Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-19 / 25. szám
ciában csak segítenek! Mert a múltban elsőként mindig azt firtatták, párttag vagyok-e. Mikor a múltkor mentem a járásra. Dvoncot. az alelnököt véletlenül ott találtam, éppen csomagolt: azóta már leváltották. Milyen kár volt azt a hidal szétszedni — mondja. A maga szavára én / Kngeni ezzel meghízott a nép .. . < Mire kiérünk a Nyitra íolyó*loz • • • Fotó: Prikler László nem vagyok kíváncsi — válaszoltam. Amikor ott volt az ideje, csak mellébeszélést kaptam, társadalmilag így nem kifizetődő, úgy nem kifizetődő. Pedig a mi határunk ugyanúgy kibírja a pénzt, mint a vinodoli: még nagyobb is a vinodolitól! Akkor hát: miért ez a megkülönböztetés? 2 Járjuk a falut. Hogy hova szállították annak idején a hídkonstrukciót, az öreg nem hajlandó elárulni. Nem szeretnék véletlen baleset áldozata lenni! — mondja. Szládecsek Ignáchoz küld, aki nyolcvankeltőben a fuvarozást lebonyolította. Fura ember ez a Misi bácsi, de igaza van! — csóválják közben többen a fejüket, és érdeklődő értetlenséggel pislognak ránk. Gyakorló újságíróként jó! ismerem ezeket a pillantásokat. A szomszédokét, az üzletesét. a haragosét. Tudom, az öreg nem sokat törődik velük. Inkább hazamegy, leül, és folytatja a beadványok szerkesztését. Elküldi őket az új fórumokra, hogy sikerüljön végre, amivel a falu népe nyolc évvel ezelőtt megbízta. S nem akarja megérteni: miért marad még most is minden a régiben. A járási nemzeti bizottságon három mérnök. Finta, Kópéra. Pintér urak felváltva magyarázzák, menynyire nem tud segiteni a járás. Ha lenne is pénzük (de természetesen nincs), pénzt ilyen célra nem utalhatnak át. Pintér mérnök úr. aki az ügyet régóta követi, szája szegletében enyhe mosollyal megjegyzi, hogy az öreg az aláírásgyűjtésnél az íven még a halottakat is „szignóztatta”. Az alelnök segítőkész: az igény érthető, kétségtelen — csak a hidat, sajnos, annak idején nem lett volna szabad szétszedni. Most már hiába az erős akarat, a terjeszkedő autonómia, öntudatra ébredés: az idők változtak, a kommunikációs tervek másként alakultak, s nem utolsósorban: nincs pénz. még a nyitrai villamosokra se. nemhogy erre! A végét tehát előre tudom. A riportot mégis — régi jó „kijárásos alapon”, tovább írom. Mi mást teltetnék? Mert Misi bácsi is: mi mást tehetne? 3. A kapu nyitva, kutya vicsorít. Fica Kálmán, aki annak idején a hnb elnöke volt. hamar megérti, miről van szó. — Misi bácsi bizonyára azt mondta maguknak, hogy én se akartam a hidat. Tudom, ismerem az öreget... — Ön szerint miért bontották le? — Csak amit a Misi bácsi mondott. Megmondom úgy. ahogyan volt: a központ régen is mindig itt volt. de bennünket, magyarokat nem szerettek. A kultúrház háromszor is benne szerepelt a választási programban, de építettek helyette a szlovák falvakban. S volt olyan tendencia is, hogy a magyarok ne érintkezzenek: elvették hát a hidal. A közvetlen érintkezés meg is szűnt ezek között a faluk közölt; tizenöt, húsz házassággal kevesebb is köttetett átlagban ezek között a helységek között. A híd régen a mi községi hidunk volt. de a szövetkezet tönkretette. Aztán azt találták mondani. hogy nincs szükség már a hídra, a szövetkezet nem fog rá költeni. Pedig öröktől fogva mindig híd volt itt. s a régi időkben, ha javítani kellett, a lakosok mindig hozzájárultak. Most is: csak két pillér kellett volna a közepébe, s rendbe lehetett volna hozni! Alig bírták széjjelszaggatni, olyan erős volt. — Ön, mint a hnb elnöke, mit szólt ehhez? — Mi csak nézők voltunk itt, mi nem számítottunk. A szövetkezet elnöke eldöntötte a szőlőhegyen, hogy szétrombolják, és úgy is lett. S helyette fölépítették Kiscétényben a hidat, mert Homola akkoriban ott lakott, még mint zootechnikus. Hejh, tudnék én ezekről a dolgokról mesélni — mikor például kétmilliót fölvettek az államkasszából a futballpálya rekultivációjára: a pálya, persze szántva sose volt. De hagyjuk ezt. nem tartozik ide! — A nép mit szólt a dologhoz? — Persze, nem tetszett. De a pártszervezel is mindig azért verekedett. hogy legyen itt újra híd. Nyolcvanhat-nyolcvanhétben hivatalosan is leküldték a jnb elnökét, hogy a hidal többé kérvényezni nem szabad, még beszélni se róla. Számtalanszor voltunk a járáson, a pártbizottságon is ez ügyben: megelégedtünk volna mi egy kisebb híddal, átjáróval is. De abból se lett semmi! Háromszáz méteren kellett volna hozzá kemény utat csinálni, de arra se voltak képesek. — Mihály bácsi kijelentette, hogy az újjáépítést nem a falunak, hanem a szövetkezetnek kellene teljes egészében finanszíroznia, hiszen az tette a hidat tönkre. Bizonyos tervek cl is készültek, még annak idején . . . — Állítólag a szövetkezet elnöke kijelentette, hogy ötven százalékban hajlandó hozzájárulni a költségekhez. Azelőtt persze másképp beszélt. jelen voltam a legutolsó tárgyaláson. '88-ban. ahol kijelentette, egy koronái se ad. Akkor persze ők ültek a lovon, most már azért más helyzet: talán most már szívesen adna ... 