Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-31 / 6. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Indulatos ébredés Bereck Józsefnek 1981-ben jelent meg a Vereség című elbeszéléskőtele, amely — alacsony példányszáma miatt — mindössze néhány hónapig volt látható könyvesboltjainkban. s igy kevesen jutottak hozzá. Igazán kár, mert az író épp e kötetében orientálódik új témák felé, s keres új formákat mondanivalójának. Tetten érhetjük a kísérletező alkotót. E kísérleteknek ma már — habár ritkán publikáltán is — értékelhető nyomai vannak. Az író műhelyéből ma felettébb izgalmas és új mondanívalójú írások kerülnek ki. Az Indulatos ébredés címmel most megjelent kötete nem ennek a lecsapódása. Inkább lezárása egy útnak, egy állomás, ahonnan bármely irányba indulhat. A kötet müfajbeli meghatározása nem könnyű, valahol az irodalmi riport, az emlékező próza és az elbeszélés között mozog; az író vallomásos szövegeknek nevezi Írásait. Bárhogy nevezzük is, a kötet lényegét nem ezzel határozzuk meg. Közelebb kerülünk a dologhoz, ha megállapítjuk, hogy az író az elbeszélései mellett időnként, életének különböző szakaszaiban — felkérésre vagy anélkül —. megírta ezeket a dolgait, s most kötetté alakította. Az elbeszéléseinél, novelláinál személyesebbek, s mintegy háttérül szolgálnak azoknak. Ha nem ÍS' teljes egészében, de bepillanthatunk az író életébe, hétköznapjaiba, aprócseprő gondjaiba, elvisz bennünket hősei közé, írásai színhelyére, egyik-másik hősét láttatni engedi a maga „hétköznapi" valóságában (Indulatos ébredés. Gyermekkorom pusztuló tájai). Az író tulajdonképpen azzal, hogy megörökíti, megmenti magának a falut. Az más kérdés, hogy mennyire távolodik el ö a falutól, s ezáltal faluélményeitöl, s mennyiben változik a falu, nem éppen előnyére, tehát épp arrafelé, amerre sem az író — sem más — nem szeretné. A kötet erénye az apró megfigyelésekben, a tökéletes és találó megállapításokban és a pontosságra való törekvésben van. A „Hajnali ügyeletben" például egy megfigyelést több apróbb megigyeléssel pontosít. Mindezzel azonban életünk egy-egy darabját is bemutatja, jobbára fonák oldaláról (Hajnali ügyelet. Nem lett pör belőle. Nyári búcsújárás). A vidéki újságírókról is találó megállapításokat tesz. Ilyenek a vidéki újságírók? Ilyenek is. Sok év — nem egy esetben — keserű tapasztalatának kövületei ezek a sorok, védekezés. de egyúttal támadás (leleplezés) is. A Hazaténés/próba című írásában már-már groteszk helyzetekben, bár mindvégig megmaradva a vallomásos műfajnál, az ádáz, az emberfeletti munkában kimerülő idegrendszer zavarait ábrázolja. Ilyen szempontból valamennyien „vidéki újságírók" vagyunk. A kötet Írásai olvastán közelebb kerülünk az íróhoz, barangolunk vele szükebb hazája, a Csallóköz pusztuló tájain, s vele együtt éljük át ezt a pusztulást, osztozunk tehetetlenségében. De vele érzünk egyéb élethelyzetekben is. A sokfelé futó, a nagy időközöket átölelő írásokat összefogja a szerző személyes jelenléte, aki tulajdonképpeni hőse a történeteknek (ilyen szempontból akár regénynek is nevezhetnénk a művet), s lenyűgöz bennünket Bereck kitűnő elbeszélésmódja, nem egy esetben szenvedélyes indulata. A kötet kiváló írása A galambok nem járnak a jégre tökéletes elbeszélés, amely azonban személyes élményanyagával szervesen kapcsolódik a kötet többi Írásához. Bereck József Indulatos ébredése egy út lezárásának tekinthető. Most már nagyobb távlatokban és általánosításokkal teremtheti meg új világát, s ebbéli tapasztalatait új formákban tálalhatja a közönségnek. (Madách. 