Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-30 / 5. szám
FÓRUM Szpartakiáduralom Amióta az eszem tudom, mindig idegenkedtem a merészséget, erőt, bátorságot követelő testgyakorlatoktól, és az ezeket sikeresen végzőknél általam tapasztalt felsőbbrendűség! megnyilvánulásoktól — hoszszú ideig kb. ezek jelentették számomra a sportot. Az iskolai tornaórák csak fokozták az ellenszenvemet; már gimnazista koromban rendszeresen lógtam a tornaórákról, s ezt a „gyakorlatot" folytattam egyetemistaként is. Ha hinni lehetne az orvosi igazolásoknak, a négy év alatt — szinte szemeszterenként kéz-, lábtörést és bokaficamokat szenvedtem (ui. minden félévben más tornatanárunk volt). Ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy nem egészen tiz év múlva lelkes propagálója leszek a mozgásnak ..., na szóval, nem tudom, hogyan reagáltam volna! Erre tavaly ősszel beindul egy aerobic szakosztály a lakótelepünkön. S mivel az ember azért érzi, hogy a dolgok nem olyan egyértelműek, mint amilyennek a dühös pillanatokban tűnnek — s főleg mivel ezek a pillanatok már a múltba vesztek, de egészségre még szüksége lesz —, tehát az ember elhatározza, hogy öt aztán ki is röhöghetik, akkor is tornászni fog. amíg ki nem dől. És tornászik is szorgalmasan, mert közben rájön, hogy minden 0. K. és hogy ép testben ép lélek, és a frázisnak hitt sportszlogenek lassacskán konkrét tartalmat nyernek. S a társaság is megfelel, hozzá hasonló kisgyerekes anyukákból verbuválódott össze, s ami a legfontosabb, valamikor szinte mindüknek voltak kötélmászással etc. kapcsolatos lidérces álmaik. És most boldogok, mert leküzdötték gátlásaikat, elöitéleteiket, lustaságukat, s kezdik megérteni, mitől is olyan jó dolog a sport... De mint utóbb kiderült, ez csak amolyan kis intermezzo volt. Mert eljött a szünidő, s vele bezárult az aerobicnak otthont adó tornaterem kapuja is. Optimistán búcsúzkodtunk, hogy majd szeptemberben újra ... Arra nem számítottunk, hogy bár a sporthoz való viszonyunk alapvetően megváltozott, a lehetőségeknek lőttek, mert ősszel beköszönt a szpartakiáduralom időszaka .. . Az egész azzal kezdődött, hogy a régi jó tornatermünket elfoglalták a szpartakiádozók, s a szakosztályunknak kiutaltak egy jóval távolabbi helyen levő, eldugott tornatermet, amelyhez kivilágítatlan, helyenként bokrokkal övezett, néptelen utak vezetnek. Kész krimi, mondtuk, és szorongással gondoltunk a téli estékre, amikor majd sötétben kell hazafelé mennünk. Engem rögtön az első alkalommal, amikor hazafelé jöttem, megkergetett egy pasas. Ezt nem dicsekvésnek szánom, csupán azt bizonyítandó, hogy eredendő félelmem(-münk) nem volt teljesen alaptalan, s ezek után meghatványozódott — azaz az ember jobban meggondolta, érdemes-e aerobicozni menni. Márpedig úgy tűnt, hogy nem érdemes. Mert a régi jó tornáztatónönket is elvették — más körzetben kellett szpartakiádgyakorlatot betanítania —, és kaptunk helyette amolyan szadista tornatanárnőfélét, pontosabban ö kapott meg minket, mert egy másik szakosztályhoz csatoltak bennünket. Az eredmény; kb. negyvenen szorongtunk a tornateremben, s aki nem a második sorban állt, már kutyafülét látott, nem előtornászást. Persze, mint utóbb kiderült, erre nem is nagyon volt szükség, mert általában csak néhány gyakorlatot végeztünk — az utánunk következők szpartakiádgyakorlatának elemeit, ui. közülünk is sokan szpartakiádoztak. és az aerobicon vették át, amit a következő órában előző alkalommal nem sikerült átvenniük. Akkor én