Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-10 / 3. szám
Emberi jogok és díjak Beszélgetés dr. Dagmar Molkovával, a CSSZSZK Munka- és Szociálisügyi Minisztériumának miniszterhelyettesével, a CSSZNSZ KB tagjával — A múlt év decemberében az Emberi Jogok Egyetemes Kiáltványa elfogadásának 40. évfordulóján az ENSZ székházában, New Yorkban díjakat adtak át azoknak, akik érdemeket szereztek az emberi jogokat érintő valamely területen. Ön is ott volt azok között, akik a díjak odaítéléséről döntöttek. Hogyan lett a bíráló bizottság tagja ? — A neves közéleti és más személyiségeket illető különdíjakról döntő bizottságba az ENSZ a nők helyzetével foglalkozó bizottságának elnökhelyetteseként kerültem. A bizottságban az ENSZ közgyűlésének, gazdasági és szociális tanácsának és az emberi jogok bizottságának elnöke valamint az ENSZ további szakosított szervezeteinek képviselői foglaltak helyet. — Mióta létezik az említett díj ? — 1966-ban döntött az ENSZ közgyűlése a dijak odaítéléséről. Két évre rá adták át az elsőket, azóta pedig minden ötödik évben sor kerül a díjkiosztásra. Az elmúlt években például ifjabb Martin Luther King, U Thant, volt ENSZ-fötitkár és Eleanor Roosevelt, a volt amerikai elnök felesége is megkapta. — Hány javaslatból kellett választaniuk? — Összesen harminckilenc jelöltünk volt. Az ENSZ tagállamai és a világszervezettel együttműködő nem kormányszintű nemzetközi szervezetek küldték el nekünk javaslataikat. Végül hat kiváló személyiség kapta meg a dijat. Örülök neki, hogy köztük van Winnie Mandela, a szabadságharcos Nelson Mandela felesége is. Hisz nem bánt vele kesztyűs kézzel a sors: egyedül maradt, férje nélkül, akit 1962-ben életfogytiglan tartó börtönbüntetésre Ítélték. Winnie Mandela egymaga nevelte gyermekeit, üldöztetésben, börtönben, deportációban, házkutatásokban, megaláztatásokban volt része. Mindezek ellenére nem tört meg, minden porcikájával büszke, becsületes asszony és elkötelezett szabadságharcos maradt. Biztos vagyok benne, hogy a döntés teljességgel jogos volt. —P— Az első nő, aki egy muzulmán ország kormányának az élén áll. Bár az esemény egyedülálló, mégis hozzá kell ehhez tenni, hogy Ázsiában valójában nem szokatlan, hiszen a történelem folyamán mindig is uralkodtak, kormányoztak itt nők. Korunkban például az első ázsiai miniszterelnök asszony megelőzve Európát is Sirimavo Bandaranajke volt Srí Lankában (a valamikori Ceylonban), vagy például Vietnamban Nguyen Thi Bhi a háború idején miniszterelnök és külügyminiszter volt, és a vietnami küldöttség béketárgyalásait vezette Párizsban. Indira Gandhi, Nehru lánya pedig az ázsiai politikai színtéren 1984-ig irányította a fél földrésznyi India életét, és szerepelt — elődeinél sokkal többet — a nemzetközi politikában is. A világ legfiatalabb kormányfőjének, a harmincöt éves Benazir Bhuttónak az útja a kormányfői székbe nem volt egyszerű. A november közepére kiírt parlamenti választásokon pártja, az ellenzéki Pakisztáni Néppárt (PPP) megszerezte a mandátumok többségét (összesen kilencvenhármat), ami azonban nem jelentette az abszolút győzelmet, hiszen ehhez a 237 tagú pakisztáni parlament 119 mandátumára lett volna szükség. Több szavazatot nyert viszont, mint a vele szemben álló, 55 szavazatos Iszlám Demokratikus Szövetség (IDA). S hogy ez utóbbi ennyi szavazatot nyert, az annak volt köszönhető, hogy az utol* só pillanatban meglepetésszerűen kibékült, és együtt indult a Muzulmán Liga (a nyolcpárti IDA föereje) két szárnya. A politikai pártokkal való megbeszélések és miután az IDA elnöke Navaz Sarif visszalépett kormányalakítási szándékaitól, Pakisztán megbízott államfője (ma már kinevezett) Gúlám Iszak Hán Benazir Bhuttót bízta meg a kormány megalakításával. Ez pedig a negyvenegy éve független Pakisztáni Iszlám Köztársaság történetében azt je lenti, hogy először dönt az ország dolgai felöl polgári kabinet. Bár megfigyelők szerint a katonaság, amely ugyan elfogadta a mostani választási eredményeket, továbbra is megtartja erős pozícióját és döntési jogát több területen is. A novemberi választásokat egyébként még az augusztus közepén máig is tisztázatlan körülmények között repülőszerencsétlenséget szenvedett Ziaul Hakk tábornok írta ki, akinek katonai uralma alatt viszont pártok nélküli parlament működött. (Ez volt a tábornok feltétele, hogy aztán 1985-ben feloldja a rendkívüli állapotot Pakisztánban.) Ziaul Hakk halála után Benazir Bhutto azonnal a legfelsőbb bírósághoz fordult, hogy visszaállítsák a pártstruktúrát, a többpártrendszert — utat nyitva így a polgári demokráciának. A sajtó nyilvánossága már eddig is rengeteget foglalkozott Benazir Bhuttónak, az új kormányfőnek a személyével, valamint azzal, hogy milyen hatással lesz ez a választás az ország jövőjére. Több okból kifolyólag csak kevesen hittek abban, hogy választási kampányát végül is sikerre viszi (többek között fiatalsága miatt, s közrejátszott ebben például az is, hogy a kampány idején anyai örömök elébe nézett, a választásokkor gyermeke alig volt két hónapos.) Két és fél éve tért csak vissza az emigrációból, s lényegében ennyi ideig tartott, míg az ország politikai életének döntő színterére léphetett. Zulfikar Ali Bhutto, a volt államfő és kormányelnök Benazir Bhutto Benazir Bhutto, a világ legfiatalabb kormányfője (kormányát 1977-ben Ziaul Hakk megdöntötte, öt pedig 1979-ben felakasztatta) lánya már az Oxfordban és az Egyesült Államokban folytatott tanulmányai (közgazdaságot és filozófiát tanult) idején is sokat politizált. 1977- ben otthon tartózkodott és széleskörű politikai mozgalmat indított, tüntetéseket szervezett édesapja bebörtönzése és elítélése, valamint Ziaul Hakk katonai diktatúrája ellen. Többször is volt börtönben, és 1984-ben anyjával együtt elhagyni kényszerült az országot. 1986-ig Londonban és Párizsban élt, és itt sem rejtete véka alá Hakk uralmával kapcsolatos nézeteit és álláspontját. A katonai diktatúra feloldása után tért vissza hazájába, nem sokra rá az ellenzék szóvivője, majd az ország legerősebb politikai tömegmozgalmának bizonyult Pakisztáni Néppárt elnöke lett. A néppártot Ali Bhuttó alakította meg 1967-ben azzal a szándékkal, hogy Pakisztánt „felzárkóztassa a modern világhoz", és valóban sokat tett az ország politikai arculatának megváltoztatása érdekében, bár az 1971-ben hatalomra került politikus nem idegenkedett bizonyos diktatórikus módszerektől sem. A tizenegy évig tartó Hakk-uralom után Benazir Bhuttótól sok pakisztáni a kedvező változásokat várja, hisz kényszerű száműzetésében már-már a haladás szimbólumává vált. Mindenesetre az új kormányfőnek rengeteg, az országot annak bel- és külpolitikáját érintő megoldatlan vagy éppen tisztázásra váró kérdés, vagyis röviden szólva Ziaul Hakk „öröksége" szakadt a nyakába: az ország külföldi eladósodása, belső zavargások, a szomszédos országokkal való területi viszályok, általános stagnáció, infláció, szegénység (az ország lakosainak kb. 90 százaléka a szegénységi küszöb alatt él), megoldatlan gazdaságpolitikai kérdések, és végül, de nem utolsósorban az Egyesült Államoktól való főként anyagi függőség. Benazir Bhutto első sajtóértekezletén kijelentette, hogy — s ebben apjának, a modem Pakisztán egyik vitathatatlanul legmarkánsabb személyiségének nyomdokaiban halad —, hogy Pakisztánt „virágzó, biztonságos és modern országgá" szeretné kiépíteni. Nos, Pakisztánban a demokráciához vezető út nyilván nem lesz rózsákkal felhintve, és Benazir Bhutto bizonyára a kompromisszumos megoldásokat sem tudja majd elkerülni. Az alapvető kérdésekhez tartozik most, vajon Pakisztánban valóban sikerül-e új korszakot nyitni, hogy Benazir Bhutto és az általa alakított 23-tagú kormány (melyben a többség a néppártból került ki) az Egyesült Államok nyomása ellenére hozzájárult-e az afganisztáni békéhez, jó kapcsolatokat teremt-e Indiával, megóvja-e szomszédait a pakisztáni nukleáris program rémétől, s tudja-e rendezni a belviszályokat. Mindezt talán már a közeljövő is megmutatja. —friedrich— nő 9
