Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-19 / 25. szám

0, S ANCTA SIMPLICIT AS! Szó, ami szó, rendkívüli ember kellett hogy legyen Húsz János; mert amikor a lassú, rettenetes kínhalál küszöbén, már a máglya cölöpéhez láncoltán meg­látta a vakbuzgó anyókát, amint fürgén odatipeg a máglyához, hogy a maga kis rőzsekötegével is siet­tesse az eretnek pusztu­lását, mindössze ennyit mondott: „0, sancta simp­­licitas!" (Ó, szent együgyű­­ség!) Ebben az önkéntelen felkiáltásban nyomát sem érezni az acsarkodó gyűlö­letnek, a tehetetlen harag­nak vagy méltatlankodás­nak, de még az ostobaság­nak méltán kijáró megve­tésnek sem. Inkább a sokat tudó sok mindent megértő s épp ezért sok mindent megbocsátani tudó huma­nista őszinte sajnálkozása ez a tudatlan vakság felett. Aztán fellobbant a mág­lya ... A többit mindnyájan tudjuk a történelemből, már ami Húsz János halá­lán túli további sorsát illeti, akinek „szellemét a tűz nem égeté meg". De vajon mi lett az anyókával, aki olyan készséges vakbuzgó­sággal helyezte a máglyára az örök intolerancia taka­rosán összegyűjtött rözse­­kötegét? Békésen hunyta örök álomra vaksi szemét, abban a boldogító tudat­ban, hogy jót, mindig csak­is jót cselekedett. Isten na­gyobb dicsőségére? Ne ál­tassuk magunkat. Az anyó­ka él, rendületlenül jó egészségnek örvend, és ha kissé görnyedten is, de itt jár közöttünk, szinte na­ponta találkozhatunk vele. Ne tévesszen meg senkit, hogy időnként külsőt, sőt nemet cserél, ő azért itt van és mindig kéznél van nála az a bizonyos, tűzszi­­tásra kiválóan alkalmas rő­­zseköteg vagy ha más nem, pár venyige. Buzgó­­sága sem hagyta cserben. Noha annak idején nem járt iskolába, az elmúlt né­hány száz év folyamán írni is megtanult, és most szor­­gamasan irogat az újságok levelezőrovatába. Az utób­bi időben főleg a Smena vasárnapi kiadását szeren­csélteti. Kedvenc témája a „magyar kérdés", s érde­kes módon mindig olyan helyről postázza levelét, ahol még csak elvétve se lehet magyar szót hallani. Mégis a probléma tökéle­tes ismeröjeként lép pástra és osztogatja tanácsait. Nemrég Zsolnáról jelentke­zett, onnan a távolból uta­sította rendre a dél-szlová­kiai renitens magyarokat, hogy tanuljanak meg végre szlovákul, „ha már idejöt­tek és ezt az országot vá­lasztották". Legutóbb — ezúttal a nagyobb nyoma­ték kedvéért férfialakban — két levelet is küldött, az egyiket Trencsénből, a má­sikat Lubinából. A trencsé­­ni olvasó képében emlé­keztet a „fél Európát rette­gésben tartó" Attila ke­gyetlenkedéseire, majd így folytatja: „... a háború után nagyon kevés magyar volt Szlovákia területén ... Zömük „szlovák" volt, mert féltek a kitelepítéstől." Vé­gezetül a marcona hun vi­tézeket a magyarokkal ösz­­szekeverő levélíró a törté­nelem, sőt a régészeti ku­tatások eredményeinek el­mélyültebb tanulmányozá­sára buzdítja a gyáva ma­gyarokat, akik annyira be­ijedtek egy kis áttelepítés­től, hogy még reszlovaki­­zálni is hajlandók voltak. Anyókánk a lubinai hozzá­szóló nevében elmondja, hogy sorkatonaként Komá­romban szolgált és a ha­tármenti falvakban felü­gyelt bajtársaival együtt a kitelepítéseknél. „Aszerint, ahogy a háború utáni kite­lepítést láttam, a magyar kérdés meg kellene legyen oldva. Mégis, miért van az, hogy azok, akik önszántuk­ból (a kiemelés a levélírótól származik) szlováknak val­lották magukat és Szlová­kia déli járásaiba költöztek át, nem elégedtek meg a szlovák nyelv használatával és hogy lehet az, hogy a Dél-Szlovákiába érkező szlovák nem tudja megér­tetni magát a „szintén szlovákokkal" ?! Vajon ez csupán az egyori kommu­nista vezetés müve, ame­lyet nem érdekelt a nemze­tiség. csak az volt a fontos, hogy az ember kommunis­ta legyen?" Hát így ténykedik rőzsés anyókánk, a jó öreg Intole­rancia, korához képest meglepő virgoncsággal. Hogy mit lehet ellene ten­ni? Bátran a szemébe néz­ni, rámoslyogni és meghív­ni Dél-Szlovákiába, hadd győződjön meg személye­sen arról, hogy nem ember­­evők lakják, hanem dolgos népek, akikkel még szlová­kul is szót tud érteni? Rossz lábaira hivatkozva elhárítaná a meghívást. Okos érvekre nem hallgat, a baráti szót nem érti. Hi­ába, öreg szegény, kissé süket is. Egyedül az vigasz­talhat, bennünket, hogy egyszer minden venyige porrá ég, s vele talán ez az égetni való anyóka is. És addig? Sóhajtsuk együtt Húsz Jánossal; 0, sancta simplicitas! Vojtek Katalin nő 2

Next

/
Thumbnails
Contents