Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-03-06 / 10. szám
m e. M im ié. annua cenzúrától kiéhezetten vetettem is rájuk magamat. Az ország bármelyik szegletében járhatok, a prekoncepció mindenhol ugyanaz. A háttérben at összefonódott helyi maffia, középütt a búsképű lovag, s szélen a kiskirály, aki lop, csal, hazudik, s „kapcának" használja a magunkfajtát. A törvényesség sajátosan cirkulál az ilyen ügyekben. A búsképű lovag hiába tiltakozik, szerkeszti beadványait, fordul a köztársasági elnökhöz. Kénytelen rájönni, hogy tulajdonképpen saját maga ellen harcol; tiltakozásai, beadványai sorra visszajutnak az elfogultsággal vádoltakhoz. November óta a helyzet talán annyit változott, hogy sejtjük: ennek egyszer vége lehet. Csak az a baj — mint a régi vicc mondja — azt már tudjuk, mi lesz, csak azt nem, hogy addig mi lesz! — Képzeljék — mondja az első ülésről hátrafordulva Hornyák —, elvették a puskámat. Tudták, hol kell rajtam ütni. Inkább az életemet vették volna el, ugyanis szenvedélyes vadász vagyok. Tulajdonképpen két éve kezdődött a vesszőfutásom. Azóta hadakozom. — Konkrétan, ki ellen? — Most már ki merem mondani. Mindennek, ami itt a faluban az utóbbi években történt — a környezetszenynyezésnek, annak, hogy lezüllött a falu, a szövetkezet; hogy nem hozták vissza az iskolát — Papp áll a hátterében. Tavaly végső elkeseredésemben már a köztársasági elnökhöz fordultam. Attól kezdve aztán sehol se fogadtak. „Babinsky kettő ez az ügy" — mondta a hölgy az elnöki hivatalban, mikor fölutaztunk. — Tulajdonképpen miről van szó? — Hol is kezdjem? Akárhány gyűlés volt nálunk a múlt évben, mindegyiken tiltakoztam, hogy ne hordják a friss trágyát a holtágba. A pénumokon ugyanúgy, legszívesebben már meg se hívtak volna. Kértem, ne bagatellizálják az ügyet, hisz a parton, alig harminc méterre a falu kútjától vagy tíz tonna műtrágya van leöntve. Nyolcvannyolc elején kivágták a falu végi kis ligetet, ahol parkot szerettünk volna létesíteni. Bükk, éger, százados nemesfák kerültek a fűrész alá, a felét haszontalanul beledöntötték a holtágba. Szép csöndben, suba alatt intézték a dolgot. Állítólag azért került rá sor, mert az Erdészeti Hivatal nem teljesítette a vágási tervét. De lényegében az üzletközpont miatt került sor a kenyértörésre. Régi „zsidó" házakban vannak az üzleteink, a falaik vizesek, a raktárban a lisztet átfúrja a patkány. Az új üzletnek az idén már állni kellene, s még csak el sem kezdték! A levélben leírtam, hogy tízezreket költöttek geológiai kutatásokra, de nem a kijelölt parcellán; az elnök és az alelnök fúratott magának a pénzen kutat stb. — Ki fordult először Ön ellen? — Mondjam, hogy magamnak ástam a vermet? Máshova akarták ugyanis fölhúzni az üzletházat, nem ahova a tervek szóltak. A nép nem egyezett bele. A járási vezetők egyre gyakoribb vendégek lettek a falugyűléseken. Végül is azt mondták: én vagyok a bűnös, mert utánam megy a nép. — S tovább mi történt ? — Képzelheti! — Hornyák hátrább csavarodik az ülésen. — Mendele, a jnb elnöke az egyik gyűlésen kijelentette, hogy a választási program csak egy papír, mely semmire sem kötelez. Vagy oda épül az üzletközpont, ahova a jnb Hornyák Ferenc: — Kinyírtak, ráment akarja, vagy sehova! A képviselők végül is a nép ellen szavaztak. Azzal, hogy felhívtam a járási vezetők figyelmét erre az anomáliára, s azt találtam mondani, hogy az ilyen vezetők nem élvezhetik a nép bizalmát, a nyakamra tettem a kötelet. Azonnal beindult a megtorló gépezet! Feleségemet, aki pénztáros volt a szövetkezetben, Papp más munkakörbe helyezte át; a pártközpontban a renitenskedésemröl tárgyaltak; behivatták a főnökömet, de semmi terhelőt nem találtak ellenem. — Végül is: Ön miben árthatott? — Tudom, én kis hal voltam, de szemtelen hal. Képletesen szólva: Damoklész kardja függött a fejük fölött. Mert mi történik, ha elkezdünk szaglászni a „pénzek” után; fölülvizsgáljuk