Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-06-27 / 27. szám
V iám ;íí . Wk M ■ újat, érdekeset lehet írni a XXXIV. |%#l I Országos Népművészeti Fesztiválról? I Ír I I Ha beszorozzuk a hazai magyar nyelvű sajtótermékek számát a fesztiválok számával, akkora összeget kapunk, amelybe minden belefér: lelkendező és lelkesítő írások (a kicsi, de a miénk jelszó jegyében), hozzáértő és laikus bírálatok, időjárás-jelentések, hangulatkép, színvonal, viseletek, műviseletek, népzene, folklorisztikus és népies elemek, műsorok, elfogultság, művészeti vezetők, táncpedagógusok, viták és álviták (sőt támadások, személyeskedések) tudással alátámasztva, vagy hozzá nem értéssel aládúcolva, szervezés, túlszervezés és az ebből eredő fejetlenség, ami a gyerekeket érinti elsősorban. Szerencsére emlékezetünkben elsősorban a jót, a kellemeset őrizgetjük; a barátkozást, a versenylázat, a győzelmi mámort (amit csak az érez igazán, aki tartozik valahová, valakihez, mert szép-szép az egyéni győzelem, de nem hasonlítható össze egy gyerekcsoport szívből jövő boldogságával — ez ugyan gicscsesen hangzik, de aki látott boldog gyerekeket, tudja, hogy semmi köze az álértékekhez —, és azzal, amit mondjuk egy csoportvezető érez, amikor kiderül, hogy „gyerekei" a legjobbak közé tartoznak). Elfelejtjük a szállásgondokat, sőt ha visszagondolunk, olybá tűnnek, mint egy nagy kaland; az üresjáratokat (mert három nap alatt abból is van részük a gyerekeknek, az iskolák meg nem értését) sajnos, a tehetségeket mindenütt támogatni kellene, és nemcsak a matematikus jelölteket, többször, sokan leírták, elmondták már, hogy egy iskola nemcsak attól híres, nevezetes, ha sok-sok diákja főiskolára kerül, hanem attól is, hogy legalább hagyja dolgozni, fejlődni azokat a diákokat, akiknek a humán kultúra egy kicsit többet jelent, mint a sokévi átlagnak, nemcsak azért, mert a népi hagyományok ápolása ... stb. beléjük oltott kötelesség, hanem mert egyszerűen szeretik, és szeretnék minél jobb színvonalon művelni. Verseny, vagy nem verseny, ez itt a kérdés — mondták a felnőttek, és heves vitába kezdtek — a gyerekek feje fölött, mintha nem róluk volna szó. Pedig nem is olyan rossz, hogy van verseny: van miért izgulni, van miért dolgozni. S mint ahogy minden egér szereti a sajtot, minden gyerek szereti fölmérni az erejét. Még a grundokon is érvényes (pedig nincs is grundfesztivál): a pillanatnyi forma és az alapozás, gyakorlás dönt. Nincs az a gyerekfoci-mérközés, amelyen ne számítana, melyik csapat hány gólt lőtt. És nincs megírva a nagy könyvben, hogy aki ma nyert, holnap is győztesen hagyja el a játékteret. A vesztes viszont tudja, hogy holnap legalább egy góllal többet lő, mint az ellenfél. így megy ez a gyerekek között. Talán, mert náluk még érvényes az öt percig tartó örökharag, add vissza a babarongyomat. Tudni szeretnék, mennyit érnek mint gyerekek, mint focisták, mint népitáncos-jelöltek. A kudarcot a felnőttek viselik el nehezebben. A gyerekek helyett is. Egy szó mint száz: nyugodtan versenyezhetnek tovább, mert a versenyszellem ellenfeleket, nem ellenségeket szül (mint ahogy a vitapartnerek szóváltását sem szokás veszekedésnek minősíteni). S míg a felnőttek ezen (is) vitatkoznak, az ellenfelek — győztesek és legyőzőitek, első és harmadik helyezettek — a legnagyobb lelki nyugalommal kötöttek barátságot, ittak egymás málnájából, tanították egymást lépésekre, népdalokra, dorombozni, vagy egyszerűen csak beszélgettek (mert volt miről). GRENDEL ÁGOTA
