Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-05-09 / 20. szám

szövevényeket. Uj problémákkal ismerkt dünk, mert minden változás meghozza a maga gondjait is. Huszonöt éve 482 dol­gozóval évi 18,5 milliót termelt ki a válla­lat. tavaly ezer fővel 180 milliót. Tizen­­egy-tizenkét millió volt a nyereség, de változtak a nagykereskedelmi árak, az elvonások, s most hárommilliós dotáció­ért folyamodott az üzem. Közben pedig igyekszik nyereségessé tenni minden te­vékenységét, még népszerűtlen döntések árán is. Itt volt például a cipőgyártó rész­leg! Fel kellett számolni a veszteséget, így hát szigorítottak, amin csak lehetett. Az ott dolgozók fizetése is átlagosan három­száz koronával csökkent. Magyarázatul és a döntés igazolására az volt az érv, itt többet kerestek a dolgozók, mint a parti­­zánskéi cipőgyárban, ahol ugyan sorozat­­gyártás folyik, de legkevesebb két mű­szakban, itt viszont még műszakolás sincs. (Az érvelésből csak az maradt ki, hogy a cipőipari átlagbérek igencsak el­maradnak az országos átlagtól.) — Kísérleteztünk komplex racionalizá­­ciós brigádokkal, többet is létrehoztunk belőlük, de igazán ösztönző béreket a jelenlegi érvényes bérrendszerben nem tudunk fizetni — mondja az igazgató. — Tervezzük, hogy kialakítjuk az önelszámo­lásos részlegeket, akkor mindenkit érde­keltebbé tudunk majd tenni, és szeretném jobban honorálni az érdemeket is, kinek­­kinek az elvégzett munka szerint. Főleg az alkotó munkákban akarok nagyobb kü­lönbségeket tenni, mert nem közvetlenül a munkapadnál dől el, milyen eredménye­ket ér el a vállalat, mekkora lesz a nyere­sége, hanem a tervezésben, a gyártásszer­vezésben, a vállalkozásainkban. Közben szembe kell néznünk azzal is, hogy az állóeszközeink 54 százaléka nullára leírt, s hogy aránytalanul kevés pénzünk marad fejlesztésre, beruházásra. Nagy az elvonás az amortizációból, a nyereségnek pedig 5. • ki­vagy Petró Anna egy adott százalékát fordíthatjuk felújí­tásra. A kettő összesen hétmilliót tenne ki, de ebből három az elvonás, ezt kell dotációban visszakérnünk, s mindez még igy sem elég az egyszerű reprodukcióra. Szerintem az amortizációs leírásokat meg kellene hagyni a vállalatoknál, különben nehéz lesz az intenzív gazdálkodásra át­térni. Több megértést vár a vállalat a felettes szervektől, az értékelőitől, azoktól, akik­nek segíteniük kellene a munkáját. Mert a tapasztalatok azt mutatják, még mindig a nagy számok bűvöletében élünk. Még mindig az a jó vezető, üzem, vállalat, amelynél a statisztikákban a tavalyinál nagyobb számok ugranak ki. Az az ered­ményes. A Galántai Iparvállalat állami megrendelésre is dolgozik. Alapító okirata szerint a lakosságnak is nyújt szolgáltatá­sokat. termékeiből pedig — kovácsolt bú­torok, irodai berendezések, cipő. egyedi bútorok — 38 millió korona értékben gaz­dagítja kiskereskedelmünk árukínálatát. — Folyton ellentmondásokba ütkö­zünk. Szolgáltatók is vagyunk, gázberen­dezéseket szerelünk például. Korábban módunkban állt gázkazánokat, -tűzhelye­ket vásárolni, s ha valaki megrendelte nálunk a szerelési munkákat, mindent szállítottunk hozzá. Most van elegendő földgázunk, sok falu kapott engedélyt a gázvezeték megépítésére, de mert hiány van kazánokból, tűzhelyekből, a gyártó­nak a piaci alapokat kell feltöltenie, s a mi megrendeléseinknek nem tehet eleget, így mi ugyan elvégezhetjük a szerelést, a felülvizsgálatot, vállalhatjuk a javításokat, a garanciát, de kimutatásainkban kisebb összeg szerepel majd a szolgáltatások té­tele alatt a tavalyinál, és ez kihatással lesz értékelésünkre. Ugyanaz a helyzet a piaci alapokba kerülő termékeinkkel. Az árkalkulációnál már kötnek bennünket a központi szabályozók, a normatívák. Egyedi és kis sorozatban gyártott bútoro­kon ezt a kiesést nem tudjuk behozni, mert megemelhetjük ugyan a rezsipótlé­kokat, de akkor olyan magas áraink lesz­nek, hogy nem kellenek majd a bútoraink senkinek. A javító-szerelő szolgáltatásokat is sújt­ja a hiánygazdálkodás. A vállalat vezetői gyakran keresik fel a gyártókat alkatrészt kérve, mert nagy bosszúsága mindenki­nek, ha a színes televízió hónapokig „pi­hen" a szervizben. S megtörtént már, hogy a gyárban olyan képet találtak: épp a keresett alkatrész hiánya miatt állt a termelés. Újabban sok a gond a nagyobb hatásfokú csavarókkal felszerelt automa­ta mosógépekkel. Jobban csavarnak ugyan, de a dobok anyaga hamar kifárad, töredezik, a Tatramat pedig nem tud ele­get gyártani belőlük. — Rendes piaci viszonyok kellené­nek — mondja az