1988) MÉSZÁROS KÁROLY Nagy László összes versei Díszes köntösben jelentette meg a Magvető Könyvkiadó Nagy László összes verseit ; az új kiadásból 500 példányt vett át a Madách. Nagy László a felszabadulás utáni magyar líra legmarkánsabb képviselője, akit elsősorban a népköltészet ihletett meg, de hatott rá Petőfi, Ady és József Attila életműve is. A három jóbarát és küzdötárs. Nagy László, Juhász Ferenc és Simon István az ötvenes évek elején elhatározta, hogy új, a nép szelleméhez és gondolkodásához közelálló köl tészetet hoz létre. Elhatározásukat nem válthatták volna be, ha nem rendelkeznek ki emelkedő tehetséggel, minden ellenállást le küzdő erővel és optimizmussal. E megszállott parasztfiúk másfél évtized múlva a korabeli magyar költészet vezéregyéniségeivé nőttek; nemcsak az irodalmi körök, hanem az egész ország olvasó társadalma figyelt rájuk. Közülük ma már csak Juhász Ferenc él és alkot. Smon István és Nagy László halála korán lezárta irodalmi működésüket. Bár azt állítják, minden irodalmi munkásság befejezetlen, ha a halál közbeszól, mégis azt kell mondanunk, a két költő olyan sokat és egységeset alkotott, hogy nem hagy hiányérzetet költészetük. A nép szívében élő Nagy László ma is olvasott, szivet és lelket melengető költő. „Lírai igéző erejével Nagy László »több évtizede« szól és énekel közöttünk. Töményen, nehezen bogozható vállalásokkal s képekkel, erkölcsre, emberségre és szavára kényesen. Képzeletének egyetlen villanása elegendő, hogy az élet egyetemességével szembesítsen" — írják róla. A magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Ki viszi át a Szerelmet, megírása óta talán a legtöbbször idézték és szavalták. Élvezetes és lenyűgöző újra és újra átforgatni Nagy László összegyűjtött verseinek frissen közzétett kötetét. E versek nemcsak elbűvölik, hanem megrendítik az embert. s arról az erkölcsi tisztaságról, nemes indulatról és felelősségérzetről vallanak, amelyek áthatották a költőt, amikor papírra vetette mondanivalóját. DÉNES GYÖRGY KIÁLLÍTÁS K.G. A Tárlatlátogató minden fogalmi igyekezete visszaüthet, tönkreteheti azt, ami vizuálisan teljes, ami öntörvényű. Ugyanis szavakkal megítélni a vizuális művészetet, ami ott kezdődik, ahol a szó elveszíti uralmát, kockázatos vállalkozás. Az ilyen ítélkezések leggyakoribb torzszülöttje a banalitás. Vagy a vak energiákat sejtető teljes tagadás. A „Nem értem!" Pedig nem kellene szégyellnünk magunkat azért, mert nem értjük a műalkotást, nem tudjuk értelmezni a látványt. Szégyenérzetünk nyilván abból fakad. hogy velünk, európaiakkal két évezrede azt tanítják (és mi is ezzel hitegetünk másokat): a művész eszköze az anyag. Holott ha fordítottan ítélnénk meg kapcsolatunkat a vizuálisan teljessel, vagyis hogy a művész az anyag eszköze, akkor nem keresnénk mindenáron a forma mögött tartalmat, nem kutatnánk a jel-jelentés (forma-tartalom) viszonylatot, hanem úgy értelmeznénk a tárlóról szembenéző művet, mint egy hirtelen elénk táruló, addig sosem látott naplementét. Vagyis elfogadnánk, hogy a formák vitális, organikus energiái nem utalnak valami rajtuk kívül létező lényegre, mert ök maguk a lényeg. Csakhát ezt elfogadni nem könnyű dