Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-21 / 9. szám
Elveszett a pénze — bukott ki Milenából mintegy véletlenül. Felfigyeltem. — Néhány ezres — folytatta Milena. — Éppen aznap történt, amikor... — megakadt, lopva Milosra nézett, és elpirult. Ez volt az első reagálása arra, ami akkor történt Tenyerébe temette az arcát. El akarta takarni a pirosságát? Folytatta: —.... amikor elmentél. Azt állítja, hogy valaki ellopta, feltehetőleg az önkiszolgálóban, hiszen tudod, milyen, mindig szem előtt hagyja a pénztárcáját, hát valaki biztosan kihasználta az alkalmat. Az önkiszolgálóban? Szóval, amit tettem, az teljesen felesleges volt? Hirtelen érthetetlen megkönnyebbülést éreztem. Állítólag a bankból vette ki a pénzt, mert valamit venni akart — szólt közbe Milos. — S akkor ez a pech, azt hiszem, engem is szétvetne a düh. — Igen, de csak ö tehet róla — állította Milena. — Miért nem vigyázott jobban. Megint rám nézett. — Mindig össze vissza mászkál, állandóan intéz valamit... nem lehet vele beszélni. Csakhogy én nem tudok csak úgy egyszerre elköltözni, hová is mehetnék, senkit sem ismerek... és egyáltalán! Lógattam a fejem, gondolkodtam. Azt a pénzt tényleg felesleges volt elvennem, hisz Potocná úgyis meg akar szabadulni Milenától. Most mi lesz a pénzzel? Ha Potocná tényleg azt hiszi, hogy az önkiszolgálóban veszítette el, akkor már nem számol azzal, hogy meglesz. És azt jelenti, hogy nem is kell neki visszaadni... egyelőe ... — Tényleg nem kis dolog elveszíteni hatezer koronát — jegyeztem meg. Milos felnézett. Szemében furcsa fények villogtak. — Honnan tudod, hogy éppen hatezer korona volt? Halkan, alig hallhatóan kérdezte, elfojtott feszültséggel a hangjában. Ellenfélként, aki előtt minden szóra vigyáznom kell. Ez az én Milosom ? — Csak úgy tippeltem ... azt mondtátok, elég nagy összegről van szó . . . mit tudom én, miért mondtam éppen annyit? Idegesen felnevettem. A kis szerencsétlen. Ezt még Potocná kis rattlerje sem venné be. Hogy magyarázatomat valamivel alátámaszszam, keményen Milos szemébe néztem. Soha még ilyen őszinte, ártatlan pofát nem vágtam! Keserű lett a szám ize. Elgondolkodva nézett rám. így néz az az ember, akit valamilyen gondolat szele megcsapott, és ő nem tud benne megkapaszkodni, nem tudja összpontosítani rá minden figyelmét... Gyorsan el kellett terelnem a figyelmet erről a gikszerről! — Most már érdekelne, hogy mit akartok tőlem. És te — mutattam Milosra —. miért táviratoztál nekem? Milos megrezzent, lénye megint jelen volt. — Ez csak elég világos, nem? — kérdezte mérgesen. — Potocnát rá kell venni, hogy hagyja békén Milenát! — Hogyan? Elfordította a fejét. — Mit tudom én? Hisz te majd találsz módot erre ... ha akarsz. Vagy maradj itt, téged mégsem dobhat ki. Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha neki teljesen mindegy lenne, itt maradok-e vagy sem. Nem kért, nem sürgetett. Csak egyet akart, hogy tegyek valamit Milena érdekében. Milena köhintett, és felállt. — Mindjárt jövök — mondta csendesen, s 7. lehorgasztott fejjel kisiklott mellettünk a szobából. Milos a könyvszekrényhez ment, s a könyvcímeket böngészte. Csend. Milos megközelíthetetlen háta. Ez most már mindig így lesz? — Telefonált az apád — mondta végül. — Milena azt mondta neki, hogy valószínűleg a hétvégi házban vagy. — Tudom, felhívott. Megint csend. Dudón töprengtem. Mit gondolhat rólam? Mégsem kellett volna ... Előbb cselekszem, aztán gondolkodom. Néha meg egyáltalán nem gondolkodom. Főleg