azt gondoltam: nem megyek haza nyolckor, maradok még egy órát, megnézem, milyen is az a szpartakiád. Negyed óra múlva tudtam. hogy nem nekem találták ki. Egyszerűen nincs se időm, se kedvem, ahhoz, hogy balett mozdulatokat végezzek, és az egész test minden egyes izomcsoportjának alapos megmozgatása helyett arra koncentráljak, hogy az ujjaimat mikor zárjam össze és mikor nyissam ki. Ahhoz meg duplán nem volt kedvem, hogy eljussak a Strahovra, ahol — idézem a tornáztatónönket — „az ember elveszik a tömegben, egyszerűen megszűnik létezni az énje, csak a tömeg van, amelyben feloldódik.......Nem szeretem elveszteni az énemet, nem szeretek feloldódni a tömegben (bár néha lehet, hogy jó lenne) — főleg, ha már előre be is harangozzák, hogy igy lesz, ezért úgy döntöttem, maradok én továbbra is „csak" aerobicos ... A „csak" idézőjele is némi magyarázatra szorul. Az aerobicozók és a szpartakiádozók ugyanis fokozatosan különváltak. Egy hónapon belül már csak néhány nő maradt, aki aerobicra is és szpartakiádra is járt, s mivel a szpartakiádgyakorlás az aerobic után következett, az utóbbiak nyolcra jártak. Eleinte. Azután egyre korábban. De nem kapcsolódtak ám be az aerobicba, á dehogy! Ott támasztották a tornaterem falát, árgus szemmel figyeltek bennünket, s kuncogásaikból ítélve nagyon viccesek lehettünk ... A tornásztatónőnk is kezdett egész más hangon beszélni velünk, mintha mi csak púp lennénk a hátán, bezzeg a szpartakiádozók, azok hozzák meg a nagy áldozatot a tömegsport felvirágoztatása érdekében! A dolog szép csendesen odáig fajult, hogy amikor legutolsó alkalommal voltam tornázni — mert többet nem mentem, ugyanis kezdtem magam úgy érezni, mint ama rosszemlékű iskolai tornaórákon — a tornateremből kifelé menet tisztán hallottuk a faltámasztó sportelvtársnők egyikének megjegyzését: ááá. a nagyságák hazamennek..." (A hangsúlyt nincs lehetőségem papírra vetni.) Azóta nem tornázom. Otthon egyedül nincs kedvem. A régi tornáztatónőnkhöz nem mehettem (bár hivott, hogy szüksége van negyvenöt nőre a szpartakiádgyakorláshoz és csak tizenkettő jött össze), mert neki meg megszabták, hogy csak az járhat aerobicra, aki utána szpartakiádozni is marad. De még ha akartam volna is szpartakiádozni: hogyan jelentkezhet erre egy. a dolgát felelősségteljesen végezni akaró nő. akinek kicsi gyerekei vannak, s ugye önhibájukon kívül bármelyik pillanatban megbetegedhetnek? Hogyan biztosítható akkor számára a gyakorlatok elsajátításának folyamatossága? Vagy ez is az ö gondja legyen más egyebek mellett ? Vagy végső soron úgysem fontos a jelenléte, ha elmarad, lesznek még elegen? Az eredmény ugyanaz: vége a rendszeres értelmes mozgásnak. Nagyon sokan vagyunk most ebben a helyzetben. S egy gondolat nem hagy nyugodni: valójában milyen célt szolgál a szpartakiád? Mert hogy a tömegsport fellendülését nem, abban biztos vagyok. Ui.: Ez az írás még tavaly októberben íródott, egyszerűen csak azért, mert fel voltam háborodva, s le kellett írnom, amit éreztem. Még nem tudtam, hogy a probléma oly hamar megoldódik, s az akkor még ideológiailag elfogadhatatlan írás rövid időn belül egy letűnt uralom részuralmáról tett észrevétel marad, hozzászólás az azóta lezárult nyilvános „szpártakiád — igen?, nem7' vitához. Szerintem legyen, ha mások akarják, de ne a hozzám hasonlók rovására, mert mi sem vagyunk kevesen. LAMPL ZSUZSANNA Ellátás — elbánás Nem szokásom ráérősen kikönyökölni az ablakpárkányra, és figyelgetni, miként mozog az utca népe, mikor