Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-22 / 35. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Volt egy farmom Afrikában A tényben nincs semmi meglepő, Karen Blixen, a jó házból való dán-svéd bárónő afrikai élményeiből könyvet ír. Nevezett hölgy 1914-től 1930-ig élt Afrikában, közelebbről Kenyában, Nairobi környékén. Naplójában Afrikáról és az afrikaiakról szól (néhol elég keményen és bátran), érzelmességnek sincs híjával (amit viszont finom iróniával és öniróniával ellensúlyoz) — s bölcsen helyet hagy a magánérvényű talányoknak és sejtéseknek is. A könyv nosztalgikus, lírai, kicsit pikáns, könnyen szárnyára kapja hát a világhír — megjelenése idején (harmincas évek) a nőirodalom egyik vonzó darabjaként jegyzik. Blixen ugyanis férjezettként települt le kávét termeszteni Kenyában. Kisvártatva viszont a könyvben már szó sem esik a férjről, annál inkább a farmról és a barátokról, akik közül az egyik szerepe a bárónő asszonyi életében félreérthetetlen. Kimondva egyenesen persze — a kor játék — és illemszabályainak megfelelően — semmi nincs, a talányos „nagy érzelem"mégis (egyik) alaphangját adja a dán úrhölgy Afrika-élményének. (Képzelhető, milyen borzongással olvasták a harmincas évek „jobb társaságának" hamvas lelkű leányzói.) Ha mármost, harminc év elteltével, firtatni akarjuk, hol a helye Blixen bárónő Afrika-élményének, bármily meglepő, ki kell mondanunk — a könyv 1989-ben elsősorban a Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában modernségével hat. Fehér ember tollából kevés modernebb müvet olvashatunk Afrikáról (talán korunkból a dél-afrikai André P. Brinkét), mint e jó házból való bárónő visszaemlékezéseit. Az első, amivel megajándékoz bennünket (s amiből a több Oscart nyert hollywoodi filmsiker, a Távol Afrikától alkotói elsősorban merítettek), egy döbbenetes, fergeteges, érzelmekkel telített-feszített Afrika-kép. „Volt egy farmom Afrikában, a Ngong hegyek alatt... Nappal úgy érezte az ember, fönn él a nap közelében, de a reggelek áttetszöek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek. A tájnak és az ember életének legfőbb jellegzetessége azonban a levegő volt.. A másik élmény: annak fölismerése, hogy Afrika az afrikaiaké, illetve azoké kellene (kellett volna) hogy legyen. S ez az, amivel Karen Blixen modernebb sokaknál, akik magukat pedig rendkívül modernnek hiszik. Mert ugye: mennyi innen, onnan, amonnan. Délről, Keletről, Nyugatról kínált recept mondott már csődöt, amit az „afrikai kérdés" megoldására kínáltak. Hát igen, hajtogatják azóta is sokan, hiába minden, ezek a „nigge- . rek” nem fejlődtek semmit, lusták, teljességgel alkalmatlanok a civilizált életmódra. Holott talán csak hagyni kellett volna Afrikát olyannak, amilyen, hadd fejlődjék olyannak, amilyen! Holott talán csak az évezredes, évszázados benső afrikai fejlődésre kellene végre odafigyelni! Természetesen ennek fölismerése, megértése a bárónőnél áttéletes, e végső „érzés" azonban átüti, átvérzi a sorokat, leírásokat. Karen Blixen együttélése a bennszülöttekkel gazda—szolganép együttélése volt (más nem is lehetett!). A bárónő mégis olyan különös érzékenységgel, olyan tisztelettel ír életükről, szokásaikról, a természethez fűződő irracionális—fatalisztikus viszonyukról, ami még a mi huszadik, századi fülünknek is szokatlan, és (néha) illetlennek tűnik. Nem, nem akarja őket civilizálni! Sem lenézés, sem lekezelés nem él benne irántuk, elfogadja őket olyannak, amilyenek. (Elsősorban nem megérti, elfogadja őket.) Persze, mindez neki sem megy könnyen. Dán hölgyünknek is