Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-19 / 25. szám
0, S ANCTA SIMPLICIT AS! Szó, ami szó, rendkívüli ember kellett hogy legyen Húsz János; mert amikor a lassú, rettenetes kínhalál küszöbén, már a máglya cölöpéhez láncoltán meglátta a vakbuzgó anyókát, amint fürgén odatipeg a máglyához, hogy a maga kis rőzsekötegével is siettesse az eretnek pusztulását, mindössze ennyit mondott: „0, sancta simplicitas!" (Ó, szent együgyűség!) Ebben az önkéntelen felkiáltásban nyomát sem érezni az acsarkodó gyűlöletnek, a tehetetlen haragnak vagy méltatlankodásnak, de még az ostobaságnak méltán kijáró megvetésnek sem. Inkább a sokat tudó sok mindent megértő s épp ezért sok mindent megbocsátani tudó humanista őszinte sajnálkozása ez a tudatlan vakság felett. Aztán fellobbant a máglya ... A többit mindnyájan tudjuk a történelemből, már ami Húsz János halálán túli további sorsát illeti, akinek „szellemét a tűz nem égeté meg". De vajon mi lett az anyókával, aki olyan készséges vakbuzgósággal helyezte a máglyára az örök intolerancia takarosán összegyűjtött rözsekötegét? Békésen hunyta örök álomra vaksi szemét, abban a boldogító tudatban, hogy jót, mindig csakis jót cselekedett. Isten nagyobb dicsőségére? Ne áltassuk magunkat. Az anyóka él, rendületlenül jó egészségnek örvend, és ha kissé görnyedten is, de itt jár közöttünk, szinte naponta találkozhatunk vele. Ne tévesszen meg senkit, hogy időnként külsőt, sőt nemet cserél, ő azért itt van és mindig kéznél van nála az a bizonyos, tűzszitásra kiválóan alkalmas rőzseköteg vagy ha más nem, pár venyige. Buzgósága sem hagyta cserben. Noha annak idején nem járt iskolába, az elmúlt néhány száz év folyamán írni is megtanult, és most szorgamasan irogat az újságok levelezőrovatába. Az utóbbi időben főleg a Smena vasárnapi kiadását szerencsélteti. Kedvenc témája a „magyar kérdés", s érdekes módon mindig olyan helyről postázza levelét, ahol még csak elvétve se lehet magyar szót hallani. Mégis a probléma tökéletes ismeröjeként lép pástra és osztogatja tanácsait. Nemrég Zsolnáról jelentkezett, onnan a távolból utasította rendre a dél-szlovákiai renitens magyarokat, hogy tanuljanak meg végre szlovákul, „ha már idejöttek és ezt az országot választották". Legutóbb — ezúttal a nagyobb nyomaték kedvéért férfialakban — két levelet is küldött, az egyiket Trencsénből, a másikat Lubinából. A trencséni olvasó képében emlékeztet a „fél Európát rettegésben tartó" Attila kegyetlenkedéseire, majd így folytatja: „... a háború után nagyon kevés magyar volt Szlovákia területén ... Zömük „szlovák" volt, mert féltek a kitelepítéstől." Végezetül a marcona hun vitézeket a magyarokkal öszszekeverő levélíró a történelem, sőt a régészeti kutatások eredményeinek elmélyültebb tanulmányozására buzdítja a gyáva magyarokat, akik annyira beijedtek egy kis áttelepítéstől, hogy még reszlovakizálni is hajlandók voltak. Anyókánk a lubinai hozzászóló nevében elmondja, hogy sorkatonaként Komáromban szolgált és a határmenti falvakban felügyelt bajtársaival együtt a kitelepítéseknél. „Aszerint, ahogy a háború utáni kitelepítést láttam, a magyar kérdés meg kellene legyen oldva. Mégis, miért van az, hogy azok, akik önszántukból (a kiemelés a levélírótól származik) szlováknak vallották magukat és Szlovákia déli járásaiba költöztek át, nem elégedtek meg a szlovák nyelv használatával és hogy lehet az, hogy a Dél-Szlovákiába érkező szlovák nem tudja megértetni magát a „szintén szlovákokkal" ?! Vajon ez csupán az egyori kommunista vezetés müve, amelyet nem érdekelt a nemzetiség. csak az volt a fontos, hogy az ember kommunista legyen?" Hát így ténykedik rőzsés anyókánk, a jó öreg Intolerancia, korához képest meglepő virgoncsággal. Hogy mit lehet ellene tenni? Bátran a szemébe nézni, rámoslyogni és meghívni Dél-Szlovákiába, hadd győződjön meg személyesen arról, hogy nem emberevők lakják, hanem dolgos népek, akikkel még szlovákul is szót tud érteni? Rossz lábaira hivatkozva elhárítaná a meghívást. Okos érvekre nem hallgat, a baráti szót nem érti. Hiába, öreg szegény, kissé süket is. Egyedül az vigasztalhat, bennünket, hogy egyszer minden venyige porrá ég, s vele talán ez az égetni való anyóka is. És addig? Sóhajtsuk együtt Húsz Jánossal; 0, sancta simplicitas! Vojtek Katalin nő 2
