Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-02 / 1. szám
ló színház előadásainak, a filmvetítéseknek. És azt is megtapasztalhatták már, hogy ezek az öregek egy-egy temetésen bizony jobban megsiratják elhunyt lakótársaikat, mint a hozzátartozók. Talán mert saját sorsukat is siratják olyankor. „Latiatuk feleim szümtükkel mik vogymuk, isa pur es homu vogymuk." (Halotti Beszéd) A haldokló itt egyedül marad, addig a szobatársát átvisszük egy másik helyiségbe. mert hiába laknak együtt több évig is, annyira közel nem kerülnek egymáshoz, hogy ne keltene bennük riadalmat a halál — mondja Marika. — A kész tény már nem rémítő, a ravatalon már elviselik a látványt... Voltak, vannak is súlyos betegeink, rákosaink ... Néha több napig is eltart a tusa, olyankor a többiek is nyugtalanabbak ... De azzal vigasztaljuk őket. ők megérik a száz esztendőt! — Különös emberek mind. Egy picikét szinte mindegyikük iszogat, de hát ki lenne képes egy nyolcvanöt vagy kilencven éves ember kezéből kivenni azt a gyűszünyi likőrt? Inkább kitanuljuk a szokásukat, s ahhoz igazítva adjuk nekik a gyógyszereket. . . Nem tiltjuk nekik, mégis titokban isznak. Nemrég meghalt az egyik néni, a szobatársa búskomor lett, nem tudtuk megvigasztalni, hát vittünk neki egy kis likőrt, hátha az segít... A végén bevallotta, így, hogy tudunk róla, már nem is ízlik neki. Hát így van. egy kicsit már gyerekek is a mi lakóink. Örülnek minden apróságnak, a gyerekek látogatásainak, műsorainak, a kis ajándékcsomagoknak, a tortának, melyet ilyenkor kapnak, de legjobban a rokonok látogatásainak. Maguk is készülődnek, hiszen zsebpénzük legkevesebb háromszáztíz korona havonta (a teljes ellátás havi 690 Kés), így ezt-azt vehetnek is. S akkor a legboldogabbak, ha családi körben ünnepelhetnek. Erre módot ad. hogy évente huszonnyolc nap szabadság jár nekik, csak ezt most már kevesen veszik ki... — Mit akar. papa — ugratja egy fiatal lányka az egyik bácsikát — mindig frissen borotvált, a keze is milyen finom! Soha nem volt magának még ilyen jó dolga! A bácsika a kezére mered, aztán hirtelen az ölébe ejti ápolt, puha kézfejeit, mint idegen tárgyakra néz rájuk. Már nem tudja elmondani, hogy azok a régi, durva kezek voltak igazán az övéi. Azt sem, hogy milyen érzés nézni, hogyan gyomlálnak, kapálgatnak a többiek, s téüenségre kárhoztatva várni... Várni arra, hogy már ne kelljen többé semmire várni. S bármilyen szép legyen is e várakozáshoz a díszlet, bármilyen emberséges is a ..statisztéria”, nincs rajta mit irigyelni. Ez csupán az, amit egy — magát humánusnak mondó — társadalom adhat életük alkonyát taposó embereinek. N. GYURKOVITS RÓZA HORVÁTH RUDOLF FELVÉTELEI nő 5
