Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-30 / 48. szám

A koronázási dómként ismert, szent Mártonról elnevezett pozsonyi templom 1563 és 1830 között tizenkilencszer volt színhelye a nagy eseménynek: tíz király, egy királynő (Mária Terézia) s nyolc királyné fejére helyezte fel a mindenkori esztergomi hercegprímás a magyar koronát. A kétszáz évvel ezelőtt, 1790-ben lezajlott koronázásnak szemtanúja volt egy rimaszombati születésű orvos is, aki 1792-ben A magyar szent koronának és az ahhoz tartozó tárgyaknak históriája címmel vaskos könyvet adott ki Bécsben. A „sok régi és újabb írásokból ki jegyzett, rendbe szedett, meg világosított, s kedves Hazafinak hasznokra közönségessé tett" históriák kiegészítéseként közre adja Decsy Sámuel az 1790-es királykoronázás krónikáját is. E szinte helyszíni tudósításnak is tekinthető írás ma nemcsak a nagyközönség, hanem a szakmabeliek előtt is ismeretlen. Nem idézi a különben rendkívül alapos, forrásmunkákra támaszkodó Stefan Holcík Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563—1830 c. műve sem. Nem lesz tehát haszontalan, ha — némi rövidítéssel, s mai helyesírásunkhoz alkalmazva — újra közkinccsé tesszük.

nap reggel nyolc órakor elejébe ment 40 úri személyekből álló követség Gróf Kolonits László kalocsai érsek vezérlése alatt, és a szokás szerint újból meghívta őt koronáztatásának ünnepnapjára. Délelőtt 11 orakor indult ki onnan a király fényes magyar köntösbe öltözve, és 12 órakor érkezvén a prímás pozsonyi külső palotájához, abba felment, hol igen szép deák (latin) beszéddel fogadta öt a háznak gazdája, maga a prímás (Batthyány József). Ide gyűltek az ország elöljárói is, s mindnyájan nagy örömmel fogadták kedves királyukat.

Szent Mihály kapujához érvén a király, egy kicsit megállt az ott álló pozsonyi tanács előtt és szép köszöntések után a neki átadott város kulcsait jobb kezével illetvén, visszaadta azokat, s mindnyájukat hűségre, vigyázatra és elöljárókat illető virtusok (erények) gyakorlására intette. Midőn az említett kapun bement a fejedelem, az ott álló granatéros sereg másodízben tett lövést, melyet a vár bástyáin kiszegeztetett ágyúknak mennydörgései követtek. Ettől fogva egészen a prímás belső palotájáig, mindenütt süveg levéve kísérte a király hintáját a városi tanács. Szüntelen zengett a trombita- s dobszó, zúgtak a harangok, harsogtak az ágyúk, az örvendező népnek vivat (éljen) kiáltása meg nem szűnt, öreg, ifjú, nagy, kicsi, gazdag, szegény, úr, koldus, egyszóval minden, ki jó királyát szemlélhette, szivéből örvendett; sokan közülük sohasem, mások, de kevesebben, igen régen látván ilyen pompás királyi bemenetelt (1741-ben, Mária Terézia koronázásakor, hiszen fia, s a trónon utódja.

Minthogy néhai II. József császár és király, régi törvényes helyére, Budára küldötte le a szent koronát, s ott tartatott az országgyűlés is; mindnyájan oly reménységben voltunk, hogy II. Leopold (Lipót) ott fogja magát megkoronáztatni, sőt maga is ígéretet tett arról; de nem tudni mi okon, megváltoztatta akaratát és Pozsonyba híván fel a rendeket, ott tartotta koronáztatásának emlékezetes ünnepét. Közelgetvén tehát az az áldott idő, szent András havának (november) 9. napján leindult Pozsonyba a király, de nem Farkasfalva, hanem Schlosshof felé, mely Morva Országnak északi szélén fekvő városkája. Itt lévő kastélyában hálván, más