Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-12 / 50. szám
X®'' *•»*>££ ^ a<a!o v-av — Hogyan érezted magad egy volt párttitkár volt szeretőjének (?) szerepében ? A mai nőt valóban idáig degradálta volna a diktatúra? Hogyan tudtad ezt magadban feldolgozni? — Ezt föl kellett vállalni, és kész. A színésznél nincs olyan, hogy vállalom, nem vállalom ... Nem beszélve arról, hogy ez jól megírt, nyitott szerep volt. Csurkának ebben a darabjában szerintem jól összejönnek a dolgok. Persze, azt hiszem, ehhez a szerephez azért színészi, sőt női érettség is kell. Mert nem biztos, hogy egy mostani kezdő minden szégyenkezés vagy valami kis tartózkodás nélkül ki tudna tárulkozni benne. Az embernek nincs vesztenivalója: „a színpad-élet, égi más" — mondták volt valamikor. Szóvál, ez nem okoz problémát. Nem volt nehéz szerep, egyáltalán nem. Mire mondhatjuk, hogy nehéz? Arra, ami több energiát vesz ki a emberből. Ez szerintem a két „öreg" számára volt inkább „nehéz". — A bemutató mindig stressz a színész számára? — Nem, nekem nem. Persze, voltak olyan időszakok, amikor izgultam, de mostanában nem vagyok ideges. Meg kell szokni. Persze, előfordul, hogy na, hogyan reagál majd a közönség; ettől az ember fél, de nem úgy megyek be, hogy remeg a lábam és nem tudok megszólalni... Ilyen már nincs. — A Döglött aknák, tényleg komédia volt? Mert a műsorfüzetben az áll! — Csurka, meg mi is azt szerettük volna, hogy szórakoztatóbb műfaj legyen, de hát . . . Miért, milyen volt ? san nem néztem meg, mielőtt itt eljátszottuk volna. A többiek megnézték, de én azt mondtam, nem kell, hogy lássam, hogyan csinálták. Most vasárnap lesz időm, elviszem a videófelvételt és ben reménykedünk. A Thália húsz év után végre önálló lett, ebből a jót egyelőre még nem érezzük, hiszen a színésznek a jó, ugye, az anyagi jó lenne. Talán januártól... Ígéretet már kaptunk. Végül is a nulláról kezdi a színház. Tehát itt én most azt mondom, hogy ha már húsz évig kibírtam, azt a pár hónapocskát — vagy pár évet? — valahogy kibírom. Ez most tényleg egy új színház. is így volt. Eddig kiszolgáltunk valamit, be kellett tanulnunk ilyen darabokat, olyan darabokat. Most ebbe nem szólnak bele. Most a közönség a fontos. Azért azok között a régi darabok között is akadtak, amelyek nem kimondottan a könnyű műfaj kategóriájába tartoztak. Nem beszélve arról, hogy szabadidőnkben, magánúton kiszolgáltuk és kiszolgáljuk a közönséget; nem színházi keretek között kabarézunk, s erre, érdekes módon nem panaszkodunk. Nyáron is bejártuk Kelet- és Közép-Szlovákiát, mindenütt telt ház előtt léptünk fel. Többen eljöttek, mint az esti előadásokra év közben. Tény, hogy a közönség könnyed szórakozást akar. Ez egyrészt nekünk, színészeknek is jó: ott is megmutathatjuk, mennyit érünk. Biztos, hogy a jövőben évente négy-öt bemutatót tudunk tartani, nem beszélve arról, hogy majdan talán létrejön a kamaraszínházunk is. Az a helyiség, ahol most az iroda van, a színházé lesz. Százötven férőhelyes színházterem lesz a helyén, amely önálló esteknek is otthont adhat. Az ‘idei műsortervünkre, dramaturgiánkra sem panaszkodhatunk a színészi lehetőségek tekintetében. Bár a nőket egy picit elhanyagolják... De egy idő után, szerintem, velem az is előfordulhat, hogy a közönség már megún. Miért? Mert ez így van! Én ugyanígy vagyok: nekem is elegem volt belőle, amikor a Szlovák Telvízióban Vasáryovát láttam állandóan. Kellenek a friss arcok. És kell bizonyos szünet, amikor itt én néző vagyok, és a többi néző megkérdezi, hogy „Marika maga mikor játszik", és én azt mondom, majd a következő darabban, vagy a másikban. Kell, hogy hiányoljanak. Mert amikor már mindenben látnak, hát azért... Meg: kell egy picit pihenni is, felüdülni, új erőt meríteni. Mert ha nagyon be vagyunk fogva, akkor nem tudok elmenni színházat nézni, pedig jó lenne minden bemutatón ott lenni valahol. Valamikor jártunk, én legalábbis borzasztó sokat jártam színházba, mert abból rengeteget lehet tanulni... „Ez most tényleg egy új színház.. — Engem letört. Szinte belecsöppentünk abba, ami bennünket amúgy is körülvesz. Én ezt tragikomédiaként fogtam fel. A szövegben eszközölt változtatások meg egyenesen fájtak. — Azt hiszem, a forradalom óta „kifogjuk" ezeket a darabokat. „A lélekbúvárral" jártunk úgy, hogy „alábukott" a történelem. Féltünk a darabtól, de abban a pillanatban hihetetlenül hatott. Most ezzel megint úgy vagyunk! „Becsúszott", s végül is arról szól, ami most van. A húsz évvel ezelőtti budapesti bemutatóján persze másról szólt. Akkor még Magyarországon sem lehetett ötvenhatot felvállalni... Én csak egy jelenetet láttam belőle, szándékomegnézem. Csurka két változatban írta meg a darabot, mi persze szerettük volna aktualizálni, de nem lehetett, mert a mi itteni történelmünk más, s abból már egy másik darab lett volna. Azt meg írják meg a mieink, nem?! Pedig Csurka bele is egyezett, azt mondta, csináljatok vele, amit akartok. De hát nem lehetett. Most, hogy mindent lehet a színpadon, nem kell félni kimondani. Azelőtt csak áthallásokkal lehetett célozni bármire, most nem kell. Milyen jó, nem? — Hogyan változott meg a színészek élete a forradalom óta ? — Jaj! (Sóhaj, legyintés.) Hát csak reménykedünk egyelőre, sok minden-De a dolgok gazdasági oldala a színháznál is borszasztóan fontos. — S a tervek alapján, amelyekről bizonyára értesültél, hogy alakul a jövő: a kommersz felé, a pénzszerzés irányába mozdul a színház, vagy inkább azok felé az értékek felé, amelyeket a színészek szeretnének képviselni? — Ahogy az ember körülnéz a világban, mindenütt azt látja, hogy — sajnos —, a közönség elmaradozik a színháztól, tehát felmerül a kérdés, hogyan megfogni a közönséget. Nálunk is van ilyen tendencia. De ha mi kiszolgáltatottak leszünk, akkor bizony ki kell szolgálnunk a közönséget. Ez persze eddig — Van-e olyan szerep, amelyet szeretnél eljátszani és eddig nem lehetett ? — No, én nem panaszkodhatom. Most ugyan van egy szerep, amit szeretnék ... Elképzelhető hogy jövőre megcsinálhatom. Tényleg meg kellene csinálom, mert aztán már elszáll felettem az idő. Nem kiabálom el, jó? Majd ha meglesz, ha megcsináljuk jövőre megmondom, hogy na, ez volt az! — Köszönöm a beszélgetést! HARASZTI ILDIKÓ FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ nő 16
