Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-17 / 4. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Asszonyok könyve Nagy Olga, a paraszti népléiek búvára, az erdélyi magyar parasztság megvallatója, a Paraszt dekameron és az Újabb paraszt dekameron iró-szerkesztője most újabb, több, mint 500 oldalas könyvvel lepte meg az olvasókat. Az Asszonyok könyve a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. mindnyájunk önömére. Nem szokványos fogantatású könyvről van szó, erdélyi paraszt asszonyok vallanak életükről, környezetükről, hol lakonikus rövidséggel, hol bővebb lére eresztve, de mindenképpen azzal a belső kényszerrel és szenvedéllyel, amellyel történeteiket megélték és elrendezték lelkűkben. Ezek a realista fogantatású történetek különböző természetűek, fénytörésük is más és más. Van benne humor, tragikomédia, meseszerűség, az alaphang azonban többnyire drámai. A két háború előtti, közötti és utáni sorsok villannak fel az asszonyok lejegyzett szavaiból, leginkább a terhes, a mindenkori hatalomtól is szorongatott életek, mindennapok megjelenítése. Nagy Olga vallja e történetekről: „E realista fogantatású történetek, amelyeket parasztasszonyoktól magnószalagról jegyeztem le, megrázó vallomások a múltbéli parasztcsalád életéről. Drámák és konfliktusok, melyek férj—feleség, szülő—gyermek, öregek és fiatalok együttéléséből születtek. Egyféle családszociográfia, melyet a belülről való láttatás, az élmény, az intimitás jellemez." Lehetetlen ezeket a történeteket közömbösen olvasgatni, napirendre térni fölöttük. Hiszen olyan elrettentő mélységbe engednek betekinteni, a sorsoknak olyan feneketlen bugyrába, amelyek szokszor meghaladják elképzeléseinket a paraszti asszonyok életéröl. Ezek a vallomások (mondhatnánk elbeszéléseknek is) csupán hat asszony szájából-szívéből valók, mégis bennük foglaltatik a mindenkori parasztasszonyok sorsa, az olyan kevés örömmel megáldott és olyan sok bánattal és szenvedéssel megvert erdélyi aszszonyok élete, akik Kolozsról, Székből, Havadról, Mezöfeléből és Udvarfalvából üzennek történeteik által minden nőnek, minden embernek, aki fogékony e sorsok befogadására és megértésére. Nagy Olga könyve izgalmasabb minden regénynél. Mintegy igazolja, hogy az élet a legnagyobb regényíró hiszen a legképtelenebb történetekkel szolgál. A kötet könyvesboltjainkban is megvásárolható. DÉNES GYÖRGY Magyar ereklyék, magyar jelképek Lehet, túl szépen képzelem el. de szerintem vannak könyvek, melyeknek ott lenne a helyük minden háztartásban, minden család kisebb-nagyobb könyvespolcán. Hyen kiadványok közé sorolom a neves újságíró-író Ruffy Péter legújabb munkáját, mely a magyarságot magában hordozó és jelképező ereklyékkel, jelképekkel ismerteti meg olvasóját. Sokszor elmondjuk mostanában, mindezt a ma jobb megértéséért, és a biztosabb jövő alakításáért. Mert jövője csak olyan népnek lehet, amely a múltjára építkezik. Meg hát minden népnek kedves az, ami sajátosan az övé. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban e könyv szerzőjének igaz gondolatait: „Az emberek világszerte keresík-kutatják származásukat, eredetüket. Nem azért, hogy elkülönüljenek, mert a sokféle származás és számos nyelv csak színesebbé teszi, gazdagítja az emberiség változatos családját." Úgy gondolom, Ruffy Péter eddigi munkásságának szerves folytatása ez a kis könyv. Hiszen ö egyike azoknak — gondoljunk csak a nálunk is népszerű „A bujdosó nyelvemlékeink" című kötetére —, akik hosszú éveken át azon fáradoznak, hogy hozzátegyenek valamit