nehéz volt respektálni például, hogy Európában a bűn logikai párja a büntetés, Afrikában pedig az elégtételt nem a büntetés jelenti, sem holmi bosszú, hanem a méltányos kártérítés, anyagiakban: kecskében, tehénben. És hogy ez ugyanúgy a helyi törvény része, mint bármi más, s hogy Afrikában ennek van érvényesége, nem a mi „civilizált" kultúrkörünk törvényeinek. (A legkülönösebb az egészben az, hogy mindezeket a tanulságokat egy jó házból való dán-svéd úrihölgy érzelmes, nosztalgikus visszaemlékezéséből kell levonnunk.) Ámde, a könyvet éppen ez teszi, ötven év elteltével is, az irodalom részévé. A Volt egy farmom Afrikában könyvüzleteinkben megvásárolható. (Európa, Árkádia) NAGYVENDÉGI ÉVA KIÁLLÍTÁS Newman-fotográfiák Prágában Idő volt. idő van, de nem lesz többé — sugallják azok a kímerevített pillanatok, amelyek nem csupán azáltal váltak fontossá, hogy megörökitödtek. hanem az ábrázoltak által is. Mindüket a világhír fénykoszorúja övezi, még azokat is, akiket a közép-európai Tárlatlátogató nem ismerhet. Persze, ha Közép-Európa átlaga nem ismer Valakit, mert nem ismerhette meg, az még nem jelenti azt, hogy az a Valaki nem világhírű. Sőt, lehet olyannyira fontos, mint szomjúhozónak egy pohár víz, ugyanakkor súlyosabb, mint a közép-európai hordószónokok bármelyike. A provincia átka; e forró-hideg, szöges-selymes prokrusztész-ágy velejárója, hogy a Tárlatlátogató bizony nem tudta néhány ábrázoltról, hogy kicsoda valójában. Persze, a képmása így is hatott rá, mindenekelőtt szuggesztivitásával, amelynek gyökereit az elmúlásban, a halálban vélte meglelni az amerikai portréfotózás nagy .veteránjánál, a Csehszlovákiában első ízben bumetatkozó Arnold Newmannál. Már — többnyire álló — kompozíciói is a fotó alsó területére húzták a Tárlatlátogató tekintetét, mintha valami láthatatlan imaszőnyeg lenne valamennyi portréfelvétele aljára terítve. Mintha a fotóművész ezzel a következetesen alkalmazott süllyesztő látószöggel akarná a Tárlatlátogató tudatába vésni az idő nem lesz többé bizonyosságát. Mert az Én-idő elsüllyed, elveszik — s csak kimerevített pillanatokat ment meg belőle ez a csodálatos médium, amelynek fotóművészet a neve, s amely minduntalan arról a szomorúságról vall, hogy idő volt — amikor a felvétel készült — és idő van — amikor a fényképet nézzük —, ám a fénykép ábrázolta személyes Én megszűnt, nincs többé. Mert túl sok mára halott művész portréját mutatta be Prágában Newman, akik a hit szerint az életművükben élnek tovább; bár balga tévhit azt hinni, hogy egy életmű tükrözheti a teljes Én-t. A legteljesebb életmű is csupán töredéke megalkotója Én-jének. Úgyhogy a prágai híresség, az Orloj toronyóra szomszédságában álló kiállít óteremben közszemlére tett nyolcvan Newman-fotó a töredék töredéke csupán. És kollekciójával mégis teljes, egységes világképet tükröztet ez az 1918-as születésű amerikai, aki a negyvenes és az ötvenes években művészek és államférfiak sokaságát tette ismertté. Bár világképe fókuszában a környezetükben megörökített portrék sokasága áll, arcok tömkelegé, mégsem maguk az arcok az igazán lényegesek, hanem ami mögöttük húzódik: az események, a történések, mondhatnánk úgy is, az általuk megtestesült mozgás, a megállíthatatlan evolúció. Picasso, Cocteau. Mondrian, Max Emst, Giacometti, Pollock és a filozófusok, tudósok, politikusok hite és vitalitása, azoké, akik nem éppen eredménytelenül harcoltak az idő elmúlása ellen, s akik — zömük szembenéz a Tárlatlátogatóval — mégis részvétkeltőek. Mert Newman valami kegyetlen objektivitással (a fényképezőgép objektivitása