Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-10-03 / 41. szám
leghosszabb szigete, másfél óra alatt végigutazhatjuk, s akadnak olyan részek is, ahol az út mindkét feléről látható a tenger. Az időt a szigettel való ismerkedésre fordítjuk. A turistakalauzból megtudjuk, hogy már a fiatalabb kőkorszakban fontos kikötő és kereskedelmi központ volt. Később, időszámításunk előtt a IV. században’görögök telepedtek itt le Pharos szigetéről, két évszázad múlva pedig rómaiak. A középkorban három évszázadig a Velencei Királyság uralta, később török fennhatóság alá került. Ma kb. harminc település található a szigeten, közülük három, Hvar, Stari Grad és Jelsa turistáktól nyüzsgő városka. Stari Grad régi halászfalucska helyén épült, a Stari Grad-i öböl nyúlványát fogja közre. Ma is megőrizte régi dalmát jellegét: keskeny sikátorszerű utcácskáit, magas kőfalakkal körülvett házak fogják közre. Az apró udvarokból sürü leanderbokrok kandikálnak kifelé, a házak falaira sokszínű virágok kúsznak. Eltökélt szándékunkhoz híven, hogy nemcsak a forgalmas turistaközpontokat, hanem a Hvaron még megtalálható régi Jugoszláviát, a vidéket, az embereket igyekszünk megismerni, nekivágtunk a Kék-öbölhöz vezető határútnak. Itt a legszebb a tenger: csendesen morajló, elhagyatott, tiszta vizű, búvárkodásra, alámerülésre fölöttébb alkalmas. Nem bántuk meg a tüzö napon megtett utat, mert útközben csodálatos szépségű két apró köfalucskát fedeztünk fel: Malá és Veliká Rudinát. Itt mintha csak megállt volna az idő a középkorban. Minden csupa kő, a kerítés, sőt, még a házak teteje is művészien összerakosgatott kövekből áll. Az utcákon álmos öszvérek álldogálnak, a köólakból kecske mekeg. Az emberek szívesen fogadják az idegent. Az egyik udvaron a néni mandulát hámoz, s rögtön szóba elegyedik velünk. Ne menjünk el, ajánlgatja, a közelben van a kertecskéje, ott felverhetjük éjszakára a sátrat. Hiába húzódozunk, hogy tovább akarunk utazni. A „kertecske” néhány négyzetméternyi gazos, kőfallal körülvett terület. Az egyik sarokban satnya káposztalevelek éktelenkekdnek. — Dehogyis haszontalan ez a kert —, tiltakozik élénken a néni. — Az csak az idegennek tűnik úgy. A növényzet szempontjából most tulajdonképpen holt évszak, ha úgy tetszik, tél van. A pincéinkben tároljuk már a répát, zöldséget, burgonyát, mindent. Ha jó év van, már februárban, márciusban kiszedjük a földből. Nyárra csak a paradicsom, az uborka, a káposzta marad. Meg persze a szőlő, olajbogyó, mandula, füge, szentjánoskenyér, mandarin. De ezek Európában ritka gyümölcsök, így inkább értékesítjük őket. Az itt élő emberek tehát önellátásra rendezkedtek be. Messze a nyüzsgő civilizációtól, üzlet, autóbusz, posta híján delente a házak hüs árnyékában ücsörögnek, beszélgetnek, esetleg várják az arra tévedő turistát, akinek levendulaolajat, vörösbort, csodálatos illatú levendula- és virágmézet, házi pálinkát, halat kínálnak. A néni szomszédja rögtön beinvitál a házába. A bódító meleg után jólesik a kőház hűvöse. Az ajtó mellett egyetlen pici ablak van, így meglehetősen sokáig tart, amíg a gyéren beszűrődő fényben körülnézhetünk. A látvány azonban meglep. A konyha közepén régi asztal, ómódi konyhakredenc, ámde a sarokban gáztűzhely, a pádon meg kémpagnó. A padló hiányzik, a piros agyagos földön lépkedünk, az asztalon viszont presszógépben fortyog a kávé. Ellentétek: a múlt és a modem jelen, amerre csak nézünk. A padkán kanna, benne merőkanál. A háziasszony vízzel kínál. Már-már elutasítjuk, ugyanis a szigeten élvezhetetlen a víz, már fél éve nem esett, a kutak kiapadtak, a