nemcsak a „kutatásra" elköltött összegeket, hanem például a futballpálya ügyét is. A pálya ugyanis csak félig volt készen, bár a költségvetést már kimerítették. Az újonnan épült vadászház körül is „umbuldák" történtek. — A fegyverét ezért vették el? — Mikor az Új Szótól lehívtuk Szaszákot, úgy érezték, betelt a pohár. Augusztus nyolcadikán elvették a fegyveremet, mert állítólag „feketén" meglőttem egy vaddisznót. Fordulhattam ezután bárkihez, pártközpontba, ügyészséghez, az ügyem látszólag senkit sem érdekelt. Lesso, a járási párttitkár még fogadni sem volt hajlandó — pedig egész addig a párt megbecsült tagjának hittem magam. Azon már csöppet sem csodálkoztam, hogy a párttitkár „urat" legközelebb Papp egyik illusztris vadászvendégeként láttam viszont. — Papp egyben tehát „fővadász" is ? — Vadásztársulatunk elnöke. Ebben is határozott volt, mint mindenben. Egyszerűen kijelentette, hogy a kilencedik hónaptól kezdődően itt senki se vadászik — csak ő, s nem is adtak ki engedélyt. A többiek esetleg mehettek az egészségem . . . hajtónak. Nézze, sok mindent (és mindenkit) láttam és megértem ezeken a „repi" vadászatokon. De egye fene, ha a falunak valami haszna származik belőle! Tudja, hogy ment ez! Mondtam is Pappnak, környékezzük meg valamelyik minisztert, hátha elintéz valamit a falunak. De Pappot ilyesmi nem érdekelte! — S a levéllel mi lett? — Lényegében visszautalták a járás hatáskörébe. Ugyanazok vizsgálták ki, akik ellenében védelmet kértem. Szépen leírták, hogy soha semmiféle ganajlét nem engedtek ki a holtágba, se a mezőre, s ezt az illetékesek is tanúsítják. Mármint a szövetkezet elnöke, a kivizsgáláson ugyanis nem lehettem jelen. Sőt! — tették hozzá, időközben négy mázsa csukát is telepítettek a folyóba. (Abba a bűzös „mocsadékba"!) Csűri, a hnb elnöke kijelentette, hogy a műtrágya szintén „nem igaz"; egy-két üres mütrágyazsák volt csupán széthajigálva a parton. A trágyát ugyanis, miután megjöttünk Prágából, eltakarították. Csak éppen azt nem tudták, hogy mindent lefényképeztünk. A sofőr közben megáll, kiszállunk, s leballagunk a partra kicsit lehiggadni. S itt, e szagos-bűzös mocsár „közepén" kezdem kapiskálni, mit érezhet Hornyák Ferenc, az Abara sorsáért aggódó lokálpatrióta ! Harmadik fejezet Déli tizenkét óra. Az utcákon csípős szél vágtat. Abara szinte kihaltnak tűnik. Hornyákékhoz indulunk Móréval, a szövetkezeti VPN képviselőjével. Az elnök ugyan nem ismeri el legitimitásukat, s a tagság se nagyon — egyrészt mert kevés köztük az abarai. A „Felvirágzás" szövetkezet ugyanis a ráskai és abarai szövetkezetek egyesítéséből „bomlott ki" hetvenötben. A konyhában telepszünk le. Pár perc múlva benyit a szomszédasszony, szintúgy Hornyákné. Elkapja a pillantásomat. — Félelemben vagyunk mi még itt — nevet rám keserűen. — Mindenki szorong, mint Romániában. Nem kell itt a nép szava, újmódi „urak" uralkodnak rajtunk. — Miért nem szólnak ellene? — Oszt lehet-e? — kérdi, s nagyot ránt a fejkendőjén. Özvegy vagyok három gyerekkel, de én nem mehetek x-es fürdőbe, csak a protekciósok. Az elnök parancsol mindenben! Itt még bizony csuda megyen! A múltkor a gyűlésen is, mikor titeket választottunk, Móré — mutat az asztalra támaszkodó fiatalemberre — a tagol« meg se szólalhattak. Papp vezette a gyűlést, s másnak nem hagyott szót Addig csürte-csavarta, amíg csupa kommunista meg hivatalnok került közétek. Csak át ne álljatok mellé — ; mutatóujja ismét Móré felé mutat — attól félek, benneteket is „lefizet' majd. Akkor aztán egyedül maradunk s mi lesz velünk? S ahogy a riport valójában kezdődött : Január 31 -ét írunk, mikor előszói benyitunk a szövetkezet irodájába. — Móré Pistát keressük! — Én vagyok az — kezet rázunk. — De most inkább nem nyilatkoznék Nézze, megmondom őszintén. Ellenerr hangolták a falut; milyen ember az mondják, aki a saját fészkébe piszkit? Szememre vetik, hogy kihívtam a; nő 4
