Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
Lábik János 1933-ban született Stúrovon. Festményeit először Plzehben mutatta be. 1979-től egy esztergomi képzőművész kör tagjaként dolgozik. A szakkör vezetőitől. Novák Lajos Munkácsy-díjas festőművésztől. Kaposi Endrétől és Kollár György festőművésztől kapott és kap szakmai tanácsokat. 1982 óta tagja a Labor MIM Alkotócsoportnak és a Stúrovoi képzőművész szakkörnek. Több önálló tárlata volt idehaza és Magyarországon. Tanulmányúton járt Romániában. Magyarországon, a Szovjetunióban. Jugoszláviában. az NDK-ban. Magyarországon több alkotótábornak, művésztelepnek aktív résztvevője. Szülővárosában él és alkot. Sokan ismerik, és elismerik mint képzőművészt, sokan szeretik és tisztelik mint embert. Főleg Nyugat-Szlovákia déli részein volt számos önálló kiállítása, akárcsak Magyarországon, a határhoz közel eső városokban, községekben. A hatvanas évek közepétől mindinkább a táj kerül Lábik János művészetének középpontjába. Kedvelt témája a Duna, a Garam, az Ipoly festői szépségű vidéke. Érzi a táj minden rezdülését, meglátja annak minden apró szépségét. A hétköznapok embere naponta nézi, de csak ritkán látja meg a tájban azt, amit a festő lát, és képein közvetíteni képes a szemlélőnek. Lábik a táj szerelmese. Festményein mezők, rétek, folyók, fák, egyszóval a természet kel életre. Munkáit nézve érezzük a tavasz illatát, a nyár melegét, az ősz melankóliáját, a tél hangulatát. Fák. Zöldek, virágtól terhesek; koronájukat vesztettek; széltől, vihartól tépettek; mezítelenül égbe meredők. Az élet jelképei; emberi sorsok szimbólumai. Évszakok váltakoznak a vásznon, tájak váltják egymást, s közben az ember a saját sorsán is eltöpreng. Mennyire hasonlít életünk a fák sorsához. Talán el is szomorítana a szépség, a fiatalság, az erő múlandósága, ha nem szolgálna vigaszul az a tény, hogy részeiben ugyan megsemmisül, de egészében mindig megújul a természet, éppúgy, mint az emberiség. A festő finom ecsetkezeléssel dolgozik, s még a hideg téli tájban is ott bujkál a melegség, a remény, a tavasz ígérete egy-egy barna rögben, a napot sejtető éjboltban, vagy a házak melegsárga falaiban. A táj számára nem csupán esetleges téma, hanem tudatos elhatározás. Munkáit nézve Rippl-Rónai szavai idéződnek bennem, amelyeket Káplár Miklóshoz intézett..........a maguk tájéka olyan szép, hogy meg kell festeni. így van ez az emberekkel is, érdekes típusok. Kár volna elhanyagolni ..." — írja a mester egyik levelében Káplárnak. Nem tudom, ki biztatta Lábik Jánost, ki nyitotta fel szemét szülőföldje szépségei előtt, nem is lényeges. A fontos az, hogy felismerte, megszerette és megörökíti mindannyiunk gyönyörűségére. így mi is érezhetjük, milyen csodálatos dolog birtokosai vagyunk, mert a természet mindannyiunké — mégha olykor mostohán bánunk is vele —. és kétszeresen gazdag az, aki úgy vallhatja magáénak, mint Lábik János amatőr festő. LANGSTEIN ERZSÉBET \ TÉLI HANGULAT nő 12 KIÖNTÖTT GARAM