milyen árut hoznak az élelmiszerboltba, mennyien sorakoznak színes televízióért a szemközti elektromos szaküzlet előtt, melyik tilosban parkoló kocsit vontatják el éppen a közbiztonság szemfüles dolgozói. Nekem erre se az időmből, se a természetemből nem telik. De amint észrevettem, annál többeknek a szomszédos épületekben. Vannak, akik órákig bírják „türelemmel". Nem zsibbad el a könyökük ? Nem szédül bele a fejük?! A minap azonban történt valami, ami miatt én is beiratkoztam a bámészkodók táborába. Történt valami, ami miatt sokáig ácsorogtam az ablakban a negyedik emeletről figyelve, mi folyik az utcán. A szobában tevékenykedve először valami ütemes pufogásra lettem figyelmes. Máskor is előfordul ilyesmi, csak kissé nagyobb zajjal, amikor a mellettünk lévő élelmiszerboltba árut hoznak. Megszoktuk már, hogy a szállítók — talán a vicc kedvéért — lehetőleg minél nagyobb zajjal dobálják te a tejeszacskókat, péksüteményt tartalmazó ládákat, mit sem törődve azzal, hogy a környéken esetleg gyerekek, idősek is laknak, akiket még korai hajnali fél hatkor ébreszteni. Ezúttal azonban nem hajnal, hanem délelőtt tizenegyóra volt, és a monoton pufogás vagy fél órája tartott. Az ablakhoz érve hatalmas „porfelhőt" láttam. Csak nem tüzelő gyulladt be a pincénkben ?! Nem. Ennél sokkal borzalmasabb volt a látvány. Ablakunk alatt egy nagy teherautó állt. erről szállt a „porfelhő". Az élelmiszerbolt dolgozói sietve tologatták ki a raktárból vagy ki tudja honnan a műanyagládák tömkelegét, amelyben kétkilós kenyerek várták, hogy mint fölösleges kacatot fölhajigátják őket a teherkocsira. Gyűlt a kenyér hegy, gomolygott a „porfelhő"; százhetven kiürített ládát számoltam meg fentről az ablakból. Sokat mondogatjuk, hogy üzleteinkben az áruellátás körül igen sok a kifogásolnivaló. Az élelmiszerboltokban is rengeteg a hiánycikk, és általában mindig éppen az nincs, amit keresünk. Legtöbbször persze az ésszerű táplálkozást szolgáló élelmiszerek. Hiába hallgatjuk a tévében, rádióban az orvos imtelmeit, hiába olvassuk a sajtóban a helyes étkezési tanácsokat, azokat az élelmiszereket, amelyek az egészséget szolgálják, ritkán leljük. Igy van ez sok mindennel. Van azonban olyan élelmiszerünk is, amiből annyi van, hogy... Nem szeretek számadatokat idézni. Száraznak, unalmasnak tűnhetnek az olvasónak. Most mégis úgy érzem, el kell végeznem egy kis szorzást, öszszeadást, hogy láthassam, mennyi kenyér került egyetlen élelmiszerboltból, egyetlen alkalommal ebek harmincadjára. Egy ládából húsz kiló, százhetven ládából hússzor százhetven vagy fordítva: százhetvenszer húsz. Vagyis háromezernégyszáz kiló kenyér került aznap — ki tudja hová. Ugyanis a meg penészeden kenyeret már az állatokkal sem lehet megetetni. Számtalan kérdés kavargón bennem. Többek közön, hogy miért rendelt a boltvezető a kenyérből ekkora mennyiséget ?S ha már a rendelésnél „e/számitotta magát" miért tárolta olyan helyen és olyan sokáig, hogy tönkremenjen ? Miért nem szállította el időben, hogy valahol, valamiképpen értékesíthető legyen ? Megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy feletteseinek miként számolt el ennyi „selejttel" az üzletvezető, s nem utolsósorban, hogy a szemközti illetékes hivatal dolgozói közül, akik ugyanúgy látták a pazarlást, mint én, akadt-e legalább egyetlen tisztségviselő, aki számonkérte a kenyérrel való ilyen elbánást? Vagy szokás szerint — könnyelműen — csak legyintettek egyet: több is veszett Mohácsnál... J. HEGEDŰS MAGDA nő 18
