Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-19 / 51-52. szám

Nem tudom, próbált-e már Ön, kedves olvasó, egy ügyetlen kis gyerekkézbe ceruzát adni? Átélte-e azt az örömet, amikor a bizonytalan ujjacskák végre úgy fogták meg a ceruzát, ahogy kell és a gyerek rajzolni kezdett? Azt hiszem, minden szülő számára csoda, amikor a gyereke rajzolni kezd. A suta vonalaknak, fura figuráknak az egész család örül, elteszik, évekig őrzik a kicsi rajzait. Ennél csak egyetlen nagyobb csodát ismerek - amikor Down-kóros vagy agykárosodást szenvedett, szellemi fogyatékos gyerekeket képes valaki ilyen munkára ösztönözni. A pozsonyi Csehszlovák Hadsereg utcai gyógyszertár kirakatában hónapokig láthatták a járókelők a Matulay Intézet növendékeinek apró agyagszobrait. Kíváncsi voltam arra az emberre, aki ilyen eredményt tudott elérni ezekkel a gyerekekkel. így jutottam el Jaroslav Belis keramikushoz. Ahhoz az emberhez, aki növendékeiről szólva így fogalmaz: „mi". Aki a sírni-kacagni egyaránt képes Émbert látja bennük, és mindent megtesz azért, hogy személyiségekké legyenek, akiknek akaratát respektálni is lehet, sőt kell. Mert ezeken a gyerekeken nem a könnyes részvét segít, a sopánkodás, hanem a mindennapi munka, az állandó együttlét, az odafigyelés, ami nem áldozat, hanem természetes emberi kötelesség. Mert ezek a gyerekek olyanok, mint te vagy én, csak épp a természet, a sors mostohán bánt velük. Veled, velem is megtörténhetett volna. És megtörténhet. Elég egy véletlen baleset, egy agyvérzés, és éppen olyan kiszolgáltatott leszek, leszel, mint ők.

a kerámiaműhelyben, akár egyedül is. Számomra ez nagy öröm, látom, hogy van értelme a munkámnak. Adrián örök motívumai a kert, a fa és a nap. Mindig az adott évszaknak megfelelően rajzol, télen véletlenül sem rajzolna nyári motívumot, vagy fordítva. De még az időjárásra is érzékenyen reagál, ha borús az idő, sötét felhőket, szürke hátteret fest, ha kint ragyog a nap, az ő színei is ragyognak. Igyekszem őt elvonni a sztereotípiáitól, hogy ne csinálja mindig ugyanazt. Különféle képeket mutatok neki, hogy

tómat, fúvószenét játszottak, mert Vladko azt szereti a legjobban. Vladko kimondhatatlanul boldog volt, odaállt a zenekar elé és vezényelni kezdett. Sok ember jött el, szülők, ismerősök. Nagyon jó volt a hangulat.

A többi gyerek is szeret szobrászkodni, festegetni?

• Van, akit külön kell motiválni, de néhányan teljesen spontán módon vesznek részt a munkában. Most karácsonyi témákkal foglalkoztunk. A feleséEz egy más világ

inspiráljam. Ha nem tenném, folyton visszatérne a megszokott motívumaihoz.

Mi lehet ennek az oka?

• Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a maga sztereotípiái. Ezért nem is avatkozom bele lényegesen abba, amit csinál, hagyom, hogy a saját

gemnek van egy gyönyörű képgyűjteménye a prágai betlehemekről, ezt szétosztottam közöttük, s két hónapon át csak betlehemeseket csináltunk. Az egész a felfokozott várakozás jegyében zajlott, mert a karácsony itt is nagy esemény. Minden évben közösen megünnepeljük az intézetben is. Együtt

Beszélgetés Jaroslav Belis keramikussal, a pozsonyi Matulay Intézet képzőművészeti körének vezetőjével

Két éve foglalkozik a gyerekekkel az intézet kerámiaműhelyében. Hogyan válogatta ki a növendékeket?

• Csak úgy, ahogy másutt is szokták. Papírt, ceruzát adtam nekik, hogy rajzoljanak és az elkészült munkák alapján válogattam ki a legtehetségesebbeket. Hét gyerekkel foglalkozom rendszeresen, ez körülbelül megfelel a rendes, szokásos átlagnak. A „normális” iskolákban is hasonló a helyzet; harminc gyerek közül két-három az olyan, aki kimondottan tehetséges.

Hallottam, hogy egyik növendéke rendkívül zárkózott, alig beszél, de nagyon tehetséges.

• Biztosan Adriánra gondol. Ezek a szobrok, amiket itt a polcokon lát, mind az ő munkái. Adrián rendkívül zárkózott volt, nehezen oldódott, eleinte megtörtént, hogy oda sem figyelt rám, akármit mondhattam neki, egyszerűen ignorált. A gyakori együttlét, a közös munka meghozta az eredményt - egy nap úgy éreztem, sikerült megtalálnunk a közös hullámhosszat, Adrián elfogadott. Azóta nagyon jó a kapcsolatunk, amely semmiben sem különbözik más emberi kapcsolatoktól. A szüleitől tudom, hogy régebben nem szívesen járt az intézetbe, nem érdekelte semmi. Most reggeltől délután ötig is elvan

világát vesse papírra, csak új ösztönzéseket adok. Tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga világa, és az a jó. Egy másik tehetséges tanítványom, Vladko, szinte mindig ugyanazokat a figurákat rajzolja. Neki mindig más színű papírt, és másfajta festéket adok, hogy legalább ezzel ösztönözzem változatosságra. Vladko munkáit nemrég bekereteztük és kiállítást rendeztünk belőlük. Szabályos kiállítás volt, plakáttal, meghívóval, ezeket is a gyerekek készítették. A megnyitóra meghívtam néhány zenész barádíszítjük fel a fát, aztán elrendezzük alatta a betlehemet. Ha a templomokban kiteszik majd a betlehemeket, elmegyünk oda a gyerekekkel, megmutatjuk nekik. Járunk közös kiállításokra is. Megnyílni a külvilágnak, kontaktust teremteni vele, ez az intézet programja, hogy leküzdjük az elszigeteltséget, az idegenkedést, hogy az emberek tudják; kik vagyunk. Ebben sokan segítenek. A Városi Galéria például rendszeresen meghív a rendezvényeire. A Mirbach palota kiállításait látogató gyerekek reagálhat-