Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-06-27 / 27. szám
Drew Barrymore a hires színészdinasztia legfiatalabb tagja. Maurice, a család XIX. századbeli első sikeres színésze ünnepelt jellemszínész volt. Drew nagyapja, John Barrymore, a húszas és a harmincas évek egyik nagy színpadi és hollywoodi sztárí ja volt. Ethel és Lionel Barrymore is koruk eszményképei közé tartozott. Drew L már hatévesen becsületére vált az általa viselt nagy névnek: Gertiét játszotta Steven Spielberg nagysikerű E. T. című filmjében. A hirtelen dicsőségtől megzavarodva, kellő szülői ellenőrzés hiányában, Drew folytatta a Barrymoreok egy másik hagyományát is: alkoholt fogyasztott, kábítószert szedett. K A nagyapja 60 éves korára halaira itta magát, apja — ugyancsak színész — időnként alkoholizált, és drogott szedett. „Mindenben utánozni akartam a családomat" — jegyezte meg Drew egyik legutóbbi interjújában. „Az £ T.-sikerrel az életem egyik napról a másikra ijesztővé vált. Egyik nap még normális kislány voltam, másnap ostromolt sztár; az emberek autogramot akartak vagy egyszerűen megpróbáltak megérinteni. Mire hétéves lettem, azt várták tőlem, hogy úgy viselkedjek, mint egy felnőtt nő. Kilenc és fél éves koromban cigarettázni kezdtem, felnőttként akartam hatni. És úgy gondoltam, ha már cigizek, nyugodtan ihatok is. Nem azért ittam, mert örömet szerzett, hanem hogy leigyam magam. Minden éjszakai mulatóba beengedtek. Egyik klubból a másikba mentem barátnőimmel, míg anyám azt hitte, hogy az egyiknél békésen éjszakázom. Hamarosan így szóltam magamhoz: ha már iszol, megpróbálkozhatsz a hasissal is. A hasiskábulatot egy idő múlva unalmasnak éreztem. Ekkor következett a kokain, és én napról napra hanyatlottam. Anyám ekkor elvitt egy klinikára. Nálam idősebb drogos és alkoholista fiatalokkal együtt csoportterápián vettem részt. Tizenkét nap múlva elengedtek. Mikor visszatértem Los Angelesbe, utókezelésre mégis vissza kellett mennem a klinikára. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. Az orvosok tanácsa ellenére anyámmal New Yorkba repültem: egy színpadi szerepet akartam elvállalni. De féltem, hogy ismét történik valami, és történt is. Egyszer késő éjjel 18 éves Stacy barátnőmmel elmentünk egy ismert éjszakai mulatóba. Ott egy ismerős lány megkínált kokainnal. Hihetetlenül szomorúnak éreztem magam. 1988. szeptember 15-e késő éjszaka volt, és tulajdonképpen haza kellett volna mennem, de fáradtnak éreztem magam, és azt gondoltam, egy kis kokaintól megint éber leszek. Amikor bevettem, remegni kezdtem. Világossá vált előttem, hogy egy csapásra tönkretettem azt, amit a 88 alkohol- és kokainmentes nap alatt elértem. Volt nálam pénz, és még újabb kokainmennyiséget vásároltam. Reggel érkeztünk haza, anyám nem vette észre a kokainfogyasztásunkat. Később kivettem a táskájából a hitelkártyáját, és Los Angelesbe Hollywood tette tönkre repültünk. A hitelkártyával ruhákat vettünk néhány száz dollár értékben. Hazatérve megint óriási adag kokaint vettünk be. Elfelejtettük bezárni az ajtót, és hirtelen egy férfi meg egy nő állt előttünk, és kézibilincset vett elő. És valóra vált egy lidércnyomás: megbilincselve egy autóba ültettek, de megmondták, nem rendőrök, hanem magánnyomozók, és anyám megbízásából ehisznek a Van Nuys-i drogklinikára. Végigcsináltam a klinikai programot. Felkelés fél nyolckor, tanítás, csoportterápia, tanácsadás, korai lefekvés. Csak lassanként ismertem fel, hogy a kábítószerek rabja lettem, és veszélyeztetett típus vagyok: az alkohol és a drog egyaránt fenyeget. Sokáig tartott, amíg a csoport elé álltam, és kijelentettem: »A nevem Drew, kábítószeres vagyok, és most elvonókúrán veszek részt.