Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-09-05 / 37. szám
változtatni, az üzemeket kerestem meg. így jutottam ide, teljesen véletlenül. Azóta tudom, kimondottan nőnek való hely ez. A grafikusunk megrajzolja a kliséket, amelyeket mi rányomatunk azokra az árukra, amelyeket megrendelőink ide behoznak. Elsősorban a vállalatoknak dolgozunk, de jöhetnek ide magánemberek is, mert mi még a legapróbb megrendelést, a legigényesebb árut is elvállaljuk. Nagyon jó érzés számomra, ha valahol meglátom azokat a feliratokat, jelzéseket, amelyeket mi nyomtatunk. Komolyan mondom, még a szívem is hevesebben dobog — mondta nagy lelkesedéssel Pálffy Edit. — Sőt, ha valakinek sürgősen szüksége van valamire, akár szombaton is bejövünk — folytatta Pápai Erika. — Nemegyszer megtörtént már, hogy ráhúztunk, túlóráztunk. Szerencsénk, hogy mindkettőnket érdekel ez a tevékenység. Az meg külön szívügyünk, hogy a szép, pontos munka legyen a reklámunk, mert mi még ott tartunk, hogy el kell ismertetni magunkat. Ez pedig a mai világban, amikor közület és egyén egyaránt megnézi, mire adja ki a pénzét, nem is olyan könnyű. Most különösen nagy lendületet adott munkakedvünknek, hogy állami vállalat leszünk, önálló elszámolási rendszerrel. Érdemes lesz többet dolgozni, mert közvetlenül érdekeltek leszünk a forgalomban, többet is keresünk majd. — Örvendetes, hogy az asszonyok is szolgálatkészek, öröm velük együtt dolgozni. Megértés, egyetértés van közöttünk, így bátran vállaljuk az önálló elszámolási rendszerre való áttérést — szólt közbe Bodó László. Munkafeltételeik jók, gépeik, berendezéseik megfelelőek, s a festékellátásban sincsenek bajok. Eddig havonta 10 000 korona értékű teljesítményt kellett felmutatniuk ahhoz, hogy a fizetésüket megkapják. A jövőtől sokat várnak. Igazi gazdái akarnak lenni üzemüknek. S nagyon remélik, hogy jó hírüket az egész járásba, sőt azon túlra is „elviszi" a rengeteg oklevél, emléktárgy, trikó, amelyekre ök nyomtatják a feliratot. R M Ha rajtam múlna, bizony én a leendő bolti eladólányokat Juhász Pálnéhoz, a Nagykürtösi (Velky Krtis) Fogyasztási Szövetkezei lukanvényei (Nenince) textil-és iparcikkboltjának vezetőjéhez küldeném néhány hetes szakmai gyakorlatra. S ezt nemcsak a kereskedelemben töltött több mint három évtizedes tapasztalataival, hanem dicséretes emberi erényeivel is indokolnám. Ennek bizonyítására egv rövid részletet idézek beszélgetésünkből: — Nemrégen árurendelésen voltam. Fiatal boltvezető kolléganőm panaszkodva újságolta, hogy alaposan lekapta tíz körméről a munkáját hanyagul végző beosztottját, a fiatal, még pályakezdőnek számító eladólányt. Óva intettem öt az efféle magatartástól. Mondtam neki, hogy én már kereken húsz éve vagyok Jönöknő, s ennyi idő alatt legalább húsz eladólány fordult meg a kezem alatt, és ök a megmondhatói, hogy soha, egyetlen egyszer sem veszekedtem velük. Türelemmel, szeretettel magyaráztam el nekik, mit hogyan csináljanak, mire ügyeljenek a boltban. Juhász Pálné, vagy ahogy a vásárlók hívják. Marika, rátermettségéről, kedvességéről nemcsak a feletteseitől hallottam, nekem is módomban állt néhányszor tapasztalni. Több alkalommal megfordultam ebben a meglehetősen szűk. ezért zsúfolt boltban. Szóvá tettem neki, hogy ilyen mostoha munkafeltételek között művészet évről évre teljesíteni, mi több, túlszárnyalni az előirányzott kiskereskedelmi forgalom tervét. Van ennek valami titka ? — Nincs — mosolyodik el Juhász Pálné. — Egyszerűen az van a dologban, hogy négytagú ezüstfokozatú szocialista brigádunkban mindenki tudja, hogy az állam tulajdonát kezeljük, és felelősek vagyunk érte. Pontosan járunk árurendelésre, kellőképpen odafigyelünk az átvett árura, nehogy kár érje fogyasztási szövetkezetünket. Az eladásnál pedig a tisztességet, a kedves és udvarias kiszolgálást tartjuk a legfontosabb követelménynek. S ebben jó segítőtársakra találtam Híves Imrében, aki a helyettesem, de Tóth József né és Krivánszky Béláné eladónökben is. A munkafeltételeken nem tudunk változtatni. csak abban reménykedhetünk. t hogy a tervbe vett üzletközpontot a közeljövőben felépítik községünkben. — Mi a helyzet az áruellátással ? A mély sóhajt követő ironikus mosoly a boltvezető arcán arról árulkodik, a kérdéssel inkább a gyártókat kellene megkeresni. — A runk éppen van, csak nem mindig az, amit keresnek az emberek. Ez az akadozó ellátás arra kényszeríti a vásárlókat. hogy a keresett cikkért többször is befáradjanak az üzletbe. Nekünk