Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-28 / 10. szám
TÁJOLÓ KÖNYV „Tudjátok-e, ki vagyok?" . .. kérdezi Rónay László Tersánszky Józsi Jenő születésének centenáriuma alkalmából megjelent könyve címében. Aki nem tudja, a kötet elolvasása után már sejtheti a választ, sőt, bizonyára kedvet is érez majd ahhoz, hogy pótolja hiányosságait, hiszen Tersánszky nem volt mindennapi író. Elítélte és nevetségesnek tartotta az irodalmár-magatartást, az írást külső kényszernek, kenyérkereseti forrásnak tekintette. Rónay könyve a róla megjelent írások, cikkek gyűjteménye, amely megkísérli Tersánszky életútját művészi és emberi sikerein és sikertelenségein át követni. Hangsúlyt kapnak a könyvben az életmű kulcsfontosságú eseményei, így találkozása a Nyugattal, részvétele az első világháborúban. Ez utóbbi élményből sok-sok írása táplálkozik, ezek azonban az átlagostól merőben eltérő szemléletre utalnak. Amíg mások a politika felől értékelik az eseményeket. Írónk az emberség pusztulását mutatja be általuk. Tersánszky teremtette meg modem irodalmunk egyik legnépszerűbb hősét, Ábel kisvárosi csavargó rokonát, a pikareszk-hős Kakuk Marcit. Hősei különben is az irodalom számára addig még felfedezetlen rétegből származnak, a társadalom perifériájáról, hogy megpróbáljanak szembeszegülni a rájuk kényszeritett merev társadalmi szabályokkal. Nyomorúságuk ellenmérge a szerelem, amely Tersánszky szerint az emberi élet legnagyobb titka. Az író stílusa is egyedi volt, az élőbeszédet követte. Műveit aprólékosan megfigyelt realitások sorozatából fűzte öszsze. A röviden ismertetett helyszín után azonnal belevágott az események közepébe. Meséjét csillogó humor szőtte át. Nyelvének tartalmi értelme volt. Egész munkásságának kulcsszava a szeretet. írói sikerei mellett, mint gitár- és fuvolaművész, a mulatók kedvence volt. együttese, a Képes Könyv Kabaré nagyon sokat jelentett számára. Tersánszky mindenáron bizonyítani akarta, hogy zenészként legalább olyan sikereket érhetett volna el, mint íróként. Az ötvenes években bosszantja az uniformizált lelkesedés, a hajbókolás, a sematikus irodalompolitika. Makacs hallgatásával ez idő tájt szinte semmit sem valósított meg korábbi terveiből. Rendhagyó alakját immár két monográfia is őrzi. A bohémiájáról, nagylelkűségéről hires Tersánszky Józsi Jenő nevéhez hozzátapad jellemzése is: ö a legkülönösebb magyar író. (A kötet nálunk is megvásárolható ZSEBIK ILDIKÓ FOLYÓIRAT Dialóg Induljunk ki a nyilatkozat idejekor még szlovák kulturális miniszter, Miroslav Válek alábbi mondatából, amely tavaly november végén jelent meg a Literárny tyzdennik nyitó évfolyamának 10-es számában: „Az úgynevezett reális szocializmus, akár sztálini típusú volt, akár későbbi fogantatásé, mély szakadást eredményezett a későbbi történelmi valósághoz viszonyítva; tartósan megzavarta az egész gazdasági és társadalmi rendszert és ezzel együtt a felnövő nemzedékek nevelését, felkészülését is." Ez a szinte lehetetlenre, mégis halaszthatatlanra törekvő mondat (a 2-es számban nem véletlenül idézi az egyik lapszerkesztő. Martin Smatlák is a csehszlovák filmművészet fejlődését gátló, szokatlanul kemény hangú írásában) nemcsak egy hermetikusan önmagára zárult szellemiség négy évtizede működő torzulásairól szól, hanem, ezen túlmutatóan, megbélyegzéssé súlyosuló minősítésével