« Néhány heti kezelés után már fel tudtam hívni az apámat. Hat éve nem láttam, és sosem ismertem meg igazán. Életem másik fájó pontja az anyám, Ildikó. Mindig rossz anyának tartottam. Kiskoromban még este is egyedül hagyott. Ma már tudom, hogy hetenként hat napon át pincérnőként dolgozott, hogy megéljünk. De hogyan is értheti meg ezt egy gyerek! Az £. T. forgatása után már csak mint a menedzserem dolgozott. Úgy éreztem, túlrendezi az életemet, és ezért mindig az ellentétét csináltam annak, amit mondott. Végül a klinikán kibeszéltük magunkat, ez volt hosszú idő óta az első alkalom, amikor egyszerűen társalogtunk, és nem jött szóba az üzlet, vagy valamilyen forgatókönyv. A klinikán eltöltött hónapok néha nagyon nehezek voltak. Karácsonykor végre hazaengedtek. Nem vagyok jós. Csak annyit tudok, hogy most képes vagyok józan maradni. Naponta harcolni kell a kábítószer ellen. Hónapok óta nem ittam és nem drogoztam. Erre büszke vagyok. De egy valami biztos: napjainkban meglehetősen nehéz gyermeknek lenni." (M) Egy tizenhárom éves tokiói kisfiú, Norihiro Okazaki. öngyilkosságot követett eL Hogy miért? Állítólag, mert nem tudta összehangolni mindennapi iskolai kötelezettségeit azzal. hogy legalább néha focizzon a barátaival. . . Ugyancsak önszántából vetett véget életének a tizenkét éves Miyko Saynam is. Annak ellenére, hogy a nyári szünetben is rendszeresen tanult, a kislány mégsem tudta maradéktalanul megoldani azokat a házi feladatokat, amelyeket az iskolaév végén kapott. A következményektől való félelmében otthon kivetette magát az ablakból. A Spiegel című nyugatnémet lap szerint a japán iskolások körében eddig soha nem tapasztalt öngyilkossági hullám söpört végig. Csupán szeptember első hetében tizenegy ll—14 év közötti fiú és lány követett el öngyilkosságot. Hiroshi Inamura tokiói pszichológus szerint a gyerekek és fiatalkorúak által elkövetett öngyilkosságok száma általában augusztus végén és szeptember elején szokott megnövekedni. Ilyenkor az ok többnyire egy és ugyanaz: a gyerekek — saját megítélésük szerint — nem tudják elvégezni azt az óriási mennyiségű munkát, amit a szünidőre kaptak. A következményektől való félelmükben menekülnek a halálba... Sehol másutt a világon nem olyan gyakoriak a gyermek- és ifjúkori öngyilkosságok, mint a „felkelő nap országában”. Az elmúlt iskolaévben 577 iskolás lett öngyilkos. A rendőrségi szakértők szerint a szám növekvő ten«r s+r'Gsszz+oi denciát mutat. Különösen megdöbbentő és egyúttal figyelmeztető a tény, hogy az öngyilkos gyerekek átlagéletkora egyre alacsonyabb. Ma már egyáltalán nem megy ritkaságszámba, ha egy kilencéves vet véget önkezével az életének. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint a jelenség oka a japán iskolarendszerben keresendő, amely rendkívül szigorú és megterhelő. A gyerekekre szinte állandó kényszerítő körülményként hat a kitűnni minden árun, a túltenni az osztálytársakon, a felzárkózni az iskola elitjéhez. A siker utáni hajsza, s a „kiválasztottak” között elfoglalt hely utáni vágy már tulajdonképpen az óvodáskorú japán gyerekekre is jellemző. A jelenség okai nyilván azonban még mélyebben szunnyadnak: a japán mentalitásban. a kultúrában, a neveltetésben, vagy akár a harakiri-hagyományban, mely szerint öngyilkosságot követ el az, akinek valami nem sikerül stb.. hiszen, ha nem tenné meg, akkor „elveszítené az arcát”, nem nézhetne embertársai szemébe. A különböző szintű iskolák presztízsét Japánban az adja, hogy hány végzősüket vették fel a legjobb egyetemekre. Ezzel egyetemben a vizsgák egyre nehezebbek. Egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy például egy tízéves japán gyerek tizenöt órát tanul, a japán középiskolásoknak a fele pedig nem tud meglenni a gyakran drága magánintézetekben történő rendszeres, napi korrepetálás nélkül. Azokat a tanulókat, akik nem bírják ezt a „halálos” iramot, gyakran az osztálytársaik előtt a tanítók tu-J datosan megszégyenítik. Ez nevelési módszerükhöz tartozik, mert — állítólag — az ilyen eljárás erősíti a többiekben a buzgalmat. Azt meg talán mondani sem kell. hogy az érintett milyen további lelki gyötrelmeknek van kitéve ... Minden esetre a legutóbbi tokiói kutatások aggasztóak : za alapiskolások közül minden negyedik. a középiskolások közül minden harmadik gyerek forgatta már a fejében az öngyilkosság gondolatát.-fnt-ILLUSZTRÁCIÓS KÉP: PETR REZÁC nő 8
