Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-05-01 / 18. szám
rangú partnerként a ludakkal, nemcsak veröfényes napokat számlált, hanem esőseket, hidegeket, szeleseket, olyanokat, amikor nyakig sárban vezette őket, vagy kedvükért a tó jéghideg vizében úszott (ezt persze olykor csak szörfruhában tehette). A kikelt fiókákat — úgy, ahogy a lúdmama szárnyai alatt — Angelika a pulóvere alatt melengette, vele aludtak a pehelypaplan alatt, miközben Angelika élettársa, az állatok fényképezésével hivatásszerűen foglalkozó Günther Ziesler kiszorult a közös hálószobából. Csupán jónéhány hét elteltével kerülhettek a csibék saját különbejáratú „hálószobájukba". A biológus éjszakái azoban így sem voltak sokkal nyugodalmasabbak, hiszen az apróságoknak hallótávoiságon belül kellett maradniuk. Ha álmukból felriadtak, a riadt „vivivi"-re (azaz: hol vagy?) Angelikának félálomból egy megnyugtató „ganggá ng-gang'-gal (itt vagyok) kellett válaszolnia, hasznosítania azokat a hangokat, hangszíneket, amelyeket a liba-beszédből napközben eltanult. Legkésőbb reggel ötkor ébresztő, a kislibák szinte szó szerint kiráncigálták „mamájukat" az ágyból és követelték a magukét, a reggelit és a felfedező utat a környéken. A tanítónak pedig mélyen elörehajofva kellett megmutatnia a tanítványoknak, hogyan keressék és találják meg a réten a legfinomabb falatokat (mezei sóska, orbáncfű, lóhere, pitypang). A világ felfedezése napról napra tovább tartott, de még elég hosszú volt az út odáig, hogy a biológus magukra hagyhassa védenceit természetes életterükben. Addig még igen sokat kellett menetelni libasorban, sokat tereferélni, lubickolni a tócsában, megfürdeni a lassan csörgedező patakban, végül hozzászokni az óriástóhoz, nem megijedni az óriáshattyúktól és jó búvár módjára megtalálni a békaszőlőt és az átokhinárt... Ez a — még szakmai berkekben is — szokatlan és rendkívüli erőbedobást igénylő kísérlet tulajdonképpen a Seewieseni Max Planck Intézet két kutatási feladatát célozta meg, amelyekkel tanulmányai után a biológusnö már részben foglalkozott. Az első a csíkos lúd tanulmányozása volt, a másik pedig három lúdfajta táplálkozási szokásainak kutatása. Az elhatározáshoz hozzájárult még a nagy példaképpel, a Nobel-dijas Konrad Lorencz etológussal való személyes találkozás. A tudós szürke lóddal folytatott munkája rendkívül megkapta Angelikát. Saját bevallása szerint a ludakkal eltöltött két év kihívás is volt egyben, meg Asszonysorsok (1.) A szaladós ö tud-e birkózni ezzel a nehéz feladattal. Sikerült. Azóta könyvben is leírta tapasztalatait, amelyet már több nyelvre lefordítottak, sőt 13 részes televíziós dokumentumfilmet is forgattak róla és védenceiről. A hírnév ellenére nem nagyon változott meg a biológusnö élete. Továbbra is mohafedte házikójában lakik. Az ablak alatt aprófa, az esővizet nagyobb kádakban fogja föl és gondosan ügyel rá, hogy a saját kezének erejével tisztított vízből egy csepp se vesszen kárba. Villany csak a mellette levő házban van, hogy üzemeltetni tudja kis számítógépét, amely nélkülözhetetlen a kutatómunkájához. Egyébként a számítógép körül színes szalmavirágcsokrok, a szobában fából készült parasztbútor, a lakótérben gázvilágitás és egy kis napkollektor. Telefon van, de tévé nincs a házban. Ha pedig ellenállhatatlan vágyat érez a civilizáció iránt, néhány percnyi autóút után szüleivel tölthet egy kellemes estét. Hogy mennyire változtatta meg a harminckét éves biológusnöt ez a kaland, saját bevallása szerint, még ő sem tudja igazán felmérni. Addig mindenfajta drámai fordulat nélkül élte az életét, az egyik lépésből logikusan adódott a következő; érettségi dolgozata már egy komolyabb munka volt, egy évvel később megkapta érte a német biológusok társaságának díját. Világos volt. hogy biológiát tanul majd, diplomáját hét szemeszter alatt szerezte meg. Szülei akkoriban úgy viccelődtek vele, hogy ehhez. s a tökéletes boldogsághoz már csak egy állatorvos férjre van szüksége. Itt egy kis eltolódás történt, élettársa állatok fényképezésével foglalkozik, s Angelika elkísérte egy afrikai szafarira, ahol oroszlánbébiket fényképezett. majd egy szintén több hónapig tartó dél-amerikai útra is. Angelika Hofner szerint a ludakkal töltött két év megtette a magáét. Neki kellett alkalmazkodnia védenceihez, hozzájuk