Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-30 / 5. szám
Szinte közhelyszámba megy, anynyit idézzük a mondást, de tény: minden társadalom olyan iskolát kap, amilyet megérdemel. Hogy baj van nálunk az iskolával, rég tudjuk. Pszichológusok, szociológusok, szakemberek és szülők állítják már évek óta: iskoláink gyerekellenesek. No és persze: pedagógusellenesek, tanulásellenesek, emberellenesek! S mindez annak ellenére, hogy olimpiáink egyre fényesebb eredményekkel záródnak, és egyre több kis „Einsteint" fedezünk föl szegény túlterhelt nebulóink körében. Közgazdászaink még hozzáteszik — gazdasági csődtömegünk felé kacsingatva —, hogy hanyatlásunk egyik döntő oka a munkaerő értékének hanyatlása. Alacsony értékű munkaerővel a legzseniálisabb vezetők sem tudnak kilábalni a válságból. Az emberanyag színvonalának alakítása pedig az oktatás kezében van. Társadalmunk jövője tehát nem kis mértékben attól függ, milyenek az iskoláink. Petr Sak, Marie Cermáková és Jaroslav Hudeőek (a Csehszlovák I Tudományos Akadémia kereteben még a múlt évben dolgozták ki azt a tanulmányt, mely a nevelés és az iskolaügy legégetőbb kérdéseit feszegeti. Ebből ismertetünk egy részletet, mely a protekcionizmus és az adminisztratív irányítás összefüggéseire mutat rá. A szerzők világosan kimondják: toldozgatásokkal-foldozgatásokkal mit sem érünk; ha előre akarunk lépni, egész oktatási rendszerünket felül kell vizsgálni! Egy mítosz — és a valóság! Péter és Zoli osztálytársak voltak, sőt, mi több. egy padban is ültek. Nyolcadikban aztán mindketten elektrotechnikai középiskolába jelentkeztek. Péter, aki mindig kitűnő volt matekból és fizikából, végül a helyi szakmunkásképzőben kötött ki. Zoli viszont, aki dolgozatait rendről rendre Péteréről másolta, s képességeit tekintve — már ami a pályaalkalmasságot illeti — bizony jócskán elmaradt Péter mögött, fellebbezés nélkül, már az első körben bekerült a középiskolába. Ő maga ugyan nem vágyott oda kifejezetten (maga sem tudta még, hova vágyik), de volt egv befolyásos unokabátyja, aki „ezt” az iskolát minden probléma nélkül „el tudta intézni”. A történet, gondolom, mindnyájunknak ismerős. Nem kell különösebb fantázia az ilyen és ehhez hasonlók kitalálásához — elég a valóságból merítenünk. Az említett szerzők, Cermáková és Hudeéek sem sokat teketóriáznak, mikor mindjárt az első mondatban azt írják, hogy a protekcionizmus és a korrupció mértéke iskoláinkban alkalmasint fölbecsülhetetlen. Az ugyanis, ami eddig a jelenségről a napvilágra került vagy kerül, csak a jéghegy csúcsa. A valóságban ilyenfajta (protekcionista) műveleteket teljesen legálisan és mindenfajta probléma nélkül véghez lehet vinni. Sőt, annyira elterjedtek, hogy még azok is. akiknek fő feladatuk az ellenük való harc. és valamiképp idegenkednek is tőle — nem átallanak élni velük, ha saját, személyes érdekeikről van szó. Ügy tűnik, a probléma megoldhatatlan: egyrészt, mert gyökerei mélyek, másrészt, mert általánosan elterjedt jelenség. Olyan jelenség, mely búvópatakként, átláthatatlan szövevényként egész társadalmunkat behálózza. A valóságban egyenes arányosság áll fönn a protekcionizmus és azon állapotok között, melyek iskolaügyünkben uralkodnak. Teljesen nyilvánvaló például, hogy azokban az iskolákban, ahol a keretszámok korlátozottak, automatikusan teret nyer a korrupció. Állítsunk össze bármilyen válogatott fölvételi kérdéskört vagy teszteket, egyenlő esélyekről nem beszélhetünk! Minden kérdést ugyanis meg lehet