Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-19 / 25. szám

Félrevezettek, becsaptak. Elhallgatták az igazságot, s mi félhomályban éltük le életünk javát. Miért nem ismerhettük meg a valóságot? Miért kellett rózsaszínűnek látni a feketét? Mennyi mindent kellene tudni nemzedékemnek, és mennyi mindent másképpen kellene tudnia, mint ahogy tanították velünk ... Ezek a kérdések feszengenék bennem, amíg Prága legnagyobb sétálóutcáján — a Na pfíkopín — egyik hirdetöoszloptól a másikig tartok. És bizonyára nemcsak énbennem élednek szomorú gondolatok. A megdöbbenés, a csalódás, a felismerés ott ül mások arcán is'. A járókelők száma egyre szaporodik. Többnyire vidékiek, akik kora reggel érkeznek a fővárosba, s amíg a hivatalok, üzletek kinyitnak, hasznos

na 12

időtöltésként járják végig az utcai kiállítást.

A „Hol a hazám?" című kiállítás — melyet május ötödikén nyitottak meg — a választásokig, június 7-ig tartott. Célja: megmutatni az igazságot az embereknek, feltárni mindazt, amit eddig egészen más szemszögből láthattunk csak. Az ország 72 éve áll előttünk a maga valóságában; fényképeken, újságcikkekben, nyilvánosságot sohasem látott levelekben, plakátmaradványokban, dokumentumokban. Olvassuk a felnagyított sorokat, bámuljuk a fényképeket és — csodálkozunk. Mennyi mindenről képzeltünk mást, mint ami most itt felvázolódik előttünk!... Mit tudunk mi — akik akkor születtünk — a háború végéről, az ezt követő államosításról, az

ötvenes évek tragédiáiról ? Mi maradhatott meg bennünk például arról a nagy „lelkesedésről" ajándékozás-hóbortról, amit országunk népe Sztálin hetvenedik születésnapján tanúsított? És azokról a kínokról, borzalmakról, melyek ennek az embernek a lényéhez a valóságban kapcsolódnak? Csak ámulunk a látottakon ... Hihetetlen, hogy hány becsületes honfitársunknak kellett „hazaárulóként" a vesztőhelyen végeznie ... Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Gottwald, Zápotocky, Novotny, majd Husák, Jakes, Bifak... — összesen harminc arc az utcai kiállítás magaslati „panoptikumában": íme, ők juttatták ezt az országot — és nemcsak a miénket — a szakadék szélére.

Elő történelem ez. Történelem, melyet eddig egészen másképpen tanítottak az iskolában. Milyen kár, hogy a maga egészében nem lehet ezt a kiállítást — dokumentugyüjteményt — iskoláról iskolára hordani, hogy minden diák megismerkedhessen vele. Mert amit itt lát a járókelő, azt nehezen felejti el; információs értéke meghaladja a leghitelesebben megirt történelemkönyvet.

Az utcai kiállítás az Obecní dúmban folytatódik. A videoszalagokról délelőtt tíztől este tízig egyfolytában vetítik a két történelmi határkő eseményeit. Állok a terem közepén, és percenként nézek jobbra, majd balra, ahol a televízióban hol a hatvannyolcas augusztusi eseményeket, hol nyolcvankilenc novemberét látom. Alig tudok különbsé-