Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-30 / 5. szám
BODOR PÁL HALDOKLÁS ANYANYELVEN — részlet — A sekélyes színjáték, a karácsonyi együtt éneklések, az álruhás mikulások, a hímzett filcpámák komédiája pergett tovább, és azt hiszem, ez nem lehetett másként; még korai lett volna mindent megmagyarázni nektek. Azután meg, hadd fogalmazódjék most meg még egyszer és természetesen utoljára, hiszen velem és velünk együtt egész történetünk elsüllyed: a háború legnehezebb idején anyád kifogástalanul viselkedett. A félelemben, a nyomorban, a kapudöngetéstől való rettegésben, a bombázások dantei éjszakáin — mint villanysokkos kezeléstől — anyád magához tért, valósággal meggyógyult, és kialakult közöttünk egy új, erős összetartás; lehet: ahogyan ott ültünk egymás mellett a parkban megásott fedezékben, a nedves föld és a fenyödeszka és a félelemtől kicsapó hideg verejték összekeveredett furcsa szagában, talán vadidegenek is összebújtak volna; de hát olykor az előzmény nagyobb akadály az ismeretlenségnél. A valóságos veszélyben a paranoiás veszélykísértetek talán elmosódnak; és á környezet együtt rettegése megszünteti magányát a félelemben; hatalomvágyát, érvényesülési törekvését pedig kiélheti abban, hogy a valóságos, az egész közösséget fenyegető veszélyből többet vállal magára, ő lesz a bátor, a higgadt, a cselekvő. Az addigi vélt veszélyek mintha megedzették volna a valóságos bajra; így lesz ö hős, így emelkedik mindenki fölé: és ez a boldogsága. Boldogságában megenyhül, gyanakvása kihuny, az elért magaslatról szívesen nagylelkű és szeretetet árasztó ... Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, anyád legszívesebben zászlóval a kezében törne ki a fedezékből, piros fityulával a fején, és utánam! kiáltással valamiféle rohamot intézne nem is tudom, micsoda ellen, a háború, a bombázók, a spicli házmesterpár, a kerületi rendőrség ellen ... Nincs ebben most semmi gúny; csodáltam anyádat, és akkori viselkedésének döntő szerepe volt abban, hogy később, amikor a saját lábatokra álltatok, mégsem váltunk el. Ötvenkét éves voltam, amikor tizennyolc évesen te is végleg elmentél otthonról; bizonyára nemcsak azért mentél el, hogy bennünket fölszabadíts az amúgy is nehezen viselt anyagi terhek alól. de nyilván már többet éreztél meg az ottani hangulatból, mint amennyit el tudnál viselni. Azután nővéred, Vera is férjhez ment. Sokáig rettegtem, hogy ő vajon mit és mennyit s kitől örökölt: végül is jóságos, ház nélküli csiga lett belőle, érzé-. kény és védtelen; innen a szüntelen, vacogó, gyanakvó szenvedése — és innen a ritkán fölcsapó, szertelen jókedve is, amikor valamiért mégis jónak érzi az emberiséget, önmagát pedig nem a kudarcai, hanem a sikerei szemszögéből ítéli meg; sose bosszantson, hogy széles, nagyúri gesztusok és kicsinyesség között ingadozik; hidd el, ő is kellemesebben érzi magát az első szerepkörben ... Viseld el, még ha gyötörni fog is egy életen át; ha nálad felejti a szemöldökceruza csonkát, hat hétig naponta telefonálni fog, nehogy elveszszen, de a lányodnak méregdrága rúzst ajándékoz; sírógörcsöt kap, hogy a klipszes fülbevalójától mennyire fáj a feje, de nem teszi le; eredetinek és természetesnek képzeli magát, ha bugyiharisnyáját szűkebb társaságban igazítja meg, vagy beszámol havi vérzéséről, viszont a fönöknöje közönséges külvárosi liba, ö pedig természetesen úrilány; ne várd el tőle, hogy józanul, higgadtan, bölcsen, tárgyilagosan