ahhoz, ami képes a nemzeti tudatot egészségesen működtetni. Ennek ápolása, ébrentartása ugyanis — noha sokszor lejáratták már ezeket a kifejezéseket —, segíthet a nehéz, embertpróbáló időket elviselni, s a jövőbe mutató utat kijelölni. S valljuk be: ez utóbbiakra ma bizony igencsak szükségünk van! Nyolc fejezetben, százhatvan oldalon kapja az olvasó Ruffy Péter vallomásos, gondo latokban gazdag Írását. A szerző hazaszere tettől fűtötten vall e kis nép múltjáról, a hozzá közelálló értékekről. A múlt, közelmúlt leírásába beleviszi személyes élményeit is — műve erényévé válik ez, mert teszi ezt ott és akkor, amikor a történeti mondanivaló ezt elviseli, s így általa még közelebb kerül az olvasóhoz. Aki a Szent Jobb, a Halotti Be széd és Könyörgés, a Szent Korona, az Ómagyar Mária-siralom, az Állami címere ink, a Himnusz, Szózat, a Nemzeti dal és a Piros-fehér-zöld fejezetekben rövid, a leg több esetben igencsak változatos sorsokról kap beszámolót. Nagyon jó, hogy Ruffy Péter összegyűjtőt te, rendezte és leírta az ereklyéinkkel, jelképeinkkel kapcsolatos anyagot, jegyzeteit és gondolatait. Könyvét — mint az elején is jeleztem — alapműnek tekinthetjük, s bízom benne, többször kiadják még. (Kossuth Könyvkiadó, 1988). AMBRUS FERENC FILM Másnap háború volt A szovjet filmek fesztiváljának egyik sikeres filmje volt a Borisz Vasziljev azonos című regényéből készített alkotás, a Másnap háború volt. Rendező: Jurij Kara. A filmet — gyanítom — nem látták annyian, amennyi nézőt megérdemelt volna, s főképp azok nem látták, akihez szólt: a fiatalok. Sokat tanulhattak volna belőle: elsősorban is felismerni a jelenségeket, másodsorban a helytállást. A film témája — ellentétben a címben történő utalásra — nem a háború, bár fontos jelenségként jelenik meg a kerettörténetben, hanem a fiatalok sorsa egy olyan időszakban, amelyben nehéz bűntelennek maradni. A kor levegője szennyes, ráül a fiatalok lelkére. 1940-ben vagyunk, a konstruált perek, a letartóztatások, a személyi kultusz dühöngő időszakában. Szinte megdöbbenünk, mint játszik az erőszak a fiatalok érzékeny leikével. Nem értik, hogy válhatnak egyik napról a másikra értéktelenné értékek, nemes szándékok bűnné, s ők maguk bűnössé. Szinte érzékeljük, mint emésztődnek ebben a nyomorúságban. A vége természetesen lázadás, jelen esetben a szülök, a pedagógusok, az iskola és önmaguk ellen. A történet drámai fordulata és egyben csúcsa is: egyik társuk, Vika édesapjának letartóztatása. A müveit és a fiatalokkal is rokonszenvező férfi, a város megbecsült embere, letartóztatását senki sem érti, de a félelem mindenkit visszahúzódásra int. A lányt arra kényszerítik, nyilvánosan tagadja meg az apját; a Komszomolból való kizárását is felvetik. A lány ugyan nem enged, de összeroppan a súly alatt: öngyilkos lesz. Temetése a fiatalok tüntetésévé válik a személyi kultusz, az erőszak ellen. A megtorlás azonban ezúttal elmarad; mintegy megváltásként — kitör a háború. Szomorú felismerés. De az irói és rendezői szándék azt sugallja: ezek a fiatalok ésszerűbben is feláldozhatják magukat a hazáért. Mert mindenképpen elveszettek; a kor mérgezett levegője megfullasztotta volna őket. József Attila-i paradoxon: „kiterítenek úgy is", mint ahogy a fiatalok nagy része el is esik a háborúban (ezt már az epilógusban, a narrátortól tudjuk meg). Hősként halnak meg azok, akik a szennyes kor áldozataivá válhattak volna. Ftersze, mindez nem ilyen egyszerű. A halál így is, úgy is kegyetlen. Emberek és értékek pusztulnak. S a legfőbb tanulság: óvnunk