Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-14 / 8. szám
mint a Mars lakókra, s máris felmerült hogy jó, jó, elküldjük a berendezést, de ki tudja majd azt ott kezelni ? Végül úgy döntöttünk, hogy heten indultunk útnak. Azon voltunk, hogy mielőbb összehozzuk a két hétre szükséges élelmet, ivóvizet, hálózsákokat, takarókat, szóval a teljes felszerelést. Talán mondanom sem kell, hogy csak úgy röpködtünk, hiszen nem az autósztrádára indultunk. Elosztottuk magunk közt a feladatokat, 35 emberünkből kiválasztottunk hetet, akikről feltételeztük, hogy kibírják a legkeményebb feltételeket is. Persze, először még meg kellett várnunk pénteken a 16 óra 30 percet, amikor mindenhol véget ér a munkaidő ... Hétfőn felvettük a kapcsolatot a tűzvédelmi szakemberek nyolcvantagú, útra kész csoportjával (ezt Pavel Stoklásek ezredes, a CSSZK Belügyminisztériumának tűzvédelmi parancsnoka vezette). Aztán még Moszkva beleegyezését vártuk, majd kedden 9,30-kor a repülőtéren voltunk, s a három IL 76-os katonai teherszállító gépbe raktuk a felszerelést: a tűzvédelmiek hét Avia-kocsiját és a mi Nivánkat. 13 óra 5 perckor szálltunk fel. Leninakán aznap nem fogadott bennünket, úgyhogy Jerevánban éjszakáztunk. Egyébként két orvos tartott velünk. December 14-én érkeztünk meg Leninakánba, ahol egy nagy park szélén vertünk sátrat. Szerencsénkre a mentést koordináló törzskaron szereztünk egy kályhát. A helyszínen aztán megkezdődhetett az önálló munka, látástólvakulásig. Öt katonatiszttel vettük föl a kapcsolatot, ök annak idején Csemobilban dolgoztak. Egy tízemeletes lakóház egymásra omlott emeleteit kellett szó szerint szétszerelnünk. Amikor egy-egy emelethez értünk, az ott lakók jóformán megrohamozták a romokat, hozzátartozóik s holmijaik után kutatva. Harmincnyolc holttestet emeltünk ki a romok alól, egy asszonyt élve sikerült kimenteni. Valamivel több mint öt percig tarthatott, míg ez a tízemeletes ház romba dőlt. Persze, voltak, akik valamilyen boltozat alatt álltak éppen, ök Önerejükből kikaparták magukat. Ebben a világvége-hangulatban — sokan nem tudták, hogy mi történik valójában, kitört-e a háború, vagy tényleg eljött a világvége — nem is nagyon lehetett pontos számokat mondani, ki hol volt, mennyien lehettek összesen a házban. Az órák itt mindenütt 11 óra 33 percet mutattak, valószínűleg ekkor szakadt meg az áramszolgáltatás. — A felszerelésük hogyan vált be a kiváltképpen nehéz körülmények közt? — Óriási hasznát vettük. A Niva, felszerelésével együtt, nagyon célszerűnek bizonyult. Kiállta ezt a próbát is. Láthattuk, milyen felszerelésük van a külföldi mentőalakulatoknak. A miénk is megüti a világszínvonalat. Valóban tisztességes munkát tudtunk vele végezni. — Az önökkel utazó orvosnak akadt-e dolga? — Ami bennünket illet, szerencsére nem. Bár ez megintcsak jórészt a saját felkészültségünknek köszönhető. Az ottani körülmények közt senki sem törődhetett azzal, hogy meleg legyen a sátrunkban (éjjel —18 °C és —22 °C-ig szállt le a hőmérséklet), hogy legyen mit ennünk stb., csak mi. Egyébként én főztem, kitanult szakács vagyok. Különösebb tisztálkodásra nem igen volt módunk. Az ivóvízzel takarékoskodnunk kellett. Orvosunk reggel, délben, este alkoholt osztott, hisz fennállt a fertőzés veszélye. Meg hát naponta 16 órát holttestek közt dolgozni... Lojda doktor pedig ott segített a sebesülteknek, ahol tudott. Végül pedig, amikor haza indultunk, otthagytuk a szovjet tüzvédelmiseknek a maradék élelmiszert, a berendezéseket, az orvosi felszerelést, a gyógyszert. — Érte-e