Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-03-07 / 11. szám

TÁJOLÓ

KIÁLLÍTÁS

Bauhaus-fotográfiák

1983 szeptemberében Blüh Irén Kárász Judithoz fűződő kapcsolatáról azt nyilatkozta. hogy az Ö „barátsága volt a legtartósabb". E bűségteli minősítést a tárlat is hivatott bizonyítani, hiszen Kárász Judit közszemlére tett fotográfiái (25 db) között kettőn is Blüh Irén tölti be a médium szerepét. Az egyik „Blüh Irén és Hauswald mester a nyomdában" a másik, amely valódi remekmű, „Blüh Irén a könyvtárbann címet viseli. Ez a két fotográfia mint emlékkép, valamiképpen a közös múlt, a kiindulási pont szimbólumaként mutatkozik meg. és bizonyossá teszi, hogy az emlékkép automatikusan esztetizálódik. De nemcsak kettejük közös múltja révén sorakoznak föl előttünk egy „kreatív kurzus" résztvevői, hanem — valójában — századunk egyik leghíresebb művészeti főiskolája által, amely Weimarban székelt, ám amikor Blüh Irén odakerült, 1931- ben, az iskola már Dessauban volt kénytelen működni. A Bauhaus célja az volt — idézem az esztétikai lexikonból —. „hogy minden művészet és alkotó mesterség egyesítésével az építőművészet hegemóniája alatt egyfajta összmüvészetet (Einheitskunt) hozzon létre". Nem csoda, hogy „egységesítő ideológiájukat" támadták, amiként az is természetes, hogy főként mint építészettel, iparművészettel, ipari formatervezéssel foglalkozó „iskola", szinte minden művészeti ággal honos viszonyba kívánt kerülni, igyekezett őket alkalmazni a maga sajátos formai-tartalmi reprezentációjában. A filmet és a fotográfiát is. Sőt, mint mindent, amihez hozzányúlt, ezt is felfrissítette, megújította; a fotóművészeiben mindenekelőtt az expressziv fény-árnyék tatásoknak, az anyag és a struktúra tanulmányozásának, az emberi testnek és az emberi mozgásoknak, a madár- és a békaperspektíváknak, ha úgy tetszik, az alul- és a felülnézeti kompozícióknak, valamint a tűkrözési és átlátási (üvegen, vízen, textílián stb. ) sajátosságok vizsgálatát. A szlovák főváros Gorkij utcai kiállítótermében közszemlére tett fotográfiák (90) ilyen szellemben születtek. Közöttük természetesen az a Moholy-Nagv László játssza a főszerepet (36 fotográfiájával és kollázsával számbelileg is), aki művészetpedagógusként részben eltért a Bauhaus-fotográfusok legismertebb mestere, Peterhans fotós szemléletétől. Blüh Irén (mint az egyetlen szlovák nemzetiségű, a fő falon szerepelt 13 képével) arra a kérdésre, hogy „a fotográfiákban ki volt a mestere? " a budapesti Fotóművészet 1984/1-es számában ekként váloszolt; „Peterhans. Ő ezt tudományosan csinálta. Elsőrendű matematikus volt. Nagyon jó metódussal tanított. Moholy-Nagy is nagyon jó volt, de ő szabad-impulzív formában tanított. Peterhans pedig rendszerezettebben, alaposabban." Az egyik német volt, a másik magyar, tehetnénk hozzá, vagyis a sokak által „kozmopolitának" bélyegzett Bauhausba is, mint valami ammonitakövület, a kövek közé beépült nemzeti jelleg is. Bár mindkét jeles tanárnál, sőt nemcsak náluk, hanem a szlovákiai közönség előtt Így együtt először látható öt kiállítónál is nagy szerepet játszott az érzékeny önreflexív hajlammal működő tudat, amely szinte aszkétikusan ésszerű volt, nem tűrte az önsajnálkozó elemeket, a szentimentális, nosztalgikus mozzanatokat. Blüh