talajból áttör a sós tengervíz. Egy üveg ásványvíz 1 800 dinár. Vendéglátónk azonban erösködik, hogy ez esővíz, amelyet különleges betonlapokon fog fel hiány idejére a falu. Hihetetlen! Ilyen magasságban édes vizet iszunk! Amint kilépünk a házból, szemerkélni kezd az eső. „Na — mondjuk biztatóan —, most már lesz víz a szigeten." — Ugyan! Annyiszor ijesztgetett már bennünket az eső, de mindig csak pár csepp esik — legyint lemondóan a néni. De mintha csak a szavait akarná cáfolni, abban a pillanatban egy jó adag eső zúdul a nyakunkba, úgyhogy vissza kell fordulnunk a házba. — Hát még ilyet! Még az öregek sem emlékeznek ekkora szárazságra, és maguk meghozták az esőt! Mi magunk is meglepődünk „esőcsináló" voltunkon. Amíg kint zuhog, a két asszony valami levesfélét mer a tányérokba. Kagyló! Szemben ülő útitársam tekintete elárulja, hogy nem óhajtja megkóstolni a drága csemegét, a társaság többi tagja azonban élvezettel szürcsöli a zellerlevélen elkészítet állatkákat. Búcsúzáskor egy üveg hazai körtepálinkát nyomunk a kezükbe. A két néni nézegeti az üveget, aztán azt kérdezik, valóban 53 százalékos alkohol-e ez? Képtelenek elhinni, hogy ennyibe kerül. Jugoszláviában, ahol milliókban számolnak, úgy látszik, már az öregek sem tudják elképzelni az árakat legalább három nulla nélkül. Ezután kényszermegállót tartunk Jelsán, a 10 km-re fekvő városkában, ugyanis elfelejtettük újratölteni a benzintartályt, s most ráfizettünk. — Benzin csak holnap lesz — hangzik a közömbös válasz, így itt kell rostokolnunk egy napot. Nemsokára azonban már örülünk az „időveszteségnek", mert jócskán akad néznivaló a középkori jellegű kis városkában. Keskeny utcácskái apró terekbe torkoltának, ahol szökőkutak, templomok, éttermek tarkítják a látványt. Másnap reggel azonban újabb meglepetés ér a benzinkútnál: olyan hosszú sor várakozik, hogy jó három óra múlva kerülünk csak sorra. Akkor is csupán 96-os oktánszámú benzin van, 90-es esetleg 3—4 nap múlva lesz. Omis — a festőién szép kis tengerparti városka Ekkor még nem sejtjük, hogy újabb „kellemes" meglepetést tartogat a sziget számunkra: egy fél éjszakát a kompkitötöben kell töltenünk, mert újra hosszú sorok várakoznak a szárazföldre jutásra. Éjfél felé jár, mire partot érünk. Most már gyorsan szaladnak a szabadság napjai. Egy napot még Drvenikben, kettőt pedig Gradacban töltünk, aztán indulunk felfelé: Makarskán. A Cetina folyó szép torkolatánál fekvő Omisban alszunk. Utolsó megállónk Split, amelyet nem lehet elkerülni, ha az ember erre jár. Dalmácia legnagyobb városa, a harmadik legnagyobb jugoszláv kikötő. Az UNESCO a várost ép állapotban fennmaradt római kori leletei miatt a világ legjelentősebb kulturális emlékvárosai közé sorolja. A görög Aspalathos nevű település helyén Diocletianus római császár hatalmas palotát építtetett a III. században. Halála után, de főleg a VII. században városi jellegűvé kezdték alakítani a gyönyörű fényűző palotát és egyben erődítményt. Ma is kb. 3 000 ember lakik az azóta lakásokká alakított palota falai között. Napközben színes hangzavar, sátorosok, vásárosok, turisták tarkítják az ódon oszlopok, csarnokok, pincék hűseit. Nyugalmat egyedül a császár mauzóleuma, a későbbi templom nyújt. Az idő sürget, s mi indulunk hazafelé. A beomlott alagút, a potyogó kövek, a hatalmas szakadékok, meredek hegyek és éles kanyarok ellenére szerencsésen hazaérve nyomban sajnálni kezdjük, hogy már nem lehetünk a forró tengerparton, Jugoszlávia barátságos lakói között. Lélekben megfogadjuk, hogy jövőre ismét útrakelünk ... PLEVA ÉVA Fotó: M. J. nő 9
