Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-11 / 16. szám
Aztán volt olyan alkalom, hogy á parádés kocsisával, aki hordta filiába, mert Hanva a központ, mé mai napig is, Lénártfala me Csíz filiája volt, parádés kocsisa hordta a filiába minden vasárnap. Egyszer felhívatta a parádés kocsist, Péter nevű volt, verandája van neki, több lépcsőn lehet felmenni, ott írta többnyire a verseit is mindég. Visszatérek arra, hogy nekem is dédnagyapám mindég emlegette, a papiak mellett volt az iskola, már most magánember kezén van, de még most is lehet látni, úgyhogy csivajogtak a gyerekek, ha úgy kiengedték őket szünidőben. Hát mindég emlegette a dédnagyapánk, hogy nagy, derék, barna ember volt (Tompa), oszt ki-ki szólt, hogyne csivajogjatok gyerekek. Ez a Péter kocsisa, ez meg lopta a lótól az abrakot, a parádés lovától, amivel hordta filliába (Tompát). Úgyhogy nem olyan jó kinézetben volt a ló. Egyszer Tompa felhivatta oda a verandára (a kocsist). Péter, azt mondja, rossz ló, jó disznó. A libád kétszer költ egy eszetendöben. De, azt mondja, pap létemre nem ütlek meg, üsd meg magad. Mert Tompa igen erős ember volt. No ö ezt arra mondta, hogy rossz ló, jó disznó, hogy az öveitől, ügye a pap lovától hazára lopta a libának meg az aprólékjának meg a disznajának az élelmet. Mert Tompa olyan erős ember volt, hogy beleállott egy vékába, az körübelő hatvanszor hatvan centis, ha vettőnk is, oszt keményítözték vagy kékkövezték a búzát, tartósították a főidből, hogy ne romoljék meg, avval mérték a vetőmagot. Beleállott abba a vékába, egy mázsa búzát felvett, olyan erős ember volt Tompa. Csak ugye, nem mondom, igen sokat betegeskedett. Sokat volt olyan elgondolása is, de a felesége nagyon vigyázott rá, hogy barátaitól mérget szervezett volna be magát megmérgezni. No de ugye a feleségi minden levelét figyelt, a feleségi nélkül nem tudta feladni, csak az ő közbenjárásával. Oszt ha valami olyan volt a levélben, ö átírta, a feleségi. Mert olyan lelkiállapota volt, hogy néha ezt a nagy, derék erős embert a feleséginek kellett vezetni. Olyan rossz lelkiállapota volt, már betegségéből kifolyólag. Töszomszédja volt a nagyságos úr. Darvas nagyságos úr. Oda esténkin sokat feljárt beszélgetni. Egy alkalommal ahogy felment, hát még a nagyságos úr az irodájában volt, még ott egypár szót váltottak, ősz mondta Tompának, no, csak űjjék nyugodtan, bemegyek vacsorára. Az íróasztala fiókjára ráfordította a kúcsot, ősz kivette. Többet Tompa soha nem ment fel hozzá. Hogy meszégyenítette, hogy bezárta előtte az íróasztala fiókját. Ilyen dolgok sok történtek. A fekete könyvben is ilyesmik vannak mind, csak abban igen sok. De ezek, amik így közvetlen a faluból az öregektől fennmaradtak. Régen az aratók már három órakor mentek ki a mezőre aratni. A templommal egy irányban van ki csapását a legelőre is vezet meg a mezőre. Mé mai napig is mevan az a csapásút, csak mór nem annyira járott. Ezek az aratók, akik jártak ki korán reggel, me mindenki, hát még akkor magángazda-idő volt. Tompára úgy emlékeztek, hogy görbebottal még kis füzettel a hóna alatt már ö hazafelé gyött akkor éjcaka a határból. Hogy mikor mehetett ki?! Csak ő mindég tanákozott rendszerint az aratókkal. Hogy hova járt?! Csak biztos a határba, akkor elmélkedett meg gondolkozott meg öszveállította magának verssé a dolgokat. Mert az is szép, a Sajó völgyére amit írt. Volt még egy igen jó embere Hanván, aki hozzá hasonló volt. László Mihálynak hívták, ez volt az ö ideje alatt a harangozó. Késő este már ők a temetőn mindég ot sétáltak evvel a László Mihály nevű harangozóval. Ennek is szerelmi bánatból kifolyólag halt meg a lyánya. Ez gyászba ejtette ezt a László Mihályt. Régi harangozó volt, mindenki sírját tudott. Aki idegenbe is elkerült, ősz hazagyött. a temetőn szét akart nézni, a hozzátartozója sírjára mindenkit rávezetett, hogy hol pihen. Olyan jó visszaemlékező tehetségi volt. Mert ö bakter is volt, aki a faluban fútta az órákat, hogy hány óra, ö éccaka is akar milyen sötét volt, hát még akkor nem volt villany, főképpen ősszel lehetett sötét, vagy van is, akármikor felment, felhúzta az órát a toronyban. Ő annyira tudta a járást. Az öregek ahogy beszélték, a tizet már fútta, a felső faluvégin lakott, oszt a tízet fútta. Megállott, tízszer belefútt a dudájába. Hát nem olyan túl nagyon szólt, de lehetett hallani rendesen. Akkor az alsó faluvégin, ahol az én apám tanult suszternak, ott megpihent, de már ott rá is volt arra számítva annál a családnál. Akkor megint gyött fel a tizeneggyel. A tizenkettővel megint, őneki csak egy kis szunyókálási ideje volt, hogy el ne aludja azt az időt. Egész reggel három óráig így járta a falut. Még én is emlékszek egy ugyanilyen bakterra, azt Kelemen András bácsinak hívták. Azután már nem volt ilyen. Már csak tűzoltószolgálatosok voltak nyárban gépelési szezon alatt. Egyszer volt szűk termés, nem tudom már, mik évben, csak azt is a régi öregek emlegették a suszteraljban. Zsúpfedelnek hívták, abból voltak a tetők kötve, a háztetők, oszt azt étették meg (az állatokkal), de nyárban, olyan szűk év volt. A pünkösdi rózsa októberben virított ki, olyan későn, nem pünkösdkor, májusban. Oszt a bor is olyan volt, hogy ihatatlan. Szűk esztendő volt, eső nélkül. Azt meg az egyik versében emlityi (Tompa), szüreti versében, hogy csak avval kóstoltathatnám meg azt a savanyú bort, aki adta. Azért is be lett hivatva Miskolcra. Mert úgye az Isten adta, hogy olyan savanyú legyék. Oszt az egyik versében mefelejtkezett-e magáról, vagy nem is, csak megírta. Azért is be lett hivatva Miskolcra. Ősz mefedték akkor is, meszidták, csak akkor a régi időben Így mondták, hogy mefedték. Mert különben ö sokrétű ember volt, ö is mindenféleképpen tudott gondolkozni, nemcsak egyoldalúan. Ezt nem tetszettek még hallani? LEJEGYEZTE KOCSIS ARANKA TOMPA MIHÁLY A HANGYÁKHOZ Jó reggelt, sürgő hangyanép! Korán munkához láttatok ... Henyélő nincs közöttetek! Nálunk nem így van a dolog! Egyik, törvén kemény ugart. Napestig izzad, dolgozik; Másik, rugalmas pamlagán Végignyúlván — unatkozik. A munka nálatok közös. Az a jószág, a szerzemény; Mindenki dolgozik s eszik ... Hja! nálunk ez más rendbe mén; Itt a henyélő: potrohos. Bőrébe csak szuszogva fér; De a meghámlott-markú nép. Oh, az pogányul — ösztövérf Ti nem versengetek, de egy Békés család országotok. Ott nincs enyém, nincsen tied... Nálunk másképp van a dolog! Egymást felfalni, érdekink Csatáiban készek vagyunk. Fordítjuk a köpönyeget. Eladó lesz hitünk, szavunk! Ha veszély van, tinálatok Mindenki víni, halni kész, Tojásit menti a szüle ... Nálunk a honfi szóvitéz! Nem áll meg emberül helyén. De félreáll, — s uramfia! Az asszonynak elébbvaló Az ékszere, mint a — fia! És — jó hangyák — ti rajtatok A külső köntös fekete. Nálunk belől hordozza ezt Sok ember lelke, érzete; Hanem hogy itt is annyi sok Csúszó-mászó férget lelünk A ronda porban: vétetek No, már ebben megegyezünk. Igó Aladár szobrai (PRIKLER LÁSZLÓ FELVÉTELEI) nő is