Önöket valami felkészületlenül? — Egészen pontosan tudtuk, hogy hová megyünk, mit fogunk csinálni. Ennek ellenére sokkal borzalmasabb volt az egész, mint hittük. A koporsók ezreinek, a szerencsétlen emberek tömegének a látványa, halott kisgyermeké, akinek nem volt feje vagy lába . . . Még a legjobb idegzetű, legkeményebb férfit sem hagyta ez közömbösen. A végén, tíz nap elteltével már hihetetlenül fáradtak voltunk. Megmondom őszintén: életem talán legboldogabb napja volt, amikor december 23-án leszálltam Prágában a ruzynéi repülőtéren. De mindezen túl óriási élettapasztalat volt ez a számunkra, mindenkinek óriási testi-lelki erőpróba, hiszen rettenetes volt a helyszínen a káosz. Sok berendezés jóformán hiábavaló volt, például a hegyi mentőszolgálat kereső műszerei, hiszen egy lezúduló lavina után a hegyekben már csönd van, itt meg állandó volt a zaj, óriási a felfordulás. Az idomított k ityák is a végkimerülésig kerestek, kapartak. Ráadásul a bánya- és hegyimentöknek hozzánk képest szegényes volt a felszerelésük. Aztán nehezítette a mentést, hogy egyesek még ebből a szerencsétlenségből is hasznot akartak húzni, fosztogattak, zsaroltak stb. Tudtuk, hogy hová megyünk, számi tottunk a katasztrófa minden következményére, és mégis ... A földrengés sújtotta területen nemrég épült, modern városokban megtörtént, hogy két egymás mellett álló nyolcemeletes ház közül az egyik teljesen romba dőlt, míg a másik épségben maradt. De kik építették ezeket az épületeket, és hogyan? Egyáltalán, miért építettek ide, a hivatalosan is földrengésveszélyes zónába hét-nyolc-tíz emeletes házakat? A katasztrófa első napjaiban kiváltképpen akadozott az azon nyomban útjára indított segítség: míg Leninakánban öt teljes órán át raktak ki egy repülőgépet, a többi a romváros fölött keringett. Egy teljes órát tartott egy sebesülteket szállító mentőautó — egyébként tízperces — útja a leninakáni repülőtérre. És dolga végezetlenül fordult vissza egy meleg ételt szállító teherautó, mert nem talált senkit, aki igazolni tudta volna az átvételt. . . Miért .,.? A szovjet sajtóban ilyen és hasonló észrevételek is helyet kaptak a humánum, az emberi együttérzés és segíteni akarás dicsérete mellett. Cyril Svoboda a rugalmas döntésekhez, a gyors és haladéktalan megoldásokhoz szokott. Ezt kívánta s kívánja meg ma is hivatása, sőt szenvedélye is. (Egyszer például, 1 973-ban történt, hogy egy súlyos műtéthez szükséges szövetmintát, amely csak egy óra tíz percig volt életképes, 1 óra 2 perc alatt szállított Prágából Hradec Královéba. Előbb ette meg a 121 km-es utat, mint az ugyanakkor indított repülőgép.) Az örményországi úttal kapcsolatosan beszélgetésünkkor csupán egyetlen negatívumot, rossz tapasztalatot említett. Szinte önmagukat okolva mondta: „Ott kellett volna már lennünk korábban." Bár teljesen nyilvánvaló, hogy az adminisztratív gépezet, mely végül is döntött, latolgatta túl soká a dolgot... Ez év januárjában az örményországi segítségért Cyril Svoboda átvette a Zvázarm legmagasabb kitüntetését, a többiek — Karel (Jhlír, Zdenek Malecek, Miroslav Licko, Petr litis, ifj. Cyril Svoboda (csupán névrokon) és dr. Jirí Lojda — pedig a honvédelmi kitüntetés második fokozatát. A kitüntetéseket a Zvázarm KB elnöke, Jirí Brychta altábornagy adta át nekik. FRIEDRICH MAGDA A felvételeket Könözsi István, illetve a mentőcsoport tagjai készítették Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy súlyos földrengés volt a közép-ázsiai Tádzsikisztánban is, mely több száz ember életét oltotta ki. nő 9
