Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-12 / 50. szám
Senki és semmi sem állta utunkat, hát behajtottunk a gömörhorkai gazdasági udvarba. Igaz, a műhely ajtajára ki volt írva „Idegeneknek tilos a bemenet", de én azért benyitottam. Ám alig tudtam megmondani, ki vagyok és mit akarok, amikor berontott egy fiatalasszony, megragadta kabátom ujját és szigorú, ellentmondást nem tűrő hangon kiparancsolt a műhelyből. — Addig ide be nem teheti a lábát, amíg nálam be nem iratkozott! A főnök tudta nélkül itt senkivel sem beszélhet! — húzott maga után, s hiába próbáltam megmagyarázni, már megkaptam az engedélyt a szövetkezet elnökétől, a beiratkozásra meg távozáskor is sort keríthetünk. Kovács Katalin kapus nem engedett a magáéból. Ugyancsak komikus volt a jelenet, de megpróbáltam komolyan venni. Mert hátha ebben gyökerezik mindaz, amiért jöttünk? Hátha már ott tartunk, hogy a pelsöci szövetkezetben a kapustól az elnökig mindenki új formában, felelősségteljesen végzi munkáját?! Akkor pedig ezt a fiatalasszonyt dicséret illeti, nem szemrehányás ... így hát engedelmeskedtem szigorú parancsának, s lehajtott fejjel kísértem egészen a „főnökig". Benyö Zoltán fögépesitö mosolygott a jelene-FAZEKAS ÁRPÁD MÉRNÖK ULMAN ISTVÁN A BIZONYTALANSÁG TOVÁBB ten, s csak akkor komolyodott el, amikor feltettem neki a kérdést: hogyan látja a szövetkezet jövőjét? — Ez a fiatalasszony már talán tudatosítja, hogy ha nem végzi jól munkáját, könnyen állás nélkül maradhat. De sajnos, ezt még mindenki nem fogja fel. Majd ha egyszer-kétszer nem kapnak fizetést, megértik, hogy az eddigi „biztos jövőnek" vége. Pár méterre van tőlünk a cellulózgyár, ahol legkevesebb háromszáz embert bocsátanak el. Falusiakat, környékbelieket. Néhányan már érdeklődtek nálunk, szeretnének a szövetkezetben dolgozni. Úgy látszik, megkezdődik a falusiak visszaáramlása a mezőgazdaságba. Csakhát: már nincs szükségünk rájuk. A létszámot nekünk is csökkentenünk kell. Pillanatnyilag még nincs nagyobb bajunkTde ha a kormány nem változtat a mezőgazdaságról vallott nézetén, a szövetkezet csak veszteséges lehet. És akkor teljesen mindegy, hogy öt faluban lesz-e egy szövetkezet, vagy mindegyikben külön-külön. Magánvéleményem, hogy kár lenne már feldarabolni a szövetkezetei. A dolgozók közöshöz való viszonyának változnia kell! A műhelyben dolgozó gépjavítók többnyire fiatalok, húsz—negyven év közöttiek, előttük a jövő. Vajon ők milyennek látják? — Maradjon csak agyben a szövetkezet, eddig nem ment rosszul, minek választanánk széjjel?! Azért a magángazdálkodást mi is fontolóra vettük; de hát ki ért ma a földhöz?! Az én nagyapám paraszt volt, lehet, valahol az ereimben csörgedezik parasztvér, de én már gépjavító vagyok, hiába ismerek minden gépet, ha nem tudom, mikor kell vetni, mivel trágyázni, vegyszerezni... A mezőgazdasági munka ma már tudomány, az ember vagy beleszületik és abban nő fel, vagy az iskolában tanulja meg. De mindenki ezt sem csinálhatja. A közösben kell megtalálni a módját, hogy aki itt dolgozik, az megélhessen belőle. Szó volt már arról is. hogy kiadnak egy gépet, a dolgozó ezt fenntartja, üzemelteti, az elvégzett munkát pedig kiszámlázza a szövetkezetnek. Szerintem ez sem jó, mert itt sok olyan gép van, amelyet csak időnként lehet használni. Mi