előre szerezni. minden tesztet meg lehet előre tudni. (Az egyetlen garancia a kérdések nyilvános sorsolása lehet azok közöt lj a löivételizök között, akik egy kívánt ..startszintet” már elértek — vélik a szerzők.) Nem elég csak egyetlen fronton harcot hirdetni a nepotizmus (rokonok és családtagok irányában megnyilatkozó protekció) ellen. A nepotizmus kérdése gazdasági, szociális és úgyszintén etikai kérdés is. Bármiféle korrupció és protekció az erkölcsi válság egyik tünetegyüttese — és a társadalom defektusos működésének a jele. Nem lehet eredményesen harcolni iskoláinkban a nepotizmus ellen, ha különböző válfajai „kinn” a társadalomban még élnek és virágoznak — írja Cermáková. Leszögezhetjük: az az elképzelés, hogy az államhatalmi szervek, a nemzeti bizottságok, a különböző minisztériumok össztársadalmi érdekeket képviselnek — egy mítosz, egy hazug mítosz! Azokat az embereket ugyanis, akik ezekben a szervekben dolgoznak, nemcsak társadalmi, hanem személyes és privát érdekeik is kötik. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a „funkciósoknak” nem az az érdekük, hogy iskoláink autonómok. függetlenek legyenek, épp ellenkezőleg. egy esetleges autonómia keresztezné érdekeiket. Akkor ugyanis lehetetlenné válna, hogy csak úgy „odaszóljanak valahova”, odatelefonáljanak. valakinek vagy valaminek az érdekében. De fordulhatunk példáért akár a nyugati szakirodalomhoz, azokhoz a szerzőkhöz, akik az iskolák általános problémáival foglalkoznak. T. Husin (Az iskolaügy problémái c. könyvében) például kijelenti: válogatás nélkül minden társadalmi rendszerben jelenségérlékű. hogy azok. akik magasabb pozíciókat töltenek be. azon igyekeznek, hogy privilégiumaikat átadják a következő generációknak is. Az olyan társadalmakban. ahol az anyagi értékek örökölhetősége korlátozva van, az egyetlen. amit tehetnek: támogatják gyerekeiket abban, hogy attraktív képzettséget szerezzenek. Husin leszögezi, hogy minden bürokrácia — legyen kapitalista vagy szocialista — benső lényegénél fogva ellensége az egyenlő esélyeket szem előtt tartó iskolának. Esélyegyenlőségről beszélni egy olyan központosított, utasitásos rendszerben, mint a mi iskolaügyünk — pedig egyenesen butaság! Mert egy monolit, egységes rendszerben. ahol mindenki egyenlő, törvényszerűen létezniük kell olyanoknak — akik „még egyenlőbbek”. Abszolút számokban magasabb... Eddigi tapasztalatainkból tudjuk azt is. ahhoz, hogy egy tehetséges, ambiciózus fiatal megfelelő állást találjon, nem elég tehetségesnek és ambiciózusnak lennie. Cermáková céloz arra. hogy bizonyos professziókban és ágazatokban egész maffiák alakultak ki, melyek az adott területet teljes mértékben szabályozzák. ellenőrzik, s — divatos szóval élve — „koordinálják”. Ez a maffia nem csak a szigorúan vett mozgási területét ellenőrzi, a képzésbe is beleszól. „belenyúl". A nepotizmus jelensége egységes szocialista iskolarendszerünkben azért is figyelemre méltó, mert „egységes” szocialista iskolarendszerünk éppen azért jött létre, hogy a nepotizmus jelenségét negálja! Mert miről is van szó? Egyszerűen azt szerettük volna, hogy ne csak az orvosok és ügyvédek gyerekei legyenek orvosok és' ügyvédek. Hogy azok a fiatalok Is bekerüljenek ezekbe az iskolákba, akiknek mindez lehet hogy „nincs vérükben”, a képességeik viszont megvannak hozzá. A nepotizmus elleni harc azonban, ami főként a nepotizmus elleni rendeletekben és sajtókampányban nyilvánult meg — hatástalannak bizonyult. Ezek-NÉKED IS VOLT nö to
