Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-09 / 2. szám
„fíuickti k<JaMuU& e&wifehdk! „Hiúdat AaAfmf % Iefttudc: a NÉP (" Az utóbbi hetekben a vidéki falvakban is gomba módra szaporodnak a különböző polgári kezdeményezések. A mozgalmak a faluigazgatás ellenőrzéséért harcolnak, helyi demokráciáért, fő jelszavuk: Vegyük végre kezünkbe a saját sorsunkat! Sejtjük persze, mindez azért nem ilyen egyszerű, mint első olvasásra tűnik. Mert bizony negyven év „pincesötétség" után néha még a kezünket se találjuk, aztán melyiket is vegyük elő, a balt vagy a jobbat, és tulajdonképpen: mi a mi sorsunk? Nehéz megmondani, mi a legfontosabb ezekben a viharos időkben. Váltsuk le nyomban az elnököt, titkárt, esetleg tárgyaljunk a régivel; vagy egyszerűen rendezkedjünk be a „kivárásra", míg odafönn eldől a lényeg ... Nehéz, veszettül nehéz! Hogyan legyünk pluralisták, mikor negyven évig „egységesek" voltunk? Hogyan legyünk egységesek, mikor végre „pluralisták" lehetünk? És nem utolsósorban: Hogyan ragadjuk nyakon a még mindig bennünk szűkölő félelmet? A vidék Pozsonytól távol esik. A legközelebb talán önmagához van. De vajon így van — valóban? A 3 700 lakosú csallóközi Nádszeg (2 400 szavazóképes polgárral) mindenesetre Pozsonyhoz közel — és távol is esik. Jegyzőkönyvünk, melyet az ottani koordinációs bizottság ülésén vettünk föl, jól mutatja: nincs mese, minden falunak, népnek magának kell kihordania a demokráciáját... EMBEREK / ácsorgók, a falat támasztják. Egyikük a szikkadt földön szundikál. Hja, a falusi szoc-reál! Látszólag semmi sem változott. Ennek a rendszernek mindeddig a kocsmapult. mellé sikerült a leghatékonyabban „megszerveznie" a népet! — A művelődési ház ilyenkor zárva — mondják a koordinációs bizottságban. Csak kivételes engedéllyel maradhatunk hatig. Hatkor viszont mennünk kell, mert jön az igazgató felesége, és zárja az ajtót. Be kell vallanom, nem sok útravalóval jöttem az ülésre. Mindössze annyit tudok, hogy a múlt héten, a december elseji népgyűlésen valaki fölszólalt, és a hnb vezetőségének lemondását követelte. Annyit azért sejtek, hogy a nádszegi közélet eddig sem egy hófehér leányszobára hasonlitott. — Huszonhetedikén itt is megállt két órára az élet — mesélik. Szerdán már kerekasztal mellé ültünk a Nemzeti Front képviselőivel. Az előszobában ülünk le, vagy nyolcán lehetünk. Közben szállingóznál« az emberek aláírni a fölhívást, didergc kezük görcsösen markolja a tollat Megindult hát Nádszegen is a „gyöngéd" forradalom! — Miért követelik a vezetőség lemondását ? — Mert nem jól vezették a népet Elveszítette a nép velük szemben z bizalmát. Aki borravalót adott, csak a; volt a jó polgár — szól oda az egyil pufajkás. Farkas László. — Elfelejtet ték, hogy nem a nép van öértük hanem ők vannak a népért. — Mégis, konkrétan, milyen igé nyéknek nem tettek eleget? Elhanya golták a falu fejlesztését? — Hát... például ott az orvos! Eg' öreg, nyugdíjas orvosunk van, ak egyedül a pénz miatt ragaszkodik a állásához. Hányszor előfordult, hog’ nem irt ki táppénzbe, mert odaszólta a szövetkezetből. Meg is mondta nem írhatom ki, mert sok a beteg. I milyen machinációk, gáncsoskodáso mentek, mikor mást akartak a helyéb tenni. Csípős, fagyos este. Össze-vissza tekergünk a faluban, keressük a művelődési házat. — Gyertek csak, hatig ott leszünk! — invitáltak tegnap a koordinációs bizottságból. Aláírásokat gyűjtünk a vezetők ellen. A kocsmánál állunk meg. A téren — Nem mondom, dolgozott a ve zetés, hisz most is csináltatják — iga; nagy huzavona után — a gázt, vízvezetéket, de ha egyéni kérelem mel fordulunk hozzájuk, csak kellet lenkedtek. — szól oda egy hang hátul ról. — Mi mindent kellett nekem i kiállnom az építkezési engedélyért.. — Jogilag, méltóságban, minder képpen meg voltunk mi itt rövidítve a elmúlt évtizedek alatt, — folytatj Szabó Ferenc. Másodrendű állampo gároknak számítottunk, egy szűk ma fia határozott a jövönkröl. Annak z életét, aki bátrabban szólt, mindjá lehetetlenné tették. — Nézze, félre ne értse, egyáItala nem arról van szó, hogy a Nyilvánoi ság az Erőszak Ellen helyi mozgalrr le akarja váltani a faluvezetést, mondja Horváth László. — Mi ily« nem teszünk, és nem is tehetünk, mi mozgalmunk a falu akaratát közvi
