Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-08 / 33. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Utópia Müvével Morus Tamás, a XVI. századi humanista filozófus az utópista szocializmusnak az előhírnökévé vált. Az utópia szó ma egészen más jelent éssikot ölel fel: míg nála azt a helyet jelenti, mely nincs sehol, addig a mai értelmében megvalósíthatatlan elképzelést jelent. Elképzeléseit a tökéletes államformáról egy fantomtársadalomra vetíti ki, melyben érvényesül mindaz az igény, melyet Morus a XVI. század Angliájában fájlóan hiányolt, mint London város polgára és főbírája. Ez utóbbi cím következtetni enged arra a tényre, hogy fokozottabb mértékben volt hivatott foglalkozni társadalmi problémákkal, melyeket a maga módján művében orvoslásra ajánl. Figyelemre méltó az a rész, melyben azt taglalja, hogy „Miként lehetne elérni, hogy kevesebb legyen a tolvaj?", vagy „Mekkora veszedelmet jelent az állandó?" és „A seholszigetiek alkotmánya", mely részben részletesen leírja azt az államformát, mely szerinte az emberiség felemelkedését szolgálná. Ez lényegében a kommunizmus árnyképe, gondolva itt a magántulajdon teljes eltörlésére, a társadalmi tulajdon átértékelődésére és közös tulajdonná válására. Mondhatnám, eme paradicsomi állapotban a bőség kosarából mindenki igénye és szükséglete szerint vehet. Seholsziget lakói a miénktől eltérő erkölcsi normák szerint élnek, így náluk természetes a megvetés és a gúny azok iránt, akik valamilyen árut felhalmoznak; természetes a munka és művelődés igénye, a testkultúra fejlesztése. Az emberek csak hat órát dolgoznak, a többi időt lényegében szabadon használhatják mesterségbeli tudásuk gyarapítására, szentelhetik a művészeteknek, vagy tudásszomjukat olthatják az előadások valamelyikén. Esetleg pihenhetnek is, de náluk ez ritka jelenség, mivel ök természetüknél fogva igénylik a tökéletesedést, s megvetik a semmittevést. Természetszerűleg megvetik az aranyat mint hasznavehetetlen fémet, melynek értéke csupán abban rejlik, hogy kevés van belőle, ennek köszönhetően az emberek olyan értékkel ruházzák fel, melyet balgaság lenne követni. Azokat a törvényeket kell bevezetni és követni, amelyek a természet törvényeiből adódnak, melyek az emberi lét szempontjából állandó érvényűek. A további fejezetekben figyelmet fordít a hatóságok szerepére, a mesterségek társadalmi struktúrában betöltött szerepére, a társas érintkezésre, hadügyre stb. Ezek a megközelítőleg pozitív momentumok, s hogy nem teljes értékű a mű, azt feltehetőleg az okozza, hogy a nagy filozófus nem vette számításba az emberi természet sokszínűségét és az ebből adódó specifikumokat. Ezért müve nemegyszer Madách falanszterjére emlékeztet, amikor az egyes fejezetekben — pl. „Hogyan utaznak a seholszigetiek?" — túlzott uniformizmusa szinte ijesztő, csakúgy mint a család szétválasztására vonatkozó törvény. Morus Utópia cimű könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1989-ben, s nálunk is megvásárolható. MÓROCZ MÁRIA TELEVÍZIÓ Cocteau Száz évvel ezelőtt született a művészet fenegyereke, a nagy hatású költő, a színdarabjaival vitákat gerjesztő író, balett-szerző, képzőművész, kritikus, regényíró Jean Cocteau, akinek munkássága a filmművészet területére is átnyúlik. Ez az 1963-ban elhunyt „vásott kölyök" kopogtatott be most hozzánk a Magyar Televízió jóvoltából a XX. századi portrék című műsorsorozat legutóbbi adásában. Cocteau sokrétű érdeklődésének mozgatórugója alighanem az a környezet volt, amelybe beleszületett, mely formálódó egyéniségét nap mint nap körülvette. Miközben mindenféléről mesélt, megismerhettük gondolatait életről, halálról, a lét értelméről. A pezsgő művészi élet, amelybe már fiatalon bekapcsolódott, hatékonyan részt vett ízlése alakításában. Cocteau felidézte a párizsi orosz baletthoz fűződő kapcsolatát, falfestményeinek történetét, a filmkészítés módszereit, trükkjeit és élményét, miközben ismerősen csengő nevek tömkelegét hozta felszínre az emlékezés. Sztravinszkij és Picasso voltak számára a legfontosabb kortársak, hisz ők is azt vallották: a Művészet lényege, hogy meghaladjuk a hagyományos szépségideáit. Amíg rajzolási módszere leginkább a jazz-improvizációhoz hasonlít, a filmben a láthatatlant próbálja megragadni. Ez utóbbi terén legnagyobb sikere a modern környezetbe ültetett Trisztán és Izolda