igazítani életritmusát, akkor menni a tóhoz, amikor a ludak kívánták. Mindebből általános érvényű élettapasztalatot is leszűrt, hogy tudniillik az ember nem mindig teheti azt, amit éppen a legjobban szeretne, a legtöbbször neki kell embertársaihoz alkamazkodnia. Ehhez az élettárs száraz humorral csak annyit tesz hozzá, hogy ezt ő is meg tudta volna mondani... Feldolgozta: -fm-A ferde szemű, mongolos pillantású asszonyka kicsi házának tükörfényesre suvickolt ablakában egy kora tavaszi reggelen „Ezen ház eladó" fölirat jelent meg szálkás, ákombákomos-reszketeg betűkkel. Ettől kezdve jöttek-mentek az érdeklődök, ki tanyáról, ki faluból, fiatalok, középkorúak komoly, vagy komolytalan szándékkal, gazdagabbak, szegényebbek, hogy szemrevételezzék a kicsi-fehérke házikót. i Julis néninek azonban, úgy tűnt, nem volt sürgős meghitt lakhandijának dobraveretése. — Majd csak eljön az igazi vevő, semmit se féljetek! — mondogatta gyakran a szomszédoknak, meg saját maga bátorítására is talán. A kicsike, szaladós, vesszövékony öregszüle mindenkit letegezett; könnyen tehette, hiszen csak pár hetipiac választotta el kilencvenedik életévétől. — Megbánja még, Julis néni, hogy így elherdálja a házat a feje fölül, megbánja még, akár az a macska, amelyik kilencet kölkedzett... — csóválták fejüket a minden lében kanál, izgága szomszédasszonyok. — Azt írja a család külországból, hogy csak adja el szüle bátran azt a viskót, jobb lesz magának idekint velünk együtt. Semmire semmi gondja nem lesz, majd vigyázgat a dédunokákra! — Nem fél attól, hogy végtére kisemmizik? Kicsavarják majd, akár a citromot. Történt már ilyesmi. De a házáért öreg napjaira csak eltartaná valaki — győzködték a partos farú, sokatrpóbált nyanyák. — Írják azt is, hogy elöbb-utóbb úgyis magára roskad az a putri. No én ezért az utóbbi szóért kaptam föl a vizet... — Ugyan miért? — nyújtogatták nyakukat a vének. — Méghogy rám roskad! A következő levélben már azt írják bocsánatkéröleg, hogy azt ök csak úgy gondolták szélnek-világnak, nem akartak megsérteni. Láthatjátok, minden esztendőben kitapasztottam, ősszel meg bemeszeltem ragyogó fehérre, hogy csak úgy világított a fala, akár a porcukor... — Az már szentigaz, de mégis kirakta a cédulát! — Ki, mert nem hagytak békivel, erőltették egyre-másra. Eljárok én még most is a házakhoz takarítani, __________________________ mosni, vasalni, tudhatjátok. Nem vagyok én még annyira elesett, megélnék a jég hátán is. Mit gondoltok, ha nem szeretnének, akkor hívnának ennyien? De most világot akarok látni! Egy napon csakugyan bezörgetett az igazi vevő. Julis néni mindjárt megérezte, hogy komoly szándékkal jött, s annak rendje-módja szerint alkudoztak, megalkudtak, megegyeztek. A kicsi, szaladós öregszüle mielőtt még útilaput kötött volna a talpára, minden szivbéli szomszédasszonyától könnyes búcsút vetf abban a szent meggyőződésben, hogy soha többé nem találkoznak már ebben a keserves-kacifántos életben ... Elperegtek a tél fagyos hónapjai és Julis néni újfönt megjelent, szinte újjászületve, fürge járásával újfönt elspacírozgatott a városka utcáin-terein. — Hát magát mi szél hozta viszsza ? — pillogtak kíváncsian a pletykás házikrítyók. — Tán csak nem telt ki az esztendő ? Vagy a honvágy hajkurászta hajcsárustorral hazafelé? — Hagyjátok el! Nemigen hallottam én ottan a fülemnek kedves, értelmes szót; mindenki karattyol a maga nyelvén, senki szájából nem hallottam, hogy adj’ isten jó napot, vagy jó estét. Még azt se soha. hogy hogy van ke’, hogy aludt, mit álmodott, Julis néni? Nohát ezért csavartam hazafelé a kocsim rúdját. Vettem idehaza egy másik házat, most meg egymásnak adják a kilincset a régi kuncsaftok, ösmerösök: ki mosni hiv, ki főzni, ki takarítani vagy meszelni. De mégse sajnálom azt a kiruccanást, halljátok, mert belekóstoltam ebbe a csudacifra nagyvilágba ... — Még azt is megérjük elöbbutóbb, hogy valami jóképű szálfaderekú, harcsabajszú vőlegényt hoz a házba ... — incselkedtek a szószátyárok. — Arra még majd alszom egyet! — szűkült össze Julis néni vonalszeme még jobban, arcára angyali fénypászta vetült és szaladós lépteivel eliramlott a megéledö kisvárosi piactér felé. Akárha valamely izmosabb böjti szél széles hátára pattant volna örökfiatal lendülettel... MOLNÁR CS. ATTILA (Jugoszlávia) ______J nő 9