4. Homola urat mi is fölhívtuk: kijelentette, hogy Kmefo Mihály személyében egy notórius panaszlevőve! van dolgunk, s megerősítette ötven százalékos költségű ozzájárulási szándékát. Többet nem Ls nagyon kérdeztünk tőle. Minek? A hidat abból, mint ahogy az igazságból se. fölépíteni nem lehet. Inkább talán lakossági adakozásból, egy ügyes hnb elnök (aki sajnos, szintén hiányzik) esetleg aktivizálhatja a helyi lakosság adakozókedvét: mi pedig „elintézhetjük”, fölsőbb helyen is szerezzenek tudomást Nagycétény nagy gondjáról. Természeteden: még mindig a régi jó „kijárásos” alapon, akár a régi jó „kommunista” időkben. Mert ilyen és hasonló esetekben meg sokáig a „kommunisták” fognak diktálni... Ahol most a botrány a „fotogén" Olvasom az újságjainkat — és nem értem. Még a reggeli tejeskávémat is kilötyögtetem miattuk. — Az a te bajod, hogy túl finnyás vagy! — mondja egyik ismerősöm, akinek mindig igaza van. A sértettek, a porig alázottak dühe és elkeseredése az enyém. Talán azért, mert nem sértettek vérig, nem aláztak porig még sohasem. Sikerült valahogy enélkül túlélnem. S aztán most: csak ámulok, bámulok! Pályatársaim, akik pár hónapja még arról cikkeztek, miféle vívmányokat könyvelhet el szocialista társadalmi rendünk; epébe mártott tollal fedik föl a „totális kommunista posztsztálinista" stb. diktatúránk kegyetlenségét és gaztetteit. Január óta habzó szájjal keresik és mondják az igazságot. Ahogy mondták és keresték ennek előtte rendületlenül a hazugságot. Amerre csak nézek’ mindenütt a botrány csípős szaga terjeng .. . A sajtó szabad és független, az újságírók szabadok és függetlenek. Aki ötvenötben a szövetkezetesítés áldásait lihegte, most szélsőjobbról támad és a reprivatizációért vicsorít. A másik a nemzet nevében beszél és messianisztikus hittel egy új Megváltó eljövetelét hirdeti; pedig pár hónapja még a túloldalra sem átalott átmenni, ha a Megváltó az útjába tévedt. Javallom, jó volna kicsit csöndesebben vigadni. Már csak azért is, mert szabad és független sajtónkban ezeket a szabad és független cikkeket jobbára ugyanaz az alig ötven újságíró írja, aki korábban. S meg azért, mert a régi cenzúra nem volt olyan totális cenzúra, mint most sokan habzó szájjal kiabálják. Elég trehány és slampos cenzúra volt, mint minden más Közép-Kelet-Európában. Hol ez kerülte el a figyelmét, hol az. Végül is — a sorok között és áttételesen — sok mindenről lehetett írni. Szinte minden jelentékeny problémát, ha az ember óvatosan „kezelte" azt a pár tabutémát, le lehetett írni. Lehetett piszkálni az iskolarendszer csődjétől a szocialista mezőgazdaság „bekracholásáig" mindent. Még a rendszert is ki lehetett kezdeni — a kollektív felelősség ürügyén! Szemérmesen, konkrét nevek említése nélkül. elvégre a leckét azért mindnyájan megtanultuk: nem az a cél, hogy egy-egy kiskirályt lebuktassunk. ha már mindegyiket nem lehet. S ha mindez így nem is volt igaz, de hasznos mindenképp! írhattunk a falvak szétzüllesztéséröl, a betegellátás kriminális állapotáról, az értékvesztésről és a kilátástalanságról. Az újságíró, ha merte és vállalta (nagy merészség azért nem kellett hozzá), kiállhatott a ringbe és: újságot írhatott! Jó újságot! Számtalan történetet tudnék mesélni, mi jellemezte a sajtó és a hatalom viszonyát. Meg aztán, ha mindez már nem tetszett, s mégicsak túl lojálisnak kellett mutatkozni — mindig abba lehetett hagyni! Ezért csodálkozom hát ezeken a vérgőzös, bűnösért kiabáló szövegeken. Egy fasiszta diktatúrában is nagy az elnyomás, és mégsem lesz mindenki fasiszta. (Igaz, nem is markol föl négy-ötezres fizetéseket.) Végre fölszabadultunk! — hozsanázza egyik pályatársam. Nahát: én kétlem! Aki ugyanis szél ellen sohase pisáit, az az irányt most is csak eltévesztheti. Ezért hát, drága pályatársaim: vigyázzunk! Addig is tisztelettel: NAGYVENDEGI ÉVA nő 5