az utóbbi időben. — Az ördögbe is, Anita, ne viselkedj így! — tört ki Milos. Sértődöttséggel akarta palástolni a rossz lelkiismeretét? — Hogyan? — érdeklődtem. Megfordult, szemét az arcomba fúrta. Mérlegelésnek semmi nyoma. Figyelme éber és koncentrált. a A — Tudom, hibát követtem el — kezdte hirtelen. — Csúnyán viselkedtem veled .. . Meg kellett volna rögtön mondanom. Új érzés. A félelemé. — Mikor rögtön? És tulajdonképpen mit? — Rögtön, amikor rájöttem, hogy mi ketten nem vagyunk egymáshoz valók. Amikor rádöbbentem, hogy Milena sokkal jobban illik hozzám. Milena? Miért Milena? Ez a sápadt, seszínü Milena is tetszhet valakinek? Milos erősen figyelt. — Mosolyogsz... — jegyezte meg. — Látod, ez is mindig szörnyen idesitett benned. Ez a végtelen magabiztosságod. Mindenki hülye, senki nem ér semmit, csak, te ... — Mit beszélesz össze-vissza? Ki a hülye? Senkiről sem gondoltam ilyesmit soha, csak azt akartam, hogy ... — De igen, ez Így igaz — szakított félbe. — Miért mentél el, amikor megláttál engem Milenával? No miért? Az igazság pillanata. Meg lehet ezt egyáltalán magyarázni? Én sem értem egészen. — Persze, azt hihettem volna, boldogtalan vagy és kétségbeesett... de valójában ez másképp van, igaz? Te csak dühös voltál, szörnyen dühös ... vagy tévednék? — Fontos ez most? — vetettem oda, majd amikor felfogtam gúnyos tekintetét, folytattam: — Perszehogy dühös is voltam. Gondolod, hogy csak úgy felül kellett volna kerekednem ezen az érzésen? Azt vártad, hogy csendben elmegyek mellettek, s úgy teszek, mintha sémit sem láttam volna? Lebiggyesztette a száját.- — Pontosan úgy van, ahogy feltételeztem. Neked az eszedbe sem jutott, hogy ez valami más, mint holmi buta szeszély vagy rövidzárlat, vagy minek nevezted ... azt hiszem, te még most is azt gondolog! Megint visszatért a könyvszekrényhez, kivett egy könyvet, megtapogatta. Ismerős gesztus. Mindig, amikor valami fontosat akart mondani, valamit a kezébe vett, mintha ez magabiztosságot kölcsönzött volna neki. Nem akartam semmit hallani. — Anita — mondta csendesen —, neked eddig még soha senki nem mondott nemet? Nagyon úgy tűnik... te nem vagy képes megérteni, hogy valami másképp is történhet, mint ahogy te elképzeled ... — Hagyd abba! — kiáltottam. A fejemben már megint kitört a tűzhányó. Rosszabb volt, mint az első kitörés. — Miért mondod ezt nekem ... ilyen ostobaságot ... Keserűen felnevetett. — Gyönyörű, elkényeztetett Anita! Annyit gondolkodtam felőled! Már mint kisgyerek megtanultál hasznot húzni anyád tragikus halálából. JELA MLCOCHOVÁ — Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget? Hallgatott. Magamhoz tértem. A legroszszabb pillanatok elmúltak. — Hogy tudsz ilyen ízléstelen lehni? — Kérdeztem megvetően. Visszatette a könyvet a helyére. A komoly beszélgetésnek úgy látszik, vége. — Hagyjuk ezt. Hibát követtem el, és ez szörnyen bánt. Meg kellett volna neked mondanom, nem kellett volna arra várnom, hogy megláss minket. Bocsáss meg, ha tudsz. Ha tudsz. Világos, hogy nem tudok. így ér minden véget? Bocsáss meg, és kész? Minden, ami volt, egyszerre csak eltűnt ? Milena visszatért a szobába. Pontosan a megfelelő pillanatban. Biztosan az ajtó mögött állt, és várta, mikor lesz itt az ö ideje. Odament Miloshoz, megállt mellette. Végignéztem rajta, és nem értettem. Most még jelentéktelenebbnek látszott, mint máskor. Világosrózsaszín bőr és világos haj, az archatár és szemöldök között elmosódott szem. — Azt hiszem, feleslegesen