legenda, az Örök visszatérés volt. Jean Marais, a híres filmcsillag életében is meghatározó szerepet játszott szerzőnk. Sikerekről és bukásokról egyaránt szó esett ebben a műsorban, miközben Cocteau mindvégig hangsúlyozta az emberi együttlétek fontosságát. Hitte, hogy a hibák révén vagyunk egyre igazabbak. Sohasem szeretett a mások által neki szánt szerepben tetszelegni, terhesnek tartott minden megtiszteltetést. A boldogság titkának cocteau-i megfogalmazása: a szeretet szeretete, a gyűlölet gyűlölete. Mindig tudott örülni mások sikereinek is. Cocteau egy személyben volt a régi kicsúfolója, a meghökkentő művész, a varázslatos játékos, aki mindenbe jótékonyan beleártotta magát. Alighanem legtöbbünkben elsősorban a Rettenetes gyerekek cimű regény szerzőjeként él tovább. ZSEBIK ILDIKÓ FOLYÓIRAT Új Forrás Ez a Tatabányán kéthavonként megjelenő kulturális, irodalmi és művészeti folyóirat olyan sorozat közlésére vállalkozott, amelyet szívesen láttunk volna már évtizedekkel ezelőtt is hazai magyar lapjainkban. A néhány éve Budapesten élő szlovákiai magyar költő, Tóth László egy szlovák és egy szlovákiai magyar i'rót ültet sorozatosan mikrofonja elé, miközben ö, szerény harmadikként, olyan kérdéseket tesz föl nekik, amelyek mindenekelőtt az együttélés minőségére, a nemzeti és a nemzetiségi író intézményesített lehetőségeinek különbözőségére, a közös történelmi-társadalmi traumák mélységeire, okaira, következményeire, a kultúrpolitikai tényezők hatására, a Közép-Európában élő kis nemzetek esélyeire, a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatokra, a fordításirodalomra, a szlovákiai hungarológiára, a csehszlovákiai magyar irodalmi kapcsolatok működésére (stb.) kérdez rá. A válaszok nemegyszer meglepőek, óvatosak, tapogatódzók, ám minden esetben igyekeznek tartalmazni azt a toleranciát, amely nélkül sem megértés, sem egészséges együttélés nem képzelhető el. Maga Tóth László mondja — aki 1981 -ben már megjelentetett egy nagy sikerű, szlovákiai magyar írókkal készült interjúkönyvet, Vita és vallomás címmel—, hogy amíg Csehszlovákiában élt, nem sikerült szoros baráti kapcsolatokat kialakítania szlovák írókkal, addig valahogy elmentek egymás mellett, s ezért elsősorban önmagát teszi felelőssé. A recenzió írójának azonban eszébe jut Lubomír Feldek szlovák költő Tözsér Árpádunk szlovák verseskötetéhez írt előszava, amelyben beismeri, hogy ö és nemzedéke tagjai, abban a ködben, amelyet a nyelvi akadály jelent, inkább csak sejtették, semmint tudták volna Tözsér súlyát, jelenlétét. Az eddigi hallgatás, párbeszéd-hiány tehát mindenképpen kétoldalú jelenség, s hogy ennek a Feldek említette ködfüggönynek a felszámolásában úttörő szerepet játszhat Tóth interjúsorozata, ez vitathatatlan. Ám talán pontosabbak és objektívebbek maradunk, ha azt mondjuk, Tóth szándéka-törekvése: rés a ködfüggönyön. Hogy teljes egészében fölszálljon a köd, ahhoz természetesen nem csak az irodalmároknak kellene egymás álláspontjait megérteni, igyekvő, toleráns párbeszédet folytatniuk. „Az eszményi megértés és ideális együttélés képzete persze önámítás lenne. De a közös múlt tapasztalataiból kiindulva felfedni és megmutani a békés népi együttélés törvényvonalát, melynek nincs alternatívája, ez ma az irodalom korszerű feladata. Minden modern embereszmény rehabilitálása itt kezdődik" — nyilatkozza a Vojtech Kondróttal szembeültetett Duba Gyula, a sorozatinditó februári számban, amelyet áprilisban Turczel Lajos és Karol Wlachovsky, júniusban Dusán Dusek és Grendel Lajos, augusztusban Lubomír Feldek és Cselényi László párbeszéde követett. Bár a párbeszéd itt, lévén szó egy harmadikról is, nem a legjobb kifejezés. Találóbb lenne: a hatszemközti beszélgetések. És a sorozat még koránt sincs lezárva. Egyelőre az Anton Hykisch — Keszeli Ferenc, a Valér Mikola — Bállá Kálmán és a Rudolf Chmel — Zalabai Zsigmond „szembesítés" vár publikálásra. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy könyv formájában a jövő évi könyvhéten lát majd napvilágot, bizonyára a szlovákiai magyar irodalomra, a szlovák—magyar együttélésre odafigyelők csemegéjéül. A recenzens bízik abban, hogy a Madách Kiadó is átvesz belőle legalább ezer példányt, miként azt is csak remélni meri, hogy a kötet szlovák nyelvű kiadása sem várat magára sokáig. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