Irénnek még a szociofotói is egy irrtelektuális, a bonckés pontosságával működő folyamat tükörképei; ugyanakkor magának a fényképezésnek a technikai feltételei (a leképzés lehetőségei) és az emberi látvány logikája (mint atavisztikus tényező) nála is garantálja, hogy a kép és a látvány együttesében mindig ott feszül az esztétikai tapasztalat ösemléke. Moholy-Nagynál is, természetesen, amikor üveget, épületet vagy vastraverzeket fotografál. Ennek az esztétikai tapasztalatnak az emléke tölti fel a legracionálisabb — ami az érzelgős típusnál gyakran a rideg szinonimája, tehát akár úgy is mondhatnánk — a legridegebb fotográfiáit és kollázsait melegséggel, teszi őket emberileg elfogadhatóvá. Fodor Etel fotográfiái (4) feszes keretek közé szorított portrék, Pap Gyula, az 1983-ban elhunyt utolsó magyar Bauhäuser Táncmozdulatok című hat képből álló ciklusában egyebek mellett, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, újrafogalmazódik az embei metanyelv legfőbb eszköze, a mozgás. A Magyar Kulturális Központ, amely a közelmúltban kezdte meg működését a szlovák fővárosban, továbbá a Szlovák Képzőművészek Szövetségének hathatós támogatásával létrejött tárlat föltehetően azokat az Ínyenceket elégítette ki igazán, akikben a dolgok (vizuális vagy akár verbális) megfogalmazása sem a két háború között nem egyszerűsödött, sem napjainkban nem egyszerűsödik kényelmes absztrakcióvá. Vagyis azokat, akik tudják, századunkban sem a napfény, sem a vaku fénye nem jelent, nem jelenthet már ártatlan, a tudat áramlásait lelassító, ellustító, közömbösítő élményt. (Felvételünkön a Fotóművészet idézett számából átvett 1936 körül készülhetett Maszktánc című Pap Gyula-fogográfia látható'l SZIGETI LÁSZLÓ

KÖNYV

Egye begyűjtött írások I.

Az életmükiadás első kötete az 1902 és 1908 között keletkezett Fülep Lajos-műveket tartalmazza. Beosztása időrendi, s leginkább ebben meg a teljesség igényében tér el A művészet forradalmától a nagy forradalomig című kétkötetes, tematikus szerkezetű, időben 1919-ig eljutó válogatástól, amelynek anyagával természetesen érintkezik; egyébként az a gyűjtemény megjelenése, 1974 óta könyvritkasággá vált. Fülep 1902 előtt is publikált a Torontál, a Hazánk és a Nagybecskereki Hírlap című lapokban, ottani zsengéit (főleg tartalomismertetö színikritikákat) csak címük szerint, a bibliográfiában sorolja föl a példaszerűen megbízható szerkesztő és jegyzetelő Tímár Árpád. A Fülep életében kéziratban maradt írások és a korai szépirodalmi kísérletek függelékként külön fejezetekbe kerültek. A novellisztikus kisprózák nem keltenek revelációt, de érzékeltetik Fülep lappangó szépirói hajlamát, jellegzetesen „századfordulós" érzékenységét a nüanszok, az apró lelki történések iránt, és ízlésének szecessziós eredetére utalnak (Egy asszony elmegy, Jób). Újszerű fényben mutatja meg a kronologikus elrendezés a cikk- és tanulmányíró pályáját. A kötetnek ez a része az Új művészi stílus című híres tanulmánnyal zárul, kiemelve, hogy a korai Fülep érdeklődése minden művészeti ágban a régi nagy korszakokhoz méltó új stílus megteremtésének lehetősége és gyakorlati megvalósíthatósága kérdésére irányul. Ez köti öszsze a Cézanne- és a Gauguin-élményt, Ady jelentőségének azonnali fölfedezését és a Thália társaság kezdeményezéseinek kritikusi pártolását, vagy — ami a történeti tudatot illeti — a múlt nagy korszakai közül az egyiptomi, a görög művészet, a gótika kiemelését és a saját korunkban már heroikusán magányos nagy stílusteremtők (mint Rembrandt) ilyen szellemű értékelését. Metszőén éles kritikája mindig a művészi stílus és érzék elfajzását, az ízléstelenné fajuló akadémizmust veszi célba (Giccs a tárlaton) vagy az eredetietlenséget, a nemzeti jelleg hiányát teszi szóvá (Idegen hatások). A korábbi kiadásban nem szereplő müvek tovább árnyalják a Fülep kimeríthetetlenül sokoldalú érdeklődéséről és tájékozottságáról eddig is ismert képet; találomra kiemeljük közülük a fiatalosan messianisztikus Petöfi-portrét, a józanul mérlegelő Bárd Miklós-kritikát, a lelkes korai Herbert Spencer-méltatást és számos társukat. A „kéziratban maradt művek" közül első közlés A zsáner című, néhány másikat Tímár Árpád és Fülep Katalin már publikált részben az előző Fülep-válogatásban, részben az Ars Hungaricában; ezek szomszédságában olyan ismert, de talán kevésbé emlegetett írások is új összefüggésben jelennek meg, mint például a Festőművészet mindenütt. A kötethez kapcsolódó mintaszerű apparátus nemcsak filológiai eligazítást tartalmaz, hanem Tímár Árpád finom mérséklettel értékelő és párhuzamokra rávilágító megjegyzéseket is elejt. (Az MTA Művészettörténeti Kutató Csoport Budapesten, 1988-ban megjelent kötete megrendelhető a prágai Magyar Kultúrában.)

