Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-04-24 / 17. szám
— Maga rendes ember — s a lány fáradtan rámosolygott a fiúra. Péter úgy érezte, élete végéig sütkérezne ebben a mosolyban. Ha egy bekötöútnál leszáll az autóról, hogy innen már másfelé megy, s különben is, csupán néhány lépés a falujáig — gondolta a fiú —, megmondom neki, hogy háború után érte megyek, s elveszem feleségül. Maga sem értette, mi történik vele. Jóképű fiú volt, legalábbis kapós az otthoni lányok meg asszonyok között, de nem szeretett meg senkit. S most furcsa varázslat játszott vele: mintha ezt a kislányt mindig is szerette volna, most csak az történt, hogy a kihalt, ismeretlen országúton rátalált arra, akit mindig is szeretett. — Mondj még magadról valamit — kérte a lányt. — Hány éves vagy? — Tizenhét. — Szüleid? — Parasztok. — Testvéreid? — Egy nővérem van, Julika, már férjnél, egyik bátyám, Marci a fronton, a másik, Bencsi otthon — legalábbis, az utolsó levelükkor még otthon volt, s van egy kisöcsém, Sanyika. Öt alig ismerem : négyéves volt, amikor engem elvittek a zárdába, s azóta csak akkor látom, ha egy-két napra látogatóba hazaengednek. A kocsma ajtaját felszakitották, s tenyerüket' csapkodva bevonultak a karszalagos légósok. Egy zöld kalapos odaintett nekik: vége a riadónak, mehetnek tovább. Bárcsak örökké tartott volna ez a riadó — gondolta Péter, kifizette a két málnát, s bátortalanul, sokkal bátortalanabbul, mint idejövet, megérintette a lány karját, s visszakísérte az autóhoz. A törzsőrmester még mindig aludt. Zsuzsa óvatosan helyezkedett el az ülésen, hogy ne érjen hozzá. Kicsit talán túlságosan óvatosan is, Péter — miközben beindította a kocsit s felfokozta az egyenletes, a felfakadt úthoz illeszkedő sebességet érezte combja és oldala mellett a lány testét. Megremegett, s a sötétség jóleső védelmében megszólalt: — Zsuzsa, jól kérdezted, én nem vagyok sofőr. Diák vagyok, s együtt jártam iskolába az uradalmi gépész fiával. Palinak hívták. Strasszer Pali. Az apja műhelyében kiismertünk minden gépet, traktort, autót, motorkerékpárt ... Együtt is vonultunk be, egy héttel ezelőtt. Tegnapelőtt Pali megszökött. Illetve meg akart szökni. Vagyis hát meg is szökött, csak... Furcsa história ez, én akkor még nem értettem az egészből semmit, pedig Pali annyiszor elmondta, másról sem tudott beszélni... Beleszeretett egy fiatalasszonyba, akinek az ura kint van a fronton. Az asszony is szeretette öt, minden éjjel... minden éjjel találkoztak. Aztán, amikor bevonultunk, a kaszárnyában Pali megbolondult. Azthajtogatta, ö csak addig szeretheti Valikét, amíg vége nem lesz a háborúnak, s az ura haza nem jön a frontról, neki ezt az időt nem szabad elveszítenie. S megszökött. Már a házak között elfogták. S ez a vadállat... — Péter annyira lehalkította hangját, mintha mesét duruzsolna — ez a törzsőrmester állíttatta falhoz. Agyonlőtték ... — A fiú összeszorította állkapcsát, s felhúzta szemhéjait, hogy ki ne buggyanjon a könnye. Érezte, hogy a lány egyre közelebb dől hozzá testével. Jólesett neki ez a több réteg ruhán átsütő szótlan részvét. Hálásan folytatta: — Én akkor nem értettem, hogy létezhet olyan szenvedély, amelyért az ember az életét is kockára teszi... Most már értem, Zsuzsa ... Zsuzsa ... Susu ... Susu ... — hívhatlak Így? A franciáknál nem a gólya hozza a kisgyereket, hanem káposztalevélben találják. A káposzta „su", s emiatt a csecsemőt úgy becézik: su-su ... Hívhatlak így? Úgy szeretnélek téged megvédeni minden rossztól, minden szenvedéstől... A háború után elmegyek hozzátok, jó, Susu? Susu nem felelt. Péter rápillantott, s inkább érezte, mint látta, hogy a lány alszik. Teste ernyedten, a saját súlyától dőlt Péter oldalához. A fiút átjárta a gyengédség és a szánalom. Szegény agyonfáradt gyerek! Az inge alá kellene dugni, az inge alatt kellene hazavinnie... nem, nem Győr mellé, a családjához, hanem haza. Somogyba, magának, s szeretni, ahogy ... ahogy Pali szerethette a maga hadiasszonyát... Fél kezével elengedte a kormányt, kiszabadította a lány súlya alól is, s óvatosan átölelte Zsuzsa vállát. Az ernyedt fej majdnem