Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-25 / 18. szám
Vels Josef, boltos, egyike volt a legtehetősebb Malá Strana-i kereskedőknek. Azt hiszem, hogy a boltjában általában minden megtalálható volt, amit India és Afrika adhat a világnak, az édesgyökértől a fénymázhoz szükséges égetett elefántcsonton át egészen az aranyporig. Zsúfolásig tömve is volt a téren álló boltja egész nap. Vels úr reggeltől estig a boltban szorgoskodott, vasárnapot kivéve — az ugyanis a nagy istentiszteletek napja volt a Szent Vitus székesegyházban — meg persze azokat a ritka nagy díszünnepségeket, melyeket a prágai polgári testületek tartottak, ugyanis Vels úr tagja volt a városi fegyveres csapatnak, első század első szakasz, mindig a harmadik Nedoma hadnagy úrtól jobbra. Az üzletében szívesen kiszolgálta volna minden vevőjét maga, noha volt két segédje és két boltosinasa, de akit nem tudott kiszolgálni, nyájasan köszöntötte, integetett neki, rámosolygott. Vels úr tulajdonképpen állandóan mosolygott, a boltban, az utcán, a templomban, mindenütt, mintha az üzleti mosoly beleette volna magát az arcizmaiba, s már nem lehetett volna onnét eltávolítani. Kedves kis figura, apró termetű, kövér, szüntelenül rázkódó kicsi fejjel s a már említett jellegzetes mosolyával. A boltban tányérsapkával a fején és bőrből való szatócsköténnyel maga előtt, az utcán hosszú-hosszú aranygombos kék kabátban és gömbölyded cilinderrel a fején. Ezek után Velsné asszonyt hogyan is képzelhettem volna másmilyennek, mint pici filigrán nőnek. Az otthonában egész élete folyamán sohasem fordultam meg, de bármikor eszembe jutott, vajon hogyan is festhet otthon, a kép mindig ugyanaz volt: Vels úr sapka nélkül, de kötényben üldögél az asztalnál, előtte párolgó levessel teli tányér, könyökével Vels úr az asztalra támaszkodik, s a levessel telemerített kanalat a tányér és a mosolyra húzódott szája között tartja a kezében, és úgy kuporog ott, akár egy isteni faragott szobor, a kanál se ide, se oda nem mozdul a kezében. Ostoba elképzelés, tudom. Ám az idő tájt, amikor az elbeszélésünk kezdődik — 184* május harmadikén, du. négy órakor —, Vels úr már nem is élt. A bolt fölötti lakásában feküdt, csinos kis szobájában, egy szép, díszes koporsóban. A fedél még nem volt föltéve, de Vels úr még most, halála után, örökre lehunyt szemmel is mosolygott. A temetést négy órára tűzték ki. A halottas kocsi, az úgynevezett „bottos", már ott állt a téren a ház előtt. A városi fegyveresek százada is ott toporgott a zenekarral együtt. A feldíszített szoba egészen tele volt Malá Strana-i méltóságokkal. Azt mindenki természetesnek vette, hogy a Miklós templom tiszteletese az asszisztenciájával kissé később érkezik, ahogyan az már minden tiszteltebb szomszéd esetében lenni szokott, nehogy bárki is azt mondhassa, hogy már szeretné mielőbb a kapun kívül tudni a megboldogultat. A szobában fülledt volt a levegő. A délutáni nap hevesen tűzött. sugarait visszaverték a nagy falitükrök; a ravatal körül elhelyezett nagy viaszgyertyák sárgán lobogtak és füstöltek, a forró levegő szinte elviselhetetlenül tele volt a füst bűzének, a frissen festett fekete koporsó s alighanem már a holttest szagának keverékével. A házban ünnepélyes csend uralkodott, az emberek suttogva beszéltek. Sírni nem sírt senki, minthogy Vels úr nem hagyott hátra semmilyen közelebbi rokont, a távolabbiak pedig mindig azt mondják: „Csak jól kisírhatnám magamat — de nincsenek könnyeim, attól tartok még megszakad a szívem." — „Igen, igen, így még sokkal rosszabb." Ekkor belépett a szobába Ruska asszony, a közismert Rus vendéglős úr özvegye. A megboldogult a Gráf-féle kert vendéglőjének volt a tulajdonosa, ahol mindig a leghangulatosabb tüzérbálok szoktak lenni. Mivelhogy ehhez voltaképpen senkinek semmi köze, ha itt most elmondom, hogyan özvegyült meg Ruska asszony, azt tekintsék, kérem, csupán mellékes megjegyzésnek. Akkoriban mindegyik tüzérezrednek volt egy különleges bombázó százada, csupa pufók, húsvér-tej legény. Úgy hirlett, hogy a vendéglős úr ezt a századot egyenesen gyűlölte, valami okból állítólag az asszonykájával kapcsolatosan, és emiatt egyszer borzasztóan megverték. Ám, amint mondottam, ehhez senkinek semmi köze. Ruska asszony már huszonötödik esztendeje ette özvegyi kenyerét, gyermektelen lévén egymagában élt, a Falusi piacon álló házában, és ha valaki megkérdezte volna, mivel tölti az idejét, az emberek azt válaszolták volna: Temetésekre jár. Ruska asszony — ötven körüli, az átlagosnál magasabb, termetes asszonyság — már benyomult egészen a ravatalig. Két vállát fekete selyem mantilla fedte, kerek és őszinte arcát pedig világos zöld szalaggal díszített kalap keretezte. Barna szemével most egyenesen a megboldogult arcába meredt. Arcizmai hirtelen megrándultak, az ajka remegni kezdett, szemét könnyáradat öntötte el. Megindítóan felzokogott. Fehér zsebkendőjével gyorsan megtörölte a szemét és a száját. Most jobbról is, balról is végigmérte a szomszédait. Balról Hirtné, egy viaszárusnő állt mellette, és könyvből imádkozott. Jobbfelől egy szolidan öltözött asszony állt, akit Ruska nem ismert; ha prágai volt, akkor ahogyan festett, valahonnét a „vízen túlról" kellett jönnie. Megszólította az asszonyt, németül, természetesen, mert nemzeti tekintetben a Malá Strana akkortájt csakugyan Prága bal oldala volt. — Adj neki. Uram, örök békességet — mondta Ruska asszony —, mintha csak élne, úgy fekszik itt és UPCSEY GYÖRGY: ANYÁNK (1989, epoxid) Fotó: Hrapka Tibor nő 14
