Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
Szabó Ottó rajza mogorva és hallgatag bátyám nem mozdult mellőlem, régi mindeneslányunk, Púpos Róza finom dolgokat főzött, anya is minduntalan beszaladt az udvari szoba varróiskolájából, hogylétem és hőmérsékletem iránt érdeklődött B. Ilonától, a nevelőnőnktől. Más helyütt beszélek anyagi helyzetünkről, s arról, hogy viszonylagos szegénységünk mellett hogyan tarthatott anya mindeneslányt, s apa halálát követő években olykor nevelőnőt is. Mivel anya csupán az esti órákat és a vasárnapokat tölthette velünk, kellett valaki, aki felügyel ránk, s törődik testi jólétünkkel. Ez a személy, az akkori időknek megfelelően, ki más lehetett, mint a nevelőnő? Valósággal áradt Magyarországra a sok német és osztrák Fräulein és francia mademoiselle, a sétatéri padokat e gyermekgondozónók foglalták el, s társadalmuk osztályokra tagozódott. A kisebb úrigyerekek mellett dajka volt, ezektől elkülönültek a „bonne”-ok, akik afféle csitri lányok voltak, mindenfajta képesítés nélkül, s csupán kísérői és testi gondozói a rájuk bízott gyerekeknek. A bonne-okat áthidalhatatlan távolság választotta el a magyar nevelőnőktől, ezeken viszont keresztülnéztek a külföldi gyermekkertésznők. A legmagasabb kasztot képviselték az angol missek, az előkelő idegenek, akik legtöbb esetben saját kenyéradó gazdájukat is lenézték. Otthonunkban sűrű egymásutánban váltották fel egymást a nevelőnők. Egy gránátos termetű német nő teljes hetet töltött nálunk. Ót követően fiatal magyar tanítónő kísérletezett velünk. Anya figyelmeztette, hogy a négy gyerek rossz, fékezhetetlen, s kérte, hogy csakis akkor vállalja el az állást, ha képesnek érzi magát megbirkózni a nehéz feladattal. A kis tanítónő lelkendezett: hiszen éppen erre van szüksége! Ha egyszer megkapja kinevezését valamelyik iskolába, egész csomó haszontalan gyerekkel lesz dolga, fontos, hogy némi gyakorlatot szerezzen - s ahogy végignézett rajtunk, egészen elragadtatottnak látszott. Reggel beállított szerény felszerelésével s pedagógiai elveivel, bájos volt, kedves, és anyánk megnyugodva indult a Mester utcai iskolába. A mi tanítónőnk nevelési elvei között elsőrendű fontosságú volt, hogy szelídséggel és türelemmel többre megy az ember, mint szigorral, a jópajtási viszony megteremtése kívánatosabb, mint a tekintélyszerzés. S így látott munkához, telítve jó szándékkal. Mi a magunk külön nyelvén társalogtunk, amelyből egy szót sem értettünk, de ő még kevésbé. Választ egyetlen kérdésre sem kapott, s képtelen volt bennünket összeterelni a gyerekszobába. Járt-kelt a lakásban, s hol egy sötét zugból rontott rá valaki, hol egy ajtó mögül, indiánüvöltéssel, s ő erre is csak mosolygott, kissé kényszeredetten. Dezső több ízben elgáncsolta, s míg udvariasan felsegítette a földről a vékony kis teremtést, teletűzdelte a hátát, a szoknyája szegélyét cédulákkal: „L. Juliska egy nagy szamár!” Különösen akkor volt elégedett, amikor L. Juliska a háta közepénél valamivel lejjebb sikerült elhelyeznie egy hasonló szövegű írásművet. Azután itt-ott papírszeleteket talált elszórtan a mi új nevelőnőnk, rendszeretően felemelte azokat, s olvasta a szöveget. „L. Juliska egy nagy szamár!" Elpirult, igyekezett nem tudomásul venni a cédulákat, de megkínzott tekintete tele volt könnyel. Délután száguldva tette meg az utat a Mester utcáig, s az iskola folyosóján várakozott anyánkra. Restelkedve, sírva mondta:- Ne tessék haragudni... a gyerekek igazán bájosak ... de nem bírom, nem bírom tovább! Anyánkra a közlés nem hatott úgy, mint derült égből a villámcsapás, megadón bólintott, s feltűnés nélkül leszedett a kis tanítónő hátáról egy odatűzött cédulát Dezső macskakaparásával. E sok kísérlet után került hozzánk B. Ilonka. Igen csinos, fiatal nő volt, repkedő, göndör szőke hajjal, kék szemű őrmester és rabszolgahajcsár szerencsés vegyüléke, fegyverszünetben jó pajtás és gyerekes kedély. B. Ilona csodával határos módon két teljes esztendőt töltött nálunk, abban az időszakba is, amelyről beszélek. Tehát B. Ilona is körülöttem tett-vett, s huszárosán pattogtatta vezényszavait: most lefekszünk egy órára, most felkelünk. A levest utolsó cseppig meg kellett enni, tessék meginni a tejet - én pedig ellágyult hangulatomban engedelmeskedem. B. Ilona azzal is közel férkőzött hozzánk, hogy nem idegenkedett a mi furcsa játékainktól, ha nem is vett tevékeny részt azokban, bizonyos szókincset sajátított el tolvajnyelvünkből, s olvasmányainkban is velünk tartott - akkoriban épp Göre Gábor és Durbints sógor kalandjaira vetettük magunkat szenvedéllyel.- Most lázat mérünk! - jelentette ki B. Ilona estefelé, míg anya odakint búcsúzkodott tanítványaitól. A hőmérő harmincnyolc fok fölé szökött, közel harminckilenc fokos lázam volt. Rám szakadt a mennybolt valamennyi csillagával, keserves sírásra fakadtam. B. Ilona hívta anyát, bátyámat máris menesztették az orvoshoz, majd később konflisért, s indult a menet lefelé a lépcsőn: elöl az orvos, bátyámmal, utánuk Púpos Róza, az én alighogy kicsomagolt kis motyómmal, majd anya s leghátul B. Ilona, ö e hideg téli estén pokrócba bugyolálva, az ölében vitt engem. Szőke bodros haja az arcomat csiklandozta, mikor hozzám hajolt, s a fülembe pusmogta Göre Gábor szavaival:- Nem baj, Zsuzsa, ögye mög a főne! Valamikor január végén kerültünk haza. A gyermekszobában állt még a karácsonyfa kopaszodó, búsan lefelé kókadó ágaival. Dezső nézte zsebre dugott kézzel, és azt mondta:- Ez nem karácsonyfa, hanem szomorúfűzfa ... inkább szomorúfűzfa ...