a torzulások mielőbbi leleplezését is sürgeti. Ennek pedig, mármint a megfontolt múltvizsgálatnak és a jelen nyitottan európan szellemiségű értékelésének a vélemények nyílt ütköztetése (és nem az önmagukba záruló, szócséplő viták), a nyitás (és nem a bezárkózás: Extra Slovakiam non est vita), a múlt favorizálása (és nem elhallgatása) az alapfettétele, hiszen nyilvánosság és nyíltság nélkül reménytelen vállalkozás fényt deríteni a miniszter konstatálta összefüggések hiányára, a megszakítottságok okaira. Persze, korántsem csak e váleki mondatnak köszönhetően alakulnak újszerűén a dolgok, e mondat viszont valóban összegzője annak a múlt- és jelenszemléletnek, amely a szlovák szellemiség progresszív vonulatának képviselőit cselekvésre ösztönzi. Az pedig már-már evidens: a „diszkontinuitás" felszámolásának halaszthatatlansága is közrejátszott abban, hogy tavaly szeptemberben piacra kerülhetett az idézett szöveget közlő hetilap, hogy januárban napvilágot láthatott a fiatal szlovák irodalom évi tízszeri megjelenését ígérő Dotyky című folyóirat, hogy a főszerkesztő s majdnem a teljes szerkesztőségi gárda menesztésével progresszívabb irányvonalra válthatott, azaz „úpszülethetett" a Válek említette korszakokban csak hébe-hóba fénylő, mára teljesen jellegtelenné akademizálódott Slovenské pohfady, s hogy 1989. január 10-én eljuthatott az olvasóhoz (és az utolsó számig elfogyhatott, legalábbis a fővárosban) a Szlovák Drámamüvészek Szövetségének kéthetenként megjelenő lapja, a Dialóg (Párbeszéd), amelyet főszerkesztőként a neves színháztörténész és színikritikus, Vladimír Stefko jegyez. A szlovák sajtó történetében nem olvashatunk ilyen jellegű lapról, viszont a prágai kiadású cseh Scénát már a kezdet kezdetétől illene ország- és szakmabeli testvéreként nyilvántartanunk. A Nővé slovo 1989/4-es számában megjelent főszerkesztői nyilatkozatból megtudhattuk, hogy „a folyóirat alapelve valóban a párbeszéd, azaz nemcsak önvédelmi és szubjektív reflexiók formájában, hanem tágabb értelemben nyújtunk terepet az alkotóknak." Magyarán: párbeszéd mindenről, ami a színházat és a tizedik múzsa házatáját, a filmművészetet, valamint a két tömegmédiumot, a televíziót és a rádiót illeti. De ki mondja meg, mi tartozik ebbe a mindenről-be, hogy mi lehet és mi nem lehet publicisztikai. irodalmi és szellemi érték, társadalmi szempontból fontos és helyénvaló? Köztudomású, hogy a döntő szót a szerkesztőnek kellene kimondania, vagyis a szerkesztőség tagjai határozzák meg a jelenidejüséget remélhetőleg mindenkor fölvállaló párbeszéd (kritika, esszé, meditálás stb.) határait, ami azért is feltételez és követel tőlük hatalmas felelősségérzetből fakadó bölcs toleranciát, mert, egyik jeles írónkkal szólva, „csak a jelen időnek nincs elgondolható határa". Ha e bölcs megfogalmazás és a „tágabb terepet" ígérő főszerkesztői nyilatkozat mögé objektivizálható erőket tételezünk (már csak a gondolkodó írónak és a kezdőnek kijáró bizalom táplálta erkölcsi kötelességből is), akkor a kezdő lap e törekvését egyedül csak úgy szabad értelmeznünk, hogy formálói iszonyatosan nagy felelősségérzettel akarnak részesei lenni az idézett váleki mondat invokátta tisztulási folyamatnak. De ezt még majd meglátjuk, hiszen ez a jövő titka; szurkolóként fogalmazva, a jövő esélye, tisztességesebben, szemtől szembe mondva, a