és őriznünk kell az értékeket békeidőben, hogy ne kelljen tisztítótűzben kegyetlenül megszenvednünk, és nagy árat fizetni könnyelműségünkért. MÉSZÁROS KÁROLY kiállítás A játék fegyelme A témák ugyanazok, mint a festményein vagy jól ismert grafikáin — mégis másról vallanak. Mintha témái elválaszthatatlanok lennének Tőle, sőt, mintha Ő maga lenne a téma; s ha túllépett volna rajta, önmagán lépett volna túl. De aki túllép önmagán, az mivé lesz, és honnan hová tart? Az elmúlás állapotától a teljes bénultság állapotába? Kevés túlzással: a végső megszólalhatatlanságba? A mozdulatlanságba? Ezen most ne töprengjünk, hiszen ha az 1972-ben elhunyt Szabó Gyula túllépett volna témáin, akkor az már nem Ő lett volna, nem tudatosan innen, a miszticizált racionalitás helytartóságából tartott volna — hová is? A „szeretetelvü kultúra ethoszának" szüntelen közelítést igénylő valóságába. Ahová sosem érhet el senki, s aki úgy érzi, hogy mégis megérkezett, abban vagy a természetes világ vagy az azt ábrázoló teremtett világ hullott darabokra. Szabó Gyula nagyon is jól tudta, hogy az ilyen típusú széthullás maga a megsemmisülés, ezért mindig „csak" közelített a már említett irányba. Szüntelenül és körültekintően, hiszen számára ez a közelítés a kényes egyensúlytartás volt. Az ethosz maga. Annak az Olvasónak, aki most úgy véli, hogy bármelyik eddigi Szabó-tárlat után leírhattam volna a fentieket, hadd ismerem el, hogy voltak ugyan sejtéseim róla, de e kényes, korántsem vértelen egyensúlytartás eredetét vizfestményei fedték fel előttem. Amelyek ilyen mennyiségben most kerültek először közönség elé, s február közepéig láthatók a losonci (Lucenec) Nógrádi Galériában. Néhány ötvenes évekbeli grafikától eltekintve szinte valamennyi Szabó-munka azt a személyes hitelt sugallta számomra, amit csak fölerősített a műveibe ágyazott, azok motívumaival, figuráival közvetített többrétű és magasrendű válság. Nemcsak a megszólalás és a kifejezés, az önkínzás és a lemondás válsága, hanem a görcsös próbálkozásoké is, amelyek a remény fokozatait mutatták, s mutatják ma is Szabó Gyula életművében. A remekmívű festményein és az Ecce homo című kötetben látható grafikáin — természetesen a témán, a forma- és színvilágon innen és/vagy túl — mindenekelőtt az a szellemi törekvés mutatja magát, amelynek elsődleges célja a környező világ és a művész viszonyának behatóbbá tétele. A losonci tárlat vizfestményeinek zömén azonban e viszony harmonikusságáról vall szinte minden ecsetvonás. Föltehetően annak tulajdoníthatóan, hogy ezek az akvarellok — a festmények és az említett grafikák érzelmességénél (nem tévesztendő össze az érzelgősséggel!) — magasabb rendű szenvedélynek köszönhetik létüket. A játék szenvedélyének, amely Szabó számára lehetővé tette, hogy féltés, félelem, önsajnálat, intelmezés és bölcselkedés nélkül beszéljen a világról, valljon sorshangulatokról. Számomra leghitelesebb vízfestményein úgy távolságtartó hogy több, mint közeli. Mert elsődlegesen nem a művészre háruló felelősség (komolyság, műgond, eszmeiség — sokáig ragozhatnánk), hanem a játék fegyelme irányította ecsetjét. Mindnyájan tudjuk, hogy a játék fegyelme rendkívüli egyensúlytartást követel. Génekben hordozott, elfelejtett tudást, amellyel csak a legnagyobbak tudnak élni, csak Ők tudják alkalmazni. Ahogy csak ők képesek arra is, hogy játék közben teljes személyiségüket mozgósítsák. Mi több, hagyják, hogy személyiségüket teljesebbé tegye a játék. A korántsem vértelen. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
