Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-02 / 1. szám

ló színház előadásainak, a filmvetítések­nek. És azt is megtapasztalhatták már, hogy ezek az öregek egy-egy temetésen bizony jobban megsiratják elhunyt lakó­társaikat, mint a hozzátartozók. Talán mert saját sorsukat is siratják olyankor. „Latiatuk feleim szümtükkel mik vogymuk, isa pur es homu vogymuk." (Halotti Beszéd) A haldokló itt egyedül marad, addig a szobatársát átvisszük egy másik helyiség­be. mert hiába laknak együtt több évig is, annyira közel nem kerülnek egymáshoz, hogy ne keltene bennük riadalmat a halál — mondja Marika. — A kész tény már nem rémítő, a ravatalon már elvise­lik a látványt... Voltak, vannak is súlyos betegeink, rákosaink ... Néha több na­pig is eltart a tusa, olyankor a többiek is nyugtalanabbak ... De azzal vigasztal­juk őket. ők megérik a száz esztendőt! — Különös emberek mind. Egy pici­két szinte mindegyikük iszogat, de hát ki lenne képes egy nyolcvanöt vagy kilenc­ven éves ember kezéből kivenni azt a gyűszünyi likőrt? Inkább kitanuljuk a szokásukat, s ahhoz igazítva adjuk nekik a gyógyszereket. . . Nem tiltjuk nekik, mégis titokban isznak. Nemrég meghalt az egyik néni, a szobatársa búskomor lett, nem tudtuk megvigasztalni, hát vit­tünk neki egy kis likőrt, hátha az segít... A végén bevallotta, így, hogy tudunk róla, már nem is ízlik neki. Hát így van. egy kicsit már gyerekek is a mi lakóink. Örülnek minden apróságnak, a gyerekek látogatásainak, műsorainak, a kis aján­dékcsomagoknak, a tortának, melyet ilyenkor kapnak, de legjobban a rokonok látogatásainak. Maguk is készülődnek, hiszen zsebpénzük legkevesebb három­száztíz korona havonta (a teljes ellátás havi 690 Kés), így ezt-azt vehetnek is. S akkor a legboldogabbak, ha családi kör­ben ünnepelhetnek. Erre módot ad. hogy évente huszonnyolc nap szabadság jár nekik, csak ezt most már kevesen veszik ki... — Mit akar. papa — ugratja egy fiatal lányka az egyik bácsikát — mindig fris­sen borotvált, a keze is milyen finom! Soha nem volt magának még ilyen jó dolga! A bácsika a kezére mered, aztán hirte­len az ölébe ejti ápolt, puha kézfejeit, mint idegen tárgyakra néz rájuk. Már nem tudja elmondani, hogy azok a régi, durva kezek voltak igazán az övéi. Azt sem, hogy milyen érzés nézni, hogyan gyomlálnak, kapálgatnak a többiek, s téüenségre kárhoztatva várni... Várni arra, hogy már ne kelljen többé semmire várni. S bármilyen szép legyen is e várako­záshoz a díszlet, bármilyen emberséges is a ..statisztéria”, nincs rajta mit irigyelni. Ez csupán az, amit egy — magát humá­nusnak mondó — társadalom adhat éle­tük alkonyát taposó embereinek. N. GYURKOVITS RÓZA HORVÁTH RUDOLF FELVÉTELEI nő 5

Next

/
Thumbnails
Contents