eddig arra törekedtünk, hogy egy ember több géphez értsen, bármikor bármelyikre felülhessen. Inkább az önelszámolási lehetőséget kell keresni, azt, hogy minél olcsóbban igyekezzünk a munkát elvégezni... — vélekedik a harminchárom éves Molnár Miklós. — Mi nem utánozhatjuk a nyugati farmergazdálkodást. A négyáras telken álló ház udvarán hol férne el az istálló? Ha én bemegyek az udvarba egy géppel, a másikkal nem tudok kijönni.. . Meg aztán: aki ma gazdálkodni akar, annak jó nagy tőkére van szüksége. Hol vegyen az ember annyi pénzt? A falusiak félnek a kölcsöntől, különösen, ha a befektetés még enynyire bizonytalan — fejti ki véleményét a valamivel idősebb Jakubec Árpád is. — Akinek ma olyan falusi háza van, hogy állatot tarthat, az növendékbikát hizlal — kapcsolódik a beszélgetésbe Veszelovszky Béla. — Eddig én is ezt csináltam; a szövetkezetből kihoztam az állatot, a szemes takarmányt is megkaptam hozzá kedvezményes áron, a többit pedig az árokpartján, a parcellák végén, itt-ott hozzákaszálgattam. Jóllakott az állat, és a határ is tisztult a sok gyomtól. Amikor meghízott, a szövetkezet elvitte, a felvásárlási árból leszámolta az állat és a takarmány árát, a különbséget nekem adta, mint munkám bérét, az államtól járó árkiegyenlítési pótlék pedig a szövetkezetben maradt. így mindenki jól járt. Csakhogy ez jövőre már lehetetlen. Az állam megvonta az ártámogatást, így a szövetkezetnek nem érdeke, hogy nekünk kedvezményes áron adja az állatot és a takarmányt. Ha meg magunk szerezzük be mindezt, akkor fizetnünk kell érte. Ez pedig kockázat. Mert mi lesz, ha nem kell majd a hús? ... Bizonytalan dolog ma ilyesmibe kezdeni ... Félünk a jövőtől. Az árak emelkednek, a fizetés stagnál. Még örülhetünk, hogy egyáltalán fizetnek, mert a környéken már egyre gyakrabban hallani, hogy nincs pénz fizetésre ... A műtrágya drágább, mint a búza, itt a sok mák, nem tudjuk eladni... Hová vezet ez ? Apáskaházi juhászok juhnyirásra készülődnek. Hajkurásszák juhaikat, amelyek bizony nem nagyon engedelmeskednek. A hatvan és nyolcvan év között járó „juhászlegények" nem is bánják hát, ha egy percre leültetjük őket. — Nekünk már mindegy, milyen lesz a szövetkezet. A mi időnk már lejárt . . . Csakhát amíg mozogni bír az ember, nem szívesen adja fel a munkát. Én 1952-ben a szövetkezet alapítótagja voltam, tizenegy évig zootechnikusként is dolgoztam, aztán meg juhászkodtam. Ezt szeretném folytatni. De most már a magam juhaival. Szóltam is a szövetkezetben, hogy ki szeretnék venni 7,5 hektár földet, ennyi kell a 150 juh fenntartásához. Nem ülhetek otthon tétlenül, valamivel el kell töltenem az időt — árulja el Király Lajos. — Azt beszélik, hogy visszakérhetjük a földünket. De ugyan minek és kinek venném azt vissza?! Itt, Páskaházán csak az öregek maradtak, meg ahogy ma mondják, a romák. A hatvan-hetven évesek mit kezdhetnek ma a földdel? Hogy lovat vegyek, ahhoz pénz kell. A lónak legaíább megtermelheti az ember a zabot, de a géphez ennyi pénzért ki tudja megvenni a naftát? Árra meg már öreg vagyok, hogy kölcsönt vegyek fel — összegezi mondanivalóját Máté Béla, s jó nagyokat bólint rá Körösi János is. Akikben még csörgedezik parasztvér, azok nosztalgiából visszakivánják a földet, de a reális alapokat véve ök sem látnak nagy jövőt a ma-