Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-22 / 35. szám
— Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig. Olyan volt, mint hogyha az egész pusztaság egyszeriben lábra kelt volna. Az acélkerités rácsain át előbb pillantottuk meg a porfelhőt, mint az indiánokat. Igazi rajtaütés volt. Tenyerükkel csapkodták a szájukat, közben üvöltöztek. Santa Irénében volt néhány szúrófegyver, de ezek csak arra voltak jók, hogy az indiánok hátrahököljenek tőlük, s azután még veszettebbül tomboljanak. Rabmadár úgy beszélt, mint aki imát mond föl emlékezetből, de én már hallottam is a puszták indiánjait az utcán. Egy lökés az ajtón, s már be is rontottak, s olyan volt, mintha lovastul jönnének, akár egy álom szereplői. Részeg partvidékiek voltak. Most, visszaidézve a jelenetet, nagyon magasnak látom őket. Amelyikük az élen jött, könyökével jól megtaszította Rufinót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most felállt, és azt mondta nekünk: — Ez Juan Moreira. Annyi idő múltával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e, akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestára emlékeztető fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlöhelyes arca is eszembe jut. A kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán fekve, rugdalózva döglődött a földön: bikacsökkel csapta agyon Moreira. S itt kezdődik igazából a történet. Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: ijesztő folyosóra, lépcsőre nyílt. Odafönn elbújtam egy sötét TÖRVÉNYTELENÜL Törvénytelenül s meztelen lélekkel élek, mi hasznom már a világból, elkapom tekintetemet ifjú nők szikrázó hajáról, nem kell a csillagos ég sem, az erdők susogó csendje, szállók immár megrokkant hajómon borús vizekre, a távol, a távol, hogy ködük ím a távol, sziget, partszegély sehol, süket és vak az éj, ami rámhajol, istenhozzádot nem mondtam senkinek, éljen csak, aki tud, ott sem várnak engem, hová hajóm befut. szobában. A rendkívül alacsony ágyon kivül már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra mintha valami fény is megvillant volna. Majd a Rabmadár hangát hallottam; mintegy suttogva engem hívott. — Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket. Jer közelebb, nem bántalak. Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók egyetlenegy sem esett. Kibontotam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha. Lövés rebbente« szét benünket. Rabmadár azt mondta: —• Kijutsz a másik lépcsőn. így is történt, s egy pillanat múlva már a földes utcán találtam magam. Holdfényes éjszaka volt. Csendőr őrmester őrködött a vályogfalnál puskával, feltűzött szuronnyal. Elnevette magát, és azt mondta: — Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz. Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy ember csüggeszkedett alá hirtelen. Az őrmester nyomban beledöfte a szuronyát. Az ember a földre esett, s ott maradt a hátán fekve: nyögött, bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele, még egyszer a férfiba döfte a bajonettet. S valami öröm érződött a hangjában, amikor azt mondta: — Látod, mire mentél a pufogtatással, Moreira? Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik NYÁRI ESTE EGY KERTI VENDÉGLŐBEN Fölfestette egy rossz piktor a holdat, ott tetszeleg a nyárfák süvegén. A borivók még csöndesen dalolnak; s nézünk egymásra: te meg én a durván gyalult pádon, kiürült lélekkel, szemközt a sötéttel. A vágy sajkája végképp elmerült, hisz szerelmünket elherdáltuk régen. ALKU AZ ÉLET Alku az élet s annyi fölös kanyar, megérik szánkon a sóhaj s megigazul arcunk, szürke pacsirtaként elrebben fejünk fölül a dal, titkoljuk kudarcunk. Nem a szomorúság miatt könnyezünk, az éles északi szél csapja az ólmos esőt, mint macska az egérrel, játszik, bolondozik velünk, rabolja az időt. Útközben elakadtunk, állunk a szélfúvásban, azt sem tudjuk, tovább jutunk-e még a mérhetetlen őszi pusztaságban sötétedés előtt. már előbb körülvették a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerészkedtek. Andrés Chirinónak erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani vele. Rufino nevetve mondta a halottra: — Na, ez a koma se döfköd többé! Én csoportról csoportra jáfva meséltem az embereknek, amit láttam. Egyszerre nagy fáradságot éreztem; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a kiváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljesen elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok." — Annak az éjszakának nagy zuhataga — mondta apám. A másik bólintott: — Úgy van. Néhány röpke óra leforgása alatt megismertem a szerelmet, és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedj előbb-utóbb mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban egyetlen éjszaka és hajnal között ismerkedtem meg e két alapvető dologgal! Repülnek az évek, s annyiszor meséltem el ezt a történetet, hogy már magam sem tudom, igazából emlékszem-e rá, vagy csak a szavak jutnak eszembe, amelyekkel elmesélem. Talán ugyanígy volt Rabmadár is az indiánok támadásával. Most már egyre megy, hogy én láttam-e vagy más, amikor megölték Moreirát. CSUDAY CSABA FORDÍTÁSA KILENCVEN ÉVE , 1899. AUGUSZTUS 24-ÉN SZÜLETETT A VILÁGHÍRŰ ARGENTIN ÍRÓ. ÚT Aki megszületett, szívmelegre vágyik ringató bölcsőtől a halálos ágyig. Amit beléojtott istenek kegyelme: vélt boldogságáért küszködik az elme. Óvja ősi jussát, felnőtt árvaságát, a szép öncsalatást, hogy valahol várják. Sír a szerelemben megittasult lélek; amikor megáldja — veri is az élet. Megapadt szemének egyre fogy a fénye, könnybe lábad, mikor fölpillant az égre. FÉNY, FÉNY Idegeim isszák a napot, a napból száll a jó lehelet. Bár álmaimhoz hűséges vagyok, érzékeim kifelé figyelnek. Bőrömet a tavasz átitatja, kaptatok a hegyen fölfelé, el-elkábít a fények zuhatagja, ujjongok, mint egykoron Noé. Nem kell nekem a meddő éjszaka, őrzöm, megőrzőm lelkemben a fényt, mert az voltam én mindig: fény fia, de elvesztettem olykor a reményt. nő 15