jelen esélye, amiként az a többi említett lapnál is. Ugyancsak szurkolóként idézzük a főszerkesztő azon panaszát, hogy tízezer példányszámban megjelenő lapja, vállalt médiumaihoz mérten rendkívül kis terjedelemben, nyolc közép-európai szokvány-oldalon (kicsit nagyobb az Új Szó-nál, jóval kisebb a Pravdánál) jelenik meg, s hogy reméli, mihamarabb néggyel bővül az oldalszám. Hogy bővülés esetén az ára marad-e 2,50, arról természetesen korai lett volna bármit mondania. Amiként mi is csak reméljük, hogy e fontosnak ígérkező lap hasábjain párbeszédet folytathatunk a Szlovákiában működő két nemzetiségi színház, az ukrán és a magyar szerepéről, helyéről, rangjáról, küldetéséről', lehetőségeiről és kényszereiről is a szlovák színházi, illetve színházirányitási kontextusban, hogy a rádió magyar nyelvű adásáról és a televízió magyar nyelvű heti félórás hírösszefoglalójáról ne is beszéljünk. SZIGETI LÁSZLÓ FILM A jómadarak mindig visszatérnek A jómadarak ez esetben alkoholisták. S hogy visszatérnek, az a film hangvételével összhangban némi cinizmusra utal, bár az is igaz. hogy az alkoholbetegek kezelése az orvostudomány mai állása és lehetőségei szerint nem mindig jár sikerrel. Hogy mi történik egy alkoholelvonó intézet kapuján túl s egy gyógyulni kívánó főhős lelkében, arra próbál válaszolni Ladislav Pechácek könyvének alapján Dusán Klein rendező. Kettőjüknek ez a negyedik közös forgatókönyve. túlkapás a Nemzeti Színház kazánházában; alig telik bele néhány nap, és Miloá Lexa (Milan Knazko) az intézet kopár szobájában ébred, kötelezően hidegzuhanyoz, sorakozik, tornázik, az intézet megalázó szövegű himnuszát fújja kénytelen-kelletlen a többiekkel. (Lehetséges egyáltalán, hogy valakit is segítsen talpraállni?!) Mindez borzalmas élményként nehezedik rá, s akkor még nem is találkozott az intézet orvosaival: az emberi lélekben kíméletlenül vájkáló pszichológussal, az eseményekbe látszólag bele nem szóló igazgatóval, a „Papamamának" szólítandó ápolóval, a szadista főápolóval (Rudolf Hrusinsky), akinek legfőbb fegyvere, elnézést: nevelői módszere a feketepont-pirospont. Mindez valószinütlenül antihumánusnak tűnik. Az alkotói fantázia azonban éppen csak annyiban nagyítja fel a jelenségeket, és domborítja ki a jellemeket, amennyire az egy, a közönség érdeklődésére joggal számító, elgondolkodtató, ugyanakkor dialógusaiban árnyalt és színvonalas humorú alkotás (talán tragikomédia) szempontjából szükséges és előnyös. Különösen Rudolf Hrusinsky (a felvételen M. Machácekkal) alakítása emelkedik ki, bár a jellemrajzok mind kiválóan sikerültek. Erre adott lehetőséget a válogatottan jó társaság „összeterelése". S ez így valósághű, hiszen az alkoholbetegség — mint megannyi más — sem igen válogat: van itt festőművész (Miroslav Machácek), kiugrani készülő pap (Marián Labuda), történészprofesszor (Zdenék Rehor), volt minisztériumi tisztviselő (Vladimir Mensík) és még sokan mások. Más és más élettapasztalataik vannak, más és más életfilozófiájuk (bár olyanok is vannak, akiknek nemhogy életfilozófiájuk, de még önálló gondolatuk sincs). Ami pedig a közös, az a függőség és az általa okozott igy vagy úgy, de mindenképpen megnyilvánuló szenvedés. A főszereplő hazamegy az intézetből, ám mégsincs a film végén happy end, hiszen nem is lehet. De az esély adva van ... FRIEDRICH MAGDA nő 18