CSŰRÖS MIKLÓS

HANGLEMEZ

Az ifjúság sólyommadár

Vajon melyik a jobb megoldás (helyesebb szerkesztésmód): költői kérdéssel kezdeni vagy befejezni egy recenziót? Ezen is töprengtem (elvégre az írás sok mindenre lehetőséget nyújt, néha túlságosan is sok, sőt álbölcselkedésre), amikor a Ghymes népi hangszeres együttes nagylemezének borítóját nézegettem és zenejet hallgattam. Hallgatni arany, népzenét hallgatni felér az

aranyásással. A tényekre vonatkozó kérdéseket viszont — még akkor, is, ha nem találkozik az illetékesekkel) visszhangra — elhallgatni vétek, mint ahogy a kincsesbányát sem előnyös elhagyni egy bizonytalan aranylelőhelyért annak, aki anyagi gazdagságra vágyik.

Tehát: miért nem kapható hanglemezboltokban a lemez? Egy kiadó miért nem bízik ügyfelében? Miért nem lehet külföldi (magyar népzenei anyagról lévén szó pl. magyarországi) hanglemezgyártó vállalattal is szerződést kötni (amennyiben attól tartottak, hogy a 6 000 darabra nem tart igényt a honi közönség) egy olyan zenei anyagból, amelynek művelői nem kell, hogy pironkodjanak a magyarországi népzenei együttesek előtt sem. (Ezt az állítást külföldi sikereik is alátámasztják.)

A népzene, a táncházi muzsika iránt egyre nagyobb az érdeklődés — olvassuk, halljuk lépten-nyomon, és örülünk is, csak arra gondolunk ritkán, hogy nem mindenki tud elmenni táncházba, népművészeti fesztiválra, aki szereti ezt a zenét. Azoknak maradnak a rádiófelvételek és a Magyarországon, Erdélyben megvásárolható lemezek. Ezekből viszont igen kis részét ismerhetik meg a szlovákiai magyar népzenének, holott népzenei műveltségünkhöz, anyanyelvűnkhöz tartozik ez is. Ezért sajnálatos, hogy „Az Ifjú Szívek Ghymes népi hangszeres együttesének lemeze olyan törekvés (kiemelés tőlem), mely megpróbálja rekonstruálni a valamikori közös népi hangszeres muzsikálást" (idézet a lemezborító szövegéből). Attól tartok, megint lekéstünk valamiről. Amikor egymás után verbuválódnak a népzenei együttesek, a mi mozgalmunkat még mindig csak a törekvés jellemzi. A Ghymes tagjai pedig már kitörtek a törekvés-keretből. Muzsikájukból nem az érződik, hogy jól megtanulták a leckét (mint a zeneiskolák jeles tanulói), hanem az, hogy vérükbe, lelkűkbe ivódott a népzene. Anyagválasztásuk származásukat t és hovatartozásukat is kifejezi — a lemez anyagát hazánk magyarlakta tájegységeinek zenéje képezi.

(Kár, hogy a Ghymes törekvéseit nem követi pl. a Varsányi együttes, amely szintén táncházmuzsikát művel, felső fokon.)

Együttesből nem „illik" senkit sem kiemelni, különösen olyan együttesből nem, amelynek zenéjéből az együtt muzsikálás öröme is szól, s amelynek tagjai kitűnően — és nem öncélúan — improvizálnak. Szarka Tamás, Szarka Gyula, Buják Andor, Bohus Zoltán, Béhr László két-két hangszert kezel kiválóan, Écsi Gyöngyi szólóéneke tisztán, őszintén szól.

S hogy ez a lemez megszületett, azért Ág Tibort is köszönet illeti, akinek gyűjtőmunkáját tiszteletlenség bármilyen jelzővel ellátni.

Megjegyzés: bár a hanglemezboltokban nem kapható, a magyar könyvesboltokban és az Ifjú Szívekben (Bratislava, Mostová 1) megvásárolható és megrendelhető Az ifjúság sólyommadár. GRENDEL ÁGOTA

Felhívjuk olvasóink figyelmét hogy következő, 12. számunkban hatfordulós irodalmi versenyt indítunk! Minden forduló után s a verseny végén is jutalmat sorsolunk ki a kérdésekre hibátlan választ adók között.

nő 18