a vállára került — nyakán, arcán érezte néha a fékezhetetlen fürtök csiklandását. Nem tart örökké ez az út, mint ahogy a kocsmában is hiába fohászkodott, hogy tartson örökké a riadó — még ne legyen vége. még tartson egy kicsit, minden másodperc meghatványozza ezt az ismeretlen boldogságot... Érzékei veszélyt jeleztek. Mintha megszűnt volna a motorzúgás és a törzsőrmester horkolásának összhangja. Elvette kezét a lány meleg válláról, s megfogta a kormányt. Nem mert odapillantani, de hallotta, hogy az altiszt mozgolódik. S egyszerre feldörrent a hangja: — Hát ez mi? — Törzsőrmester úr — jelentett a fiú —, alázatosan jelentem, egy szegény menekülő felkéredzkedett a kocsira. — Hm! — morgott a másik —, nem valami kém? — Dehogy — sietett a válasszal a fiú —, egy nö. Péter az oldalán érezte, hogy a lány is felriad, s igyekszik kicsire húzni magát a helyén. Hallotta, hogy az altiszt meghúzza a lába közt őrzött demizsont, a pálinkaszag betöltötte a fűikét. A krákogást is hallotta. Aztán ezt: — Gyújts lámpát. Nem találom a cigarettámat. Péter nem mozdult. — Elsötítés van, törzsőrmester úr. Az altiszt felemelte a hangját: — Tedd, amit parancsoltam! Péter meggyújtotta a belső világítást, s a törzsőrmesterre pillantott. A kövér, löttyedt férfi ujjai közt ott volt már a cigaretta — a világosságban a „menekült nőt" vette szemügyre. Zsuzsa sápadt volt és riadt, mint amikor a fiú felszedte az úton. Vacogva szólalt meg: — Kérem, én most már úgyis leszállók. — Oltsd el a lámpát — mondta a törzsőrmester, s a sötétben újra meghúzta a demizsont. Dünnyögve mondta: — Minek szállna le? Elvisszük mi, ameddig csak akarja ... — Hirtelen rászólt Péterre. — Ott a kanyarban van egy csárda. Állj meg, harapok valamit ... Itt... Jól van ... Egy vaksötét épület előtt álltak. Ez a csárda már rég bezárt — gondolta Péter. — Vagy talán nem is csárda. A törzsőrmester nehézkesen megmozdult. — Jöjjön maga is, nem szeretek egyedül enni — mondta Zsuzsának. — Törzsőrmester úr — szólalt meg Péter —, ez a csárda már bezárt. Késő van. — Majd felkeltem a gazdáját — mondta a törzsőrmester, kinyitotta maga felől az ajtót, nehézkesen lelépett a sárba, onnan szólt fel sürgetőn a lánynak. — No, jöjjön hát! — Köszönöm, én nem vagyok éhes — mondta remegő hangon Zsuzsa. — Nem baj, segít nekem enni. A lány nem moccant. Péter szólalt meg rekedten: — Hát akkor menjünk! — Te maradsz! — csattant a törzsőrmester hangja. — Gazdátlanul nem hagyjuk az autót. Jön egy járőr, s mindkettőnket főbe lőnek! A fiú előtt megjelent a szörnyű kép, ahogy a legjobb barátját főbe lövik — s nem mert ellenkezni. A lány körvonalait nézte, ahogy halálra váltan lelép az autóból, elindulnak a fekete ház felé, s többé nem látott semmit. Minden érzékszervével kifelé figyelt. Zörgést várt, ajtódörömbölést. a csárdás öblös hangját, egy fénycsikot, amely felvillan egy pillanatra — de nem történt semmi. Semmi. Még mindig a fekete csárdát nézte, amely talán nem is volt csárda, képtelen volt tekintetét levenni a házról, amikor váratlanul kinyílt a fülke túlsó ajtaja, s az altiszt kapaszkodott fel nehézkesen a lépcsőn. Részegebb volt, mint amikor elment — mégis felverte a kocsmárost? —, elégedetten röhögött a hangja: — Kár lett volna ezt a kis szüzet meghagyni a ruszkiknak. Pétert leküzdhetetlen indulat tépte fel a helyéről, egyetlen lépéssel az ajtónál termett, teljes erőből hasba rúgta a lépcsőn ingadozó férfit, s a löttyedt zsák — amit elindulásuk pillanata óta várt — hátrazuhant az úttestre. Egy pillantással felmérte, hogy nem mozdul a mély sártól, a pálinkától, vagy egy jó helyen fekvő kőtől, amelybe beverte a koponyáját—, beindította a motort, elörehúzott néhány métert, s a szajréval megterhelt gépkocsival rátolatott a testre. Az ülésen érezte, hogy az egyik hátsó kerék akadályba ütközve felbillen, s rátolatott az első kerékkel is. Ez már nem billent akkorát. Leállította a motort, lábától kiemelte a nem túl nagy háncsszatyrot, két fülén a keresztülhúzott sállal, a vállára dobta, ahogy a kislánytól látta, s gyűlölettől és bűntudattól űzve, elindult a fénytelen éjszakában, a lány után.