kérlek, hogy segíts Milenának. igaz? — kérdezte Milos. Röviden felnevettem. Teljesen feleslegesen, Milosko! Vannak dolgok, amikre képtelen vagyok. Ezek közé tartozik az is, hogy segítsek a vetélytársnőmön, aki egyszerűen kihajított a nyeregből. Megpróbáltam neki kárt okozni, de segíteni? Arra nem vagyok képes. Nem és nem. Ezért rossz vagyok? — Próbáld te jobb belátásra bírni Potocnát — ajánlottam Milosnak. — Hiszen olyan meggyőzően tudsz beszélni... Elfordultam. — Anita! Hátranéztem. Milena hozzám lépett, szégyenlősen a szemembe nézett. Hirtelen eszembe jutott, milyen kitartóan várt rám minden reggel, s a buszon sosem ült le, nehogy véletlenül elfoglalja valamilyen idős ember helyét... — Mit akarsz? Nevetséges kérdés. Biztosan nem egy búcsúcsókot ... ámbár megengedhetné magának. A győztes nagyvonalúságával. — Csak nem akarsz megint elmenni? — kérdezte csodálkozva. — Miért ne? Töprengő arcot vágott. — De hát... hová mégy? Különben is, az iskolaév még nem ért véget, baj lenne belőle ... — Ez nem a te gondod — mondtam fensőbbségesen. Anita királynő. Sohasem lógatom az orrom. Csak büszkén, az utolsó leheletig. A szememet csípik a visszafojtott könnyek. Milena ujjaival könnyedén megérintette a kezem, mintha meg akart volna simogatni. — Kár, hogy nem maradsz. Jó volt veled lakni. Már nem volt mit mondanom. Kimentem a szobából, s csendesen betettem az ajtót magam mögött. Nem kellett volna visszajönnöm. Nem kellett volna. A konyhából kihömpölygött Potocná. Hivogatóan integetett, így hát bementem utána a konyhába. Az asztalon két csésze gőzölgő kávé állt. —- Üljön le, Anitka — s alám tette a széket. Saját kezűleg cukrozta meg a kávémat, emlékezett rá, hogy fél kockacukorral iszom. Azután leült velem szemben, magához húzta a kávéját, és az asztalon keresztül hozzám hajolt. — Nos? Mit mondtak? Sóvárgás volt a csillogó szemében. Valóban meg akart szabadulni Milenától. — Elmegy! Mikor? Vállat vontam. — Nem tudom. De hiszen el kell mennie, nem? Lesütötte a szemét, s olyan hirtelenséggel keverte meg a kávéját, hogy pár csepp az abroszra freccsent, de ö ezt észre sem vette. — Ne gondolj semmi rosszra. Egyszerűen szükségem van a szobára. Látogatóm lesz ... nagyon fontos vendég! — hangsúlyozta. — Nem küldhetem szállodába, hogy nézne az ki? Hisz itt van még a hátsó szoba. Az, amelyikben az alkalmi párok éjszakáznak. És még azonkívül... — És ha még maradnék? Hiszen eredetileg nem is akartam elmenni, csak most döntöttem így!* Ivott a kávéjából, és szélesen elmosolyodott. — Az teljesen más lenne. Kettőjüket mégsem küldhetem el! Egyetértettem. Még valami nyomta a szívét. Ha akarják, itt lakhatnak a jövő évben is. Barátnőt is hozhat... de másikat, nem őt — intett a szoba felé. — Nem a barátnőm —' mormogtam, de Potocná félrehallotta. Kezefejével megtámasztotta az állát, s elgondolkodva folytatta. — Maga megértő, tudja, hogy az ilyen idős embe'mek milyen jól jön az a pár korona mellékes. De ö? Állandóan félnem kell. hogy feljelent. Ilyen fiatal és máris milyen rosszakaratú, ki látott már ilyet! Nézze meg az ember! Potocná első alkalommal ismerte el, hogy a hátsó szoba látogatóitól pénzt fogad el. Már nem akartam vele erről tovább tárgyalni. Nem is tudom, hogyan szaladt ki a számon a következő könnyelmű megjegyzés. — Hallom, elveszítette a pénzét... Legyintett. — Reménytelen eset. Már biztosan nem kerül elő. — Miért hord magánál annyi pénzt? — Új rádiót akartam venni — magyarázta. CSÜIDKOON ÜNNEPELNEK nő 14