ez?) a portrézottaknak nemcsak büszkeségét és valakiságát, hanem elesettségét is belesűríti ama kimerevített pillanatba, amely épp kimerevítettsége révén válik koronatanúvá. Portréi társaságában a Tárlatlátogató Newman néhány tárgyias fényképét is megszemlélhette, érzékelhette a század egyik legjelentősebb fotóművészének vonzalmát az absztrakt művészethez. A hatalmas látogatottságnak örvendő tárlat szeptember tizenhetedikéig tekinthető meg, s bizonyára nem csupán a prágaiak, hanem a nyaranta Prágába özönlő keleti és nyugati turisták is sajnálják, hogy a rendezők, az Egyesült Államok csehszlovákiai nagykövetsége és a honi kulturális szervek nem adtak ki — a névhez méltóan és méltó — katalógust. SZIGETI LÁSZLÓ TELEVÍZIÓ Év eleje óta ez a két betű díszíti a Magyar Televízió sportosztálya munkatársainak (egyen)zakóját és ingjét, a riportalanyaik orra alá dugott mikrofonját, valamint a Telesport-stúdió néhány állandó kellékét. Merthogy ennek az újjászervezett, megreformált, alaposan kibővített, műfajilag színesebbé, sokrétűbbé varázsolt tévéműsornak a „cégjelzése" ez az immár jelképpé nemesedett két betű. A tévé sportkínálatának nagymérvű bővülése egyébként már hosszú évek óta megfigyelhető. A mostani, kétségkívül látványos újításnak nyilván a nagy szöuli siker (11 olimpiai aranyérem!) adott lökést. Lekoppintható mintáért pedig nem kellett messzire mennie a sportosztályt vezető Vitray Tamásnak és munkatársainak. Jómagam is gyakran nézem a bécsi tévé sportadásait... Azelőtt csupán heti egy alkalommal volt Telesport, ha a szokásos vasárnap esti sportösszefoglalókat nem számítjuk. Az év eleje óta nincs nap TS nélkül. A magam részéről örülök a mindennapi Telesportnak. Valószínűleg a tévé műsorpolitikájának illetékesei is erre játszanak rá. erre a sport iránt valamenynyiünk részéről megnyilvánuló nagy érdeklődésre. Az új TS naponta 25 percig (minden hétfőn másfél óráig) tartja a készülék előtt a sport megszállott híveit. Ha ehhez hozzávesszük a gyakori helyszíni sportközvetítések hosszú óráit, nem nehéz kiszámolni, hogy ennyi figyelmet érdemlő, színvonalas aktualitást a magyar sportélet egyszerűen nem tud produkálni. Sebaj! Ott a külföldi képszolgálat. így aztán — bár az új TS — adásoknak csupán egy töredékét volt szerencsém látni — fokozatosan beavatódtam az amerikai profi kosárlabdázás, valamint a keleti küzdősportok számos válfajának titkába, a hullámlovaglás, vitorlázás és a golfjáték rejtelmeibe, s mostanra már-már szakértője vagyok a díjlovaglásnak, búvárúszásnak és szkanderezésnek, a Forma 1 -röl nem is beszélve ... Hogy egészen friss példákat is említsek: magukkal ragadtak a francia és angol nemzetközi teniszbajnokságok küzdelmei. Csupán az zavart egy picit az egészben, hogy napi teendőim közepette egyszerűen nem tudtam annyi időt szakítani rá, hogy végignézhessem az igazán szimpatikus milliomos fiúk és lányok vitathatatlanul magas sportértékű, ám négy öt óráig is eltartó csatározásait. Arra már gondolni sem mertem: hogyan és mennyit kellene ügyeskednem — mondjuk itt, ebben a hazában, amely végül is nagyhatalomnak számít a fehér sport világában — azért, hogy a legújabb sportdivat szerint öltözve közvetlen, a nézőtéren napokat eltöltő, gondtalan résztvevője lehessek egy ilyen sportszertartásnak. Más kérdés persze, hogy úgy igazából résztvevője kívánnék-e lenni? A foci mindenhatóságába vetett hitemről ugyanis mindeddig szemérmesen hallgattam. Mert ahhoz itt van mekem a DAC. Rosszabbik esetben a megújult TS, amely éppen e sorok írásakor jutott túl a 200. adásán. BE RECK JÓZSEF nő is
