Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-03 / 1. szám
Ebben a nagyszerű, történelmi falakat ostromló hetekben, amikor egy ország, egy nemzet sorsáról az utcákon és a tereken, a szemünk előtt és szinte óráról órára születtek sorsfordulatot hozó döntések, sok-sok diák Pozsonyban (Bratislava) nem a téren, hanem a város különböző pontjain sztrájkolt, s nem két, hanem hét-nyolc órát. Nevezetesen az ötöd - és a hatodéves orvostanhallgatók. A sok közül hármójuk — Császár Erzsébet, Jana Korceková és Gabriela Némová ötödévesek — a Béke téri aluljáróban a kis presszó előtt például vérnyomást mért. A presszóbeliek szívesen a rendelkezésükre bocsátottak egy asztalkát és két széket, ök csomagolópapírra nagy betűkkel fölírták a rizikófaktorokat, egy másik plakáton meg közölték, hogy szolgálatuk incienseket behívják alapos kivizsgálásra. De nemcsak a centrum, hanem a Smidke utcai Kórház, az Egyetemi Kórház, és a Kramárei Dérer Kórház orvosai is szívesen vállalták, hogy támogatnak bennünket, s így természetesen ezekre a belgyógyászati osztályokra is küldhetünk pácienseket. Ugyanis sokan, akiknek rendben van a vérnyomásuk, más panaszaikra is tanácsot kérnek. Világos, hogy itt másfajta vizsgálatokat csak felületesen végezhetünk, de mindenkit meghallgatunk, amennyire tudunk, tanácsot adunk, és főleg eligazítást, hogy az ilyen vagy olyan tünetekkel milyen szakorvoshoz kellene menniük. — Azért kérdeztem, hogy szűrővizsgálat-e amit csináltok, mert tulajdonképpen ti most sztrájkoltok ... — Természetesen. Ilyen vérnyomásai Erzsébet, Jana, Gabriela a világ legszebb aluljárójában gyenes, ők igy sztrájkolnak. És még egy fölirat, az átlagosan normál vérnyomás értéke: 140/95. — Látom, jól be vagytok öltözve, de már csütörtök óta, vagyis harmadik napja álljátok itt a sarat, illetve a huzatot és a dermesztő hideget. Megéri? Van elég páciens? — Hát persze, hogy „megéri", hiszen aki ezekben a napokban a rádiót, a napilapokat s főleg a tévét figyeli, meg a városszerte kiragasztott plakátjainkat és felhívásainkat olvassa, akár itt is, a szemben levő falon, annak biztosan megugrik a vérnyomása — mondja nevetve Erzsébet a nyakára tekert, füléig -orráig érő gyapjú sálja mögül. — De most komolyan: amikor elkezdtük a munkát, az emberek ugyan megnéztek bennünket, elolvasták a tábláinkat, de tovább mentek. Mint kiderült, azt hitték, hogy ezért fizetniük kell, így hát a tévedés eloszlatása végett, amint látod, két nagy plakátot kellett ragasztanunk magunk elé, a kőkockákra is. Persze, nem mindenki kíváncsi a vérnyomására, s bizonyára vannak, akik jelképesnek vélik, hogy itt állunk a vérnyomásmérővel és a sztetoszkóppal, pedig nem az, vagyis nemcsak az, hanem komoly orvosi munka. Ugyanis nemcsak mérjük a vérnyomást, hanem tanácsokat adunk, és ha súlyosabb esettel találkozunk, az illetőt eligazítjuk, hogy melyik kórházban vagy rendelőintézetben jelentkezzen. — Akkor ez tulajdonképpen szüröviszgálat is egyben, igaz? — Igen, Aki már „eset", és eddig nem tudott róla, azt mi itt nyilvántartásba vesszük, felírjuk a nevét és a pontos címét, ezt a listát elvisszük a Kardiovaszkuláris Centrumba, s ők ezeket a már gyógyszeres kezelésre szoruló pámérö „trojkák" másutt is működnek a városban, ott ahol sok ember megfordul. Például mozik előcsarnokában, áruházakban. De ezenkívül más közhasznú munkát is végeztünk, tisztára söpörtük a medikus kert útjait, vért adunk (csütörtöki adat: aznap az ötöd- és hatodéves medikusok száz liter vért adtak). Pedig bizonyos vezető beosztásban levő orvosoknak, igaz, csak keveseknek, az a véleménye, hogy tanulás helyett lopjuk a napot, sőt, egyikük kijelentette, hogy páncélkocsikkal kellene lövetni az „ilyenekre". És az is a tudomásunkra jutott, hogy még ezen a héten is, egy diáklányt, aki a diákok követeléseit akarta éppen felragasztani, egy rendőr vágott úgy pofon, hogy nem is a fal, hanem a flaszter adta a másikat... Erzsébettől most Gabriela veszi át a szót. — Pedig mindenki láthatja, hogy nem lopjuk a napot. Naponta mi itt hárman körülbelül 200 embert látunk el, ma szombat van, igy valószínűleg kevesebbet. De hogy másokról is szóljak: harminc orvostanhallgató a Mokrohájská utcai fogyatékos gyerekeket és fiatalokat is ápolja. Ők gondoskodtak róla, hogy tolókocsiban vagy anélkül eljussanak a Szakszervezetek Házában tartott nagygyűlésükre, néhányuk a térre, a tribünre. Igaz, kezdetben elég nagy volt a káosz közöttünk és bennünk: fogalmunk sem volt róla, hogy de iure és de facto, mit jelent az, hogy „akadémia", „universitas", „campus" és így tovább. Tudtuk, hogy mit nem akarunk, de pontosan nemigen tudtuk megfogalmazni, hogy mit akarunk. A köd eloszlatását, a pontos és világos számvetést, hogy képletesen szóljak, a világosságot, amely most már közöttünk és bennünk van, annak köszönhetjük, hogy legjobb professzoraink eljöttek közénk és segítettek, ahogy mondani szokás, helyükre tenni a dolgokat. Nagyon sokat köszönhetünk Bergendy kémikus professzornak, Ljska docensnek, dr. Osuskynak és még sorolhatnám ... Úgy tudjuk más karokon sem volt olyan egyértelmű a helyzet, mint ma, s ezeken is jóérzésű kiváló professzorok karolták fel a diákok ügyét. Azt hiszem, még nagymama korunkban is nagy-nagy hálával fogjuk emlegetni a nevüket... Szívesen maradtam volna még velük, még annyi mindenről lehetett, kellett volna beszélgetnünk, de nem tarthattam föl őket, s a hely sem volt éppen a legalkalmasabb hosszabb beszélgetésre. Tartsatok ki, ne engedjetek egy jottányit sem .abból, amit el akartok — akarunk — érni, és még valamit: vigyázzatok, nagyon vigyázzatok a provokációkra, a provokatörökre, hisz még minden oly törékeny és oly sebezhető, bárha közösen hisszük, hogy immár visszaf ord íthatat la n! LÁNG ÉVA Pozsony. 1989. december 2-a. szombat délelőtt FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ I,. ' * rrr-wi'lti wax; U3iptf i~l cJj J) >4 WK 'ŰCÜfCP tk. yoii bvdtfci Utorr'i tfvdttb ~ ' y-ípetwrac/ S 4 no* FACULTY* y emrisiAie > jnwKwvti netn Ci „ »EMMI tu< uüci: A figyelemfölkeltő falragasz Jó tanácsok ingyen nő 17