ítélkezzen, mindig tele lesz elfogultsággal, szélsőséggel, igazán jól csak a sikerben érzi magát — de voltaképp jó ember, és ha nincs is meg benne a te képességed az örömre, a nyugodt, állandó értékű kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakítására, azért ö a maga sirós-kacagós vaskosságával, állandó sóvárgásaival, csodavárásával, magányfélelmével, végletességével: nagydarab gyerek, kamaszlány maradt, aki szeretetre vágyik és megbocsátásra és, mint mondtam, sikerre. Az ő érzékenysége miatt sem mertem volna szakítani anyáddal; Vera rettentően beleélte volna magát a tragédiába ... Persze azért elválhattunk volna, jóval több mint két évtized telt el azóta. Mégsem tehettem meg; már csak anyád súlyosbodó betegsége miatt sem. Igaz viszont, hogy éppen állapotának elfajulása tette mind elviselhetetlenebbé az életet mellette. Hajdani reménye, hogy illegalitásbeli tevékenységem révén végre én is a „győztesek" közé tartozom majd, tökéletesen semmivé foszlott; még a személyi nyugdijamat sem kaptam meg, mint tudod. Éppolyan védtelenek, anyagilag is bizonytalanok, gyámoltalanok lettünk, mint hajdan; egy lépcsőházfelelős kis zsarnokoskodása, az orvosi rendelő négyelemis nővérének a fölényeskedése, a „blokkban" a gyerekek szüntelen lármája, a fölöttünk lakóknak az éjszakai fürdésben csúcsosodó hobbija, az ellátási nehézségek, a ti olykor nem elég „promt" reagálásotok kéréseinkre, hívásainkra, és mindezek mellé anyád szerencsétlen irodalmi ambíciói, és az ezekhez törvényszerűen hurkolódó kis tragédiák — nos, mindezek együtt a kiszolgáltatottság elviselhetetlen állapotát alakították ki. Kezdetben még voltak kapcsolataink: a mi környezetünkből — politikai és emberi jusson — karriert befutott emberek. De hát ezek többségükben a mi közegünkböl-korosztályunkból való, azaz kisebbségi és öreg kispolgárok-polgárok voltak; ahogy forgott a világ, kiöregedtek, kikoptak, nyugdíjba mentek, alacsonyabb beosztást kaptak, fölakasztották magukat, kivándoroltak, visszavonultak. Rajtatok kívül alig volt már kihez fordulnunk ... Csak azt értjük — tanuljuk meg — igazán, amit át is élünk. Amit csak az ész, a szellem fog föl a világból, az még nem a miénk. Az csak olyan, mintha egy üvegablakon keresztül figyelnénk valami nagyon visszataszítót avagy kívánatosat. Nagyon elfáradtam. Testileg nem vagyok lankadtabb, mint tegnap vagy tegnapelőtt, csak értelmetlenebbnek érzem a vallomásomat, lassan teljesen megszűnik működni a hajtóerő, amely erre a magnóba motyogásra sarkallt. Egyrészt valamiképp a végén járok a nagyjából elmondhatónak, és most, végiggondolva azt a keveset, amit elmeséltem, döbbenek rá, hogy milyen szegényes mindaz, amit érdemesnek tartok elmesélni: nemcsak a történetek, hanem a tanulságok is. Markolom, szorítom az életemet, s egyre kevesebb. Végső soron csak néhány közhely. Mennek rendre a föld alá milliók, mindegyik egy-egy légmentesen és örökre lezárt tartály, konténer, fölgyűjtött emlékekkel, élményekkel és gondolatokkal — s ha módodban áll nagy ritkán leltárba venni tartalmukat, lám, milyen kevés. Millió és millió egyedi tapasztalat megy a föld alá — vajon mind ilyen sekélyes? Sztorikat meséljek még neked — attól talán érdekesebb lesz? Mert történet, az valóban volna bőven. Milliárdnyi esik meg naponta. Csak arról, hogy hányféleképpen halnak meg emberek, százezer kötetet lehetne írni. De hát miért érdekelné annyira az emnö 14