is jobb volna, ha midjárt tudnánk teljesíteni a kérésüket. Ám mindezek ellenére is az idei első félévben 2 millió körüli forgalmat bonyolítottunk le — mondja Juhász Pálné, aki magas ágazati kitüntetések viselője, míg idén májusban az a megtisztelés érte, hogy nevét bejegyezték a járás legjobb dolgozóinak könyvébe, és fényképe a legjobb dolgozók galériájában látható. Kép és szöveg: BOOZSÁR GYULA Mindennapi kenyerünk Megunhatatlan és nélkülözhetetlen napi táplálékunkra, a kenyérre, kevés kivételtől eltekintve szinte mindenhol panaszkodnak. Csak ott nem, ahol megszervezték a régi, otthoni izeket varázsló kispékségeket. Néhány évvel ezelőtt Nagykaposon (Vefké Kapusany) is olyan kenyeret vásárolhattunk, amely vetekedett anyáink hajnali sütésű. mesébe illő kerek cipóival, ízes veknijeivel. Amikor ezt felemlítettem a Jednota fogyasztási szövetkezet 13-194-es számú kenyérüzlete vezetőjének, Hajtó Máriának, rögtön tiltakozott: — Romlott a minőség, igaz, még mindig jobb a mi kenyerünk, mint a tőketerebesi (Trebisov). Amikor onnan jön a szállítmány, bizony rám szárad, szinte szégyellem árulni, mert magam is csak fanyalogva tenném a családom elé. De ez van. El kell fogadnom, akármilyen a küldemény... El kell fogadnia, mert akkor semmilyen kenyeret, péksüteményt nem adhatna vásárlóinak és nem teljesítené forgalmi tervét sem, amely 150—160 000 korona havonta. Hajtó Mária 1954-töl dolgozik elárusítónőként a Jednotánál, öt éve vezeti ezt a kis üzletet. Sokat bosszankodik a munkakörülmények miatt, amelyek messze elmaradnak a követelményektől. A higiéniai előírásokat betartani ott, ahol szénnel, kályhában fűtenek, még mosdó sincs, öreg az épület, nagyon nehéz. Vigasztaló egyedül az, hogy jól ismeri vásárlóit, megszokta őket, azok is őt, s egy-két kedves szó, megértő mosoly sok mindenért kárpótol. — Mostohagyerekek vagyunk, olykor úgy érzem. Rossz az áruellátás, nincs fejlesztés semmiben, pedig itt. az ország végében mi is vagyunk, mi is dolgozunk tisztességesen. Én is meg még ezrek, tízezrek. Megérdemelnénk a jó árut, a minőségit. És mégsem kapunk ... A kenyéren, péksüteményen kívül én tejet, tejtermékeket, sajtokat is árusítok. Puha, kenhető sajtokat, amelyekre lenne igény, csak igen ritkán kapok. Annyiszor kérdezem, miért, hiszen Királyhelmecröl (Kráfovsky Chlmec), a tejüzemből szállíthatnának, választ sohasem kapok, árut meg még inkább nem — panaszkodott a vezetőnő. Többször kezdeményezte például, hogy üzletében árusíthasson cukrot, sót, lisztet, rizst, azaz olyan alapvető élelmiszereket, amelyekre naponta szükség van, s amelyeket így, egyszene, a kenyér, tej mellett megvásárolhatnának a háziasszonyok. — Van, akit hidegen hagynak ezek a dolgok, engem bosszantanak, mert miért ne tegyük jobban a dolgunkat, ha tehetnénk. Én jól érzem magam a munkahelyemen, de biztosan még jobb lenne a közérzetem, ha az ellátás olyan volna, amilyennek lennie kellene. Megérjük mi még azt? — néz rám kérdőn, és sajnos, én végképp nem tudok neki érdemben válaszolni. BENYÁK MÁRIA Fotó: a szerző Az újságírók és alkalomszerű tudósítók kedves szokása, hogy válogatás nélkül szapulják az elárusítókat: Szegények, mintha csakis ők lennének az egyedüli pályatévesztett emberek. Pedig hát... ... az autóbuszvezetők sem különbek. Nemrégen egy főváros melléki falucskából kellett hazajutnom autóbusszal. Tartva a legrosszabbtól, már húsz perccel az indulás előtt az út szélén várakoztunk sportkocsiban alvó kislányommal. Minden elsuhanó autóbuszt figyeltem, nehogy itt maradjunk, mert a legközelebbi járat csak két és fél óra múlva indult a fővárosba. Minden teherautó vagy kamion mögött álcázva közeledő buszt sejtettem, mígnem egyszer csak feltűnt a dombtetőn egy kék-fehér autóbusz. Messziről éreztem, hogy ez lesz a miénk. A buszban néhány ember ült csupán, s én már jó előre integetni kezdtem a vezetőnek, de tudat alatt érzékeltem, hogy nem lassít. Sem előttünk, sem amikor mellénk ért és rám mosolygott sem amikor elsuhant mellettünk. Nem tudom, tolakodásnak, leszólrtásnak, vagy minek vélte integetésemet de nekem volt időm tisztán elolvasni a busz oldalán levő feliratot: a mi járatunk volt. Egyedül, elhagyatva álldogáltam a faluszélen még jó ideig az elsuhanó járművek között, mivel látva a gyermekkocsit senki sem akart felvenni. Végül megállt egy zárt teherautó, sőt egy kicsit még vissza is tolatott értünk. Egy teherautó tojásrakomány mellett kuporogva jutottam el az első fővárosi járat megállójához (pl) nő 7
