Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-30 / 5. szám
Kevés dologról hazudtak annyit az elmúlt negyven évben — s főleg az utolsó hetekben —, mint a munkásosztály vezető szerepéről. De a robbanást már nem lehetett megakadályozni. A zord műhelyekből és gyárudvarokból tömegek indultak az utcákra november huszonhetedikén. S pár nap múlva „megszületnek" azok a munkásemberek, akik páratlan politikai érzékről tesznek tanúságot; s akik egy új tavasz korszakváltó lendületét hirdetik. Pedig még mindig tél van, hideg tél... A győzelem még mindig bujdosik ... Tarr Miklóst a dunaszerdahelyi koordinációs bizottság gyűlésén ismertem meg. Ez aztán nem sokat teketóriázik! — gondoltam magamban, mikor először felszólalt. És kicsit jobban megnéztem. De nem volt rajta semmi „forradalmi". Másodjára akkor kaptam föl a fejem, mikor a sztrájkbizottságukról beszélt. Nocsak, ez az ember tudja, mit A munkásosztály — Nézze, mikor november huszonötödikén megjött a fiam Pozsonyból, és elmondta, mi történik, tudtam, tovább nem hallgathatok. Hiszen éppen miatta hallgattam idáig — hogy baja ne származzék belőle, hogy fölvegyék a főiskolára —, de ha ö kimegy az utcára, én sem várhatok. — A múltkori gyűlésen azt mondta, hogy Önök itt, az üzemben az eddigi vezetésnek bizalmat szavaztak. — Igen. Egyelőre bizalmat szavaztunk. A vezetésnek ugyanis ez idáig nem volt lehetősége tisztán szakmi döntésekre. Az a véleményem, időt kell nekik hagyni, hadd bizonyítsanak. Eddig nálunk mindenben a párt szava döntött. 1980-ban például — anélkül, hogy a gépparkunkat kiegészítették volna — 80 százalékkal fölemelték a tervünket. Hiába fordultunk segítségért a vállalatvezetéshez, a járási pártbizottsághoz, szóba sem álltak velünk. Akkoriban szinte egész évben tizenkettöztünk, túlóráztunk. Ezzel valójában elkezdődött az üzemben egy folyamat, emely nyolcvannégyben csúcsosodott ki, mikor is sztrájkot kezdtünk. Mert nyolcvankettöben ismét falhoz szorítottak bennünket. forradalma — Említette, hogy november hu- ami ezekben a zavaros időkben méginszonhetedikén leültek a vezetéssel tárgyalni. — Először is követeltük, hogy a párt mondjon le az üzem vezetőségének az irányításáról. Követeltük továbbá, hogy a vezetés ne éljen vissza a pozíciójával, önös érdekből — magasabb prémium reményében stb. — ne hozzon többet kább kapóra jön. Az emberek bizonytalanok, és még mindig félnek. Minden részlegen van egy-két demagóg ember, aki a közhangulatot erősen befolyásolakar! Nem kis dolog ez ezekben a hetekben, mikor az összevissza beszélés dúl, mikor olyan nagy a zavar a fejekben és agyakban! Ennek az embernek kihordott, átgondolt gondolatai vannak! Ez az ember ösztönösen érzi, mit lehet, meddig és hogyan. Higgadtan gondolkodik és elemez. Egykoron Wale?a se kezdhette különbül! Legközelebb a munkahelyén, a ZÍS szerdahelyi üzemében találkozunk. Az ilyen vasas üzemnek sajátos szaga van. Acélkék forgácsot vetnek a gépek, a nyolc óra itt bizony kemény nyolc óra. — Ön itt, az üzemben a kezdeményezők között volt... A második féléves tervet részletes technológiai leírások nélkül kaptuk meg, az első hengert csak három hónap múlva, novemberben tudtuk kompletizálni. Mikor aztán nyolcvannégyben sztrájkot hirdettünk ezt persze titokban tartották — lejött a járási pártbizottság képviselője. Világosan elmagyaráztuk neki, mi vezetett idáig, rámutattunk a vállalatvezetés és a pártbizottság felelőtlen magatartására. „Elvtársak! Én teoretikus vagyok, gazdasági kérdésekhez nem értek!" — tárta szét erre a karját. Végül a vezetőség pártbüntetést kapott. Őszintén megmondom, kinyílt a bicska a zsebemben, olyan pökhendien, lekezelően beszélt velük ez az „elvtárs". Nem dönthettek tehát szabadon, meg volt kötve a kezük. hibás gazdasági döntéseket, szűnjön meg a protekcionizmus a prémiumok elosztásánál stb. Olyan se forduljon elő többet, hogy valamelyik vezető az üzem munkásaival építteti a villáját. Meg kell mondanom, keringtek olyan hírek is, hogy le akarjuk váltani az igazgatót. Ez nem igaz, mi senkit nem akarunk leváltani. Van persze egy-két ember, akinek a tevékenységét fokozottabban figyeljük. Tudjuk, hogy a vezetés nem egységes, sokszor bizony nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal; de a tárgyalásaink során minden ilyen negatív jelenséget a vezetés tudomására hozunk. Gazdasági, ökonómiai kérdésekbe nem szólunk bele, de üzemszervezési tanácsokkal próbálunk — és akarunk is szolgálni. — És a munkások egységesek, tudják, mit akarnak? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy az egység. Az eddigi politika az „oszd meg, és uralkodj" elve volt, ja. Kevesen vagyunk, akik azelőtt is ellent mertünk mondani. Pedig régen sokkal nehezebb volt, amikor még a „magyaricsizmus" és „szitásizmus" uralkodott nálunk — most erősek vagyunk, de azért még mindig holtvágányra állíthatnak. Az emberek borzasztó egysíkúan gondolkoznak, megszokták, hogy kézen fogva vezetik őket. Nem tudják elképzelni, hogy létezhet egy szabad, független szakszervezet! A szakszervezetisek meg azt hiszik, hogy a fejüket követeljük. Értsük meg egymást! Elismerjük, hogy szép és meghitt Mikulás-napokat és üdüléseket szerveztek, köszönet érte; de amit csinálniuk kellett volna, a munkás-érdekvédelmet, azt nem csinálták. Ami igazán égető gond volt, arról hallgattak; nyolcvanötben három hónapig egyetlen részleg öltözőjében sem volt meleg viz, s ők a fülük botját se mozdították. Most aztán azzal jönnek, ha megszűnnek a különböző komissziók, akkor ki fog az újítási javaslatokkal foglalkozni?! Senki más, mint egy szakemberekből álló testület, nem kell oda se a SZISZ, se a nő 6
