Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-14 / 12. szám
TÁJOLÓ FOLYÓIRAT SZOVJET IRODALOM A Szovjet Irodalom idei első száma több érdekes anyagot tár az olvasó elé. Kezdjük mindjárt az ünnepléssel. A folyóirat a 60 éves Csingiz Ajtmatov írót köszönti (december 12-én született). Szovjet és magyar írótársak és kritikusok köszöntik a neves írót, akinek a nevét — különösen a két legutóbbi regénye. Az évszázadnál hosszabb ez a nap vagy a Vesztőhely révén — világszerte ismerik- Jevgenyij Szidorov irodalomtörténész Ajtmatov hőseit elemzi, megállapítván, hogy az író a közel negyvenéves pályafutása alatt számos olyan hőst teremtett, akik idegenek voltak az eddigi szovjet irodalomban: a jellegzetes népi világból emelt ki hősöket. Ajtmatov prózájában a legegyszerűbb emberek válnak — becsületességük, kitartásuk és a akaraterejük révén — leghagyszerübb hősökké. A magyar szerzők közül Makai Imre, Molnár Géza, Ördögh Szilveszter, Rab Zsuzsa, Szakonyi Károly stb. köszöntik az írót személyes élményeik kapcsán, műfordítói vagy kritikusi alapállásból. A folyóirat másik izgalmas közlése Vaszil Bikov: Ködben című kisregénye, amelynek egy részletét az Irodalmi Szemle elmúlt évi 5. számában olvashattuk Haraszti Mária fordításában. Az egész kisregényt Soproni András ültette át magyar nyelvre. A regény témája tipikusan Bikov téma: a világháborúban két partizán egy falubeli, árulónak minősített személyt készül likvidálni. A probléma ott adódik, ahol Bikovnál mindig: a háború az oka mindennek! Ez az ember tulajdonképpen nem is bűnös, nem árult el senkit, csakhogy a falu és a partizánok sem értik, miért hagyták a németek életben, amikor minden vasúti pályamunkást megöltek? Ahogy olvassuk a regényt, fokozatosan rájövünk, hogy miért: számításból. Sejtették, hogy a partizánok nem hagyják bosszulatlanul a pályamunkások halálát, eljönnek Szucsenyáért. Ez a nyom esetleg elvezetheti őket a partizánokhoz. Miközben hármasban menekülnek, az egyik partizán megsejti a németek ebbéli szándékát, rájön, hogy Szucsenya nem áruló; hanem csalétek; védelmébe veszi, csakhogy megsebesül, meghal anélkül, hogy másik társát felvilágosítaná. A másik partizán is elesik a németek elleni csatározásban, Szucsenya egyedül marad a két halottal; elmenekülhetne, de minek? Hogyan tisztázza magát? Ki hisz neki? Hogy családját megmentse a bosszútól, egy sorba fekszik a partizánokkal és agyonlövi magát. Jelképes szituáció, értjük Bikovot, s értjük azt is, hogy ez az ember nem hős, hanem áldozat. Az erőszak áldozata. Minő helyzeteket szül a háború! Bikov műveit olvasva, szinte számtalan az a helyzet, ahol szükség van az emberi helytállásra, az emberfeletti áldozatra, halálra. Mert csak úgy menthető meg az élő. A jövő. Még két publikációra hívnám fel a figyelmet. Danyiil Granyin Blokád című dokumentumregényének egy betiltott fejezetére amelyben főleg Koszigint vallatja az író Leningrad második világháborús helyzetéről, valamint a kárpát-ukrajnai magyar irodalomból készült összeállításra. A kisantológiához Bata Imre irt előszót, s költőket, írókat mutatnak be — fiatalokat, idősebbeket egyaránt. MÉSZÁROS KÁROLY KÖNYV TOLDI ESTÉJE Az új kiadásban Vekerdy Tamás gondozta Arany klasszikus szövegét, kijavította a korábbi kiadások llosvai-idézeteinek néhány ferdeségét (pl. mindjárt az Első ének mottójának első sorában), és mai nyelvi tudatunkhoz alkalmazkodva racionalizálta az idéző technikát (Arany versszakonként újra kitette az idézőjelet akkor is, ha a szereplő monológja folyamatos volt). Talán ma sem szükségtelen hangsúlyozni, hogy a Toldi estéje 1847 végén, 1848 elején keletkezett, vagyis „forradalom előtti" mű, bár némi átdolgozás után csak az 1850-es években jelent meg. Ez a jellegzetessége hatástörténetébe is belejátszik: Arany a közlés szándékával elküldte Petőfinek, de ö nem küzdött olyan elszántan a gyors kiadásért, mint más — netán kevésbé jelentős — Arany-művek esetében. Többen arra következtetnek ebből, hogy e mű óvatosságra intő, nemzeti és polgárosulási érdekek egyeztetését propagáló célzata, baljósán rezignált légköre még a legnagyobb áttekintéssel biró kortársak szemében sem tűnt föl igazán aktuálisnak, politikai és ideológiai szempontból akkor hatékonynak. Petőfi magatartása ez esetben sem szorul mentségre, de mentalitása jellemzéséül föl kell idéznünk azt a közismert tényt, hogy ö a közbülső szakaszt, a férfi Toldi lelki életének bemutatását hiányolta elsősorban, tartózkodó magatartását tehát nem csupán politikai közérzete és nézete magyarázta. A forradalommal járó tragikus emberi buktatókra egyébként Aranyon kívül az a Kemény Zsigmond figyelmeztetett a Gyulai Pál című regényben 1848 márciusa előtt, aki később a Toldi estéjével kapcsolatos legfontosabb irodalomtörténeti és filológiai alapkérdéseket szóvá tette. Az ősz és a tél, a kései föllobbanás és a váratlan halál szimbólumai mögött, a hőstett és a kudarc, a nemzeti hagyományok meg a külföldi hatás befogadása között őrlődve Arany mindenesetre tájékozódni próbál és utat mutatni, hogy se a derekas és szükséges magyar konzervativizmust, se a frivolnak látszó, de elkerülhetetlen nyugat-európai polgári tendenciák képviselőit ne sértse meg, sőt, elveik egyeztetésére és együttes cselekvésre serkentse őket. Ezt a máig elévületlen szép utópiát tükrözi az elbeszélő költemény műfaji és stiláris öszszetettsége: balladai drámaiság és epikus részletező kedv találkozik benne, a régi és a népi nyelvhasználat jellegzetességei közé Arany odacsempészi az akár argotikusan városias modernséget is; Toldi sorsának tragikus-humoros ambivalenciáját a mű nyelve is érzékelteti. (Szépirodalmi, 1988) I CSŰRÖS MIKLÓS KONFLIKTUSOK AZ OSZTÁLYBAN Az iskola éppen olyan elképzelhetetlen konfliktusok nélkül, mint maga az élet problémák, összeütközések nélkül. A szerző szerint az iskolai konfliktusok jórészt az iskolai kommunikációs zavarokból, a túlvagy alulszervezettségböl, a feszültségi szint mértékéből, az egyén mozgásterének erős korlátozottságából adódnak, s nem kevésszer az iskolában megütköző értékek különbözősége is konfliktusforrás. A szerző, Szekszárdi Ferencné, hosszantartó megfigyeléseket végzett, és igen gazdag információkat szerzett a kiválasztott osztályokban bekövetkező, megoldott vagy meg nem oldott konfliktusokról. Rámutat, hogy a konfliktusoknak csak egy része kerülendő. bizonyos konfliktusokra kifejezetten szükség van. Tipizálja a konfliktusok szereplőit, rámutat a konfliktusok tipikus jegyeire. Új fogalmakat használ a tanulócsoportok érték-szempontból való elemzésének során is. Mint kiderül, a „kritikusok" nem is annyira a hagyományos értékrendet ítélik el, hanem a hivatalos értékek azon csoportját, amelyben a kollektivizmus kap felhangot. Az „azonosulók" csoportjába tartozás gyakran a közvéleménnyel szembehelyezkedés árán megy végbe: a társak előtt, ellenükre kényszerülnek deklarálni az iskolai közösséghez való ragaszkodásukat. Gergencsik Eszter szerint az a legsúlyosabb konfliktus, amikor az egyén az osztállyal, az osztályközösséggel kerül szembe. A vizsgálat eredményei bizonyítják, hogy a „sodródók" csoportjába tartozók között mennyi színes, érdekes egyéniség található, akik szinte reménytelen küzdelmet folytatnak azért,hogy színességük elismerten integrálódjék az osztályközösségi keretekben. Sok figyelemre méltót közöl a további — az „alkalmazkodók", a „csatlakozók", az „elszakadok", az „agresszívek" csoportjairól is. A szép, érthető és érzékletes nyelven megírt könyv nem csak a pedagógusok érdeklődésére tarthat igényt. Budapesten jelent meg a Tankönyvkiadó gondozásában, 1987-ben. SZEBERÉNYI JUDIT KIÁLLÍTÁS KERESVÉN HIÁBA ... Eckerdt Sándoron néhanapján eluralkodhat az öregség érzése, amin korántsem csodálkozhatunk, hiszen maholnap ötvenhét éves. Állításunkat pedig az kényszerítette feltételes módba, hogy nem ő, hanem a rajzai beszéltek erről — példának okául a „Zsuzsannák és a vén" (képünkön), ez a nem csak a címében keserűen humoros kompozíció. Mert az öregedő Eckerdt szemében-lelkében megszaporodtak a képzelt Zsuzsannák, s még inkább a Beatricék, az örök Múzsák. Hangsúlyoznunk kell: csak a lelkében, mert minél több mohó vágyképektöl vagy éppen kielégítetlenségétöl nőies nőt rajzolt, annál evidensebbé vált, annál tágabbá lett a Beatricék hiánya. Árnyaltabban fogalmazva: jelenlétük passzivitásba sodró súlya. Magyarán: annak a nőnek a hiánya, aki csak a testével-nőiségével van jelen, akinek (a férfin túl) valójában nincsen (más) célja, miközben eszközévé tesz mindent (elsősorban a férfit), megteremtve ezáltal nemcsak saját érvényességét, hanem érvényessége feltételeit is. A modern (nemcsak a nők, hanem a társadalom által is egyre jobban feminizáft) férfi nőélményének minden kinja-baja, vívódása, küzdelme, tökéletességre és teljességre való vágyakozása ott volt azon a negyvennégy lapnyi szemérmes vallomáson, amely „Rajzok" címmel február közepétől március elejéig volt látható a szlovák főváros Laco Novomeskyről elnevezett kiállítótermében. Valami globális méretű csapdáról s ugyanilyen méretű magasztosulási lehetőségről beszéltek ezek a lapok, amelynek főszereplőjére, a Nőre talán nem is érdemes több szót pazarolnunk. Már csak azért sem, mert nálunknál jóval bölcsebb férfiak intelmeznek arra, hogy minden szellemi tevékenység, intellektuális mérlegelés csődöt mondhat ott, ahol megjelenik a Nő. Ezzel csak a szerelmes férfi nem hajlandó tisztában lenni. Maradjunk tehát annyiban, hogy a Zsuzsannák és a Beatricék tucatjait fölvonultató kassai (Kosice) illetőségű mesterünk nőtársaságbani magára-hagyottságából, gyöngédségéből és önkínzásaiból kiindulva, az intuíció irányába lépett. Ennek a korántsem vakságot, inkább merészséget föltételező lépésnek, valamint a női lélek megfejthetetlenségének köszönhetően, a transzcendens erők oíy mezejére jutott el, amelyen egyszer kétségbeesésében, másszor a dolgokat determináló szellem erejével teremtette meg a rajz dinamikáját. \ Mondatok sorát lehetne megfogalmazni arról, hogy az alig három hónap alatt készült sorozat egyik értelme egyfajta vágyott rend sugárzása a káoszba, valamint az egyetlen és végső érvényesség, a lélek (ez esetben a férfi lélek) felmutatása létünk bizonytalanságaival, esendöségeivel — témánknál maradva: a nőnkkel — szemben. (Lám, hiába intelmeztük magunkat, hogy nem érdemes több szót pazarolni...) Rajzolónk dicséretére legyen mondva az is, annak ellenére, hogy vallomásainak zömét a fájdalmas, mondhatni, ránk mért nemiség hatja át, képes volt visszafogott és szemérmes maradni, és csak nagyritkán lépett („Férfi nélküli nő", „A szépségkirálynő operáció előtt", „Az aktárus") a pszichologizmus indiszkréciójának ingoványos birodalmába. Ennek is tulajdonítható, hogy többnyire úgy kezelte a ceruzáját, mint a gyermek, aki a létezés nullapontján állva teremt. Naiv játékossággal, tiszta humorral, őszinte félelemmel, azaz olyannyira egyszerűen (egyfajta vizuális, ám korántsem gondolati-érzelmi redukció erejétől fűtötten), hogy az akademizálódott tudat akár infantilizmussal is megvádolhatná. Közben persze szinte minden rosszat és csodálatosat kimondott a nőkről és a nők általi ellehetetlenüléséről. Rajzaiban nyíltan vállalta, hogy, Hraballal szólva, „gyöngéd barbár" ö, aki folytonosan nők között tévelyeg, járkál, mert nem tud nélkülük, mert nem tud nélküle élni. Járkál, mint valami megzabolázott ámokfutó, keresvén hiába az ő Múzsáját. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