igazgató —, hogy az emberek kapjanak más márkájú gépeket, és a szervizszolgáltatásokkal is a gyártót kellene terhelni. Ha aszerint értékelnék, mennyi árut ad el, vagy megtanulna tisz­tességesen dolgozni, vagy csődöt monda­na. Azért a megoldás nem ilyen egyszerű. Szinte minden termelő üzem küzd a gond­dal, hogy a megrendelései nincsenek visz­­szaigazolva, fedezve: mindenütt keresik a Kelecsényi Imrich mérnök: — Négy­öt év átmenet vár ránk... kiskaput, a kapcsolatot, hogy végül meglegyen majd, ami még a levegőben lóg. És július elsejétől sok szállítói-meg­rendelői viszonyban álló vállalat alakul át állami vállalattá (mert most még nem az), s akkor ki tudja még, mi lesz. A várható változások árnyékában óvatosabban, visszafogottabban működnek a „kapcso­latok", nehezebben születnek az ígéretek, olykor nem nyílnak meg a kiskapuk. Még ha exportfeladat teljesítése múlik is az anyagon, alkatrészen a kopogtató part­nernál. A Galántai Iparvállalat termelésének egyharmada exportra megy. Szocialista és tőkés piacra. Ez jövedelmező vállalko­zás. Irodai berendezéseket visznek ki, a nyugat-német Dauphin céggel kooperálva pedig irodai forgószékeket gyártanak. A katalógus lapozgatása közben, előtte megcsodálva a forgószék néhány példá­nyát a helyszínen, mégis úgy éreztük ma­gunkat, mint a szegény rokon. Standard minőségben, márkajelzés nélkül kerül a német piacra a nálunk gyártott szék, mert márkáikkal ők már messzebb tartanak. Két-három hónap alatt terméket válta­nak, s a Galántán készülő formát már kétszer innováfták a legkorszerűbb eszté­tikai és egészségügyi követelmények sze­rint. Nálunk hét-három év is eltelik, míg egy termékváltás valóra válik, pedig az élesedő gazdasági feltételek közt így ne­héz lesz boldogulni. — Nincs festék, nincs alkatrész, gyár­tót keresünk, mely megcsinálná a székek­re a görgőket a sajtolt részeket — így az igazgató—, közben a formákat gyártjuk a sajtoláshoz. Ök meg devizarészesedést kérnek tőlünk, mert nincs miért behozni­uk festéket. Folynak a huzavonák. Igaz, nekünk a kivitelünk után van devizánk is. de olyan a normatíva, hogy csak a 23,8 százalék marad nálunk. Felettes szervünk, a kerületi nemzeti bizottság osztja el a devizakeretet, s hozzá tartoznak költség­­vetési szervezetek — például az egészség­ügyben —, melyeknek nincs saját bevéte­lük, ám szükség van importárukra, beren­dezésekre. A mi exporttevékenységünk­höz is kell a deviza. 1987-ben vásároltunk egy svéd gépsort a lakkozóba, akkor kap­tunk 11 milliót rá, mára már szinte az egészet törlesztettük, de a lépéstartáshoz kellenek az új gépek is. A pillanatnyi helyzet pedig az, hogy csökkent a tőkés megrendelésünk, bár remény van rá. hogy az év folyamán ez kiegyenlítődik. A vállalat önálló exporttevékenységbe még nem kezdett, külkereskedelmi válla­latok bonyolítják üzleteit. Vissza nem iga­zolt alapanyag-megrendeléseit megpró­bálhatná ugyan közvetlen árucserével a baráti szocialista piacokon beszerezni, csakhogy ez egyenes kockázattal járna. Az állami tervbe foglalt kivitelre garanci­ákat nyújt államunk. Ha az exportcikket nagykereskedelmi ára alatt értékesítjük a külpiacon, a különbözetet fedezi az állam. Közvetlen vállalati export esetén ez saját veszteségük lenne, igy csak kevesen vál­lalkoznak ilyesmire hazánkban. További gond, hogy a szocialista piacokon nehéz megfelelő árut, cseretételt találni. Ott is sok a kiviteli korlátozás, s ott is vonzóbb a tőkés export, akárcsak nálunk. — Ha azt kellene megmondanom, mi a jó abban, hogy állami vállalat lettünk, azt kell válaszolnom: semmi — mondja bú­csúzóul Kelecsényi mérnök. — Négy-öt év átmeneti időszak vár ránk. Meg kell tanul­nunk másképpen gondolkodni, rá kell tér­nünk a vállalkozások útjára, meg kell ke­resnünk, mi hogyan gazdaságosabb. A szolgáltatásainkkal akarjuk kezdeni, bér­be adnánk őket. Az egyik cipészünkkel már kísérletezünk. Sok mindent ésszerű­sített a műhelyében, hogy minél kisebb legyen a rezsi, s ha kell, már ötkor elkezdi A most már nem ráfizetéses cipőrészleg egyik dolgozója, Horváth Erzsébet a munkát. Gyorsan és jól dolgozik. Har­mincezer korona forgalmat csinált egy hónap alatt, míg a másik helyen egy há­zaspár mindössze kilencezret. Úgy négye­zer-háromszáz koronát keresett... Ha be­válik, bérbe veszi a műhelyt, és biztosan nem marad munka nélkül. Mert nincs más utunk: újítani, vállalkozni, kockáztatni kell. Kicsiben is, nagyban is. N. GYURKOVITS RÓZA KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI nő 5

Next

/
Thumbnails
Contents