Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-03-28 / 14. szám

KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI

O

0

(Beszélgetés Gerstner István festőművésszel)

A főváros egyik kis kávéházában ülünk Gerstner István festőművésszel, akinek most egymás után három kiállítása is van, illetve lesz. Az elsőt itt, a szlovák főváros Pálffy-palotájának nemrég megnyílt galériájában rendezték. Február 23-án a dimaszerdahclyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban nyílt a másik tárlata, és utána, talán mire ez a beszélgetés napvilágot lát, a komáromi (Komámo) Duna Menti Múzeumban tekinthetik meg a látogatók az ötvenéves művész jubileumi kiállítását.

— Plein air festő vagy? — kérdem a művésztől, ismerve többnyire a Duna-partján, a Duna-kanyarban készült képeit.

— Igen — válaszolja gondolkodás nélkül. — A legtöbb munkámat kinn festem a természetben, de hadd tegyem hozzá, csak akkor tudok kint dolgozni, ha már ismerem a tájat, összeforrtam, eggyé váltam vele. Jómagam csak úgy tudom megfesteni a látványt, ha előbb az egészet feldolgozom magamban, és ha ez megtörtént, utána már akár gyorsan, szinte automatikusan is festhetek. Jómagam legalábbis így teszek, igyekszem összpontosítani a látottakat. Itt van az én kedvelt Duna-kanyarom, amely hosszú kilométereken át húzódik; a kép természetesen nem tudja befogni teljes terjedelmében, ez azonban nem baj. mert belül, a lényeget tekintve, egy kis partszegély,

néhány bokor, a napfény játéka, melegsége is érzékeltetni tudja az egész hangulatát, szépségét, egyediségét. Én 1953-tól festek. Azóta kitartóan, szinte mániákusan kijárok Párkány (Stúrovo) környékére, és látszólag mindig ugyanazt művelem, festek, de csak látszólag festem mindig ugyanazt, mert ott belül, a tájban és az ember lelkében közben minden változik. Az évek során igvekeztem minél jobban elsajátítani a szakma fogásait, hogy a legmeggyőzőbben tudjam előadni mindazt, amit látok és amit mondani akarok.

— Mondanivaló. Elég nehéz meghatározni, hogy egy táj, egy tájról készült festmény, mit is akar mondani...

— Valóban nehéz, de azért megpróbálkozhatunk vele. így például már maga a táj, amit magam előtt látok, mond valamit. Legalábbis nekem. Számomra megvan a hangulata, s ez a hangulat bizonyos gondolatokat ébreszt bennem, megnyugtat vagy főikavar; érzem benne az elemek munkálkodását, olykor a tombolását is. Ezeket a hangulatokat próbálom én érzékeltetni színekkel, a színek kölcsönhatásával. Van aztán a tájképnek egyfajta dokumentáló értéke is, és ha a kellő pillanatban ragadják meg ezeket az állapotokat, akkor nemcsak a ma emberének, hanem az utókornak is mondhat valamit. Hiszen tudjuk, épp napjainkban érezzük igazán, milyen fontos a kulturális örökség. Ugyanilyen fontos magának a természetnek az öröksége, megtartó és éltető ereje. És ezt az utókor számára megőrizheti egy tájkép is.

— Tanúsító, igazoló mondanivaló. Próbáljuk ezt közelebbről is meghatározni.

— Azt nemigen kell magyaráznom, hogyan változik, főleg most, az a rész. ahol én élek. Egyszerűen hatalmas, évszázados átalakulás előtt áll. Mindaz, ami volt és ma még megvan, holnapra, lehet, teljesen eltűnik. Nos én Bartha Gyula festőművészhez és másokhoz hasonlóan szeretném, ha legalább a képeken maradna némi nyoma ennek a „régi világnak".

— Ismerem a fiad munkáit. Ö is kijár veled festeni? Hogyan és mikor tudsz kijárni a természetbe, mikor dolgozol, és mikor foglalkozol a gyerekkel?

— Talán azzal kezdeném, hogy a hétvégén is kint voltunk, de csak ő festett. Én ennek nagyon örültem. Mostanában fordul ugyanis csak elő, hogv elfogadja a véleményemet, hallgat rám. Én úgy veszem, számára á festés még egyfajta játék csupán. Nagyon komoly játék, és én fölöttébb örülök, hogy ilyen tartalmasán tud játszani. Ö ma még egyformán szeret ásni. egyformán szereti a biológiát, a földrajzot, a történelmet és a festészetet is. Ha fest, akkor csak fest; ha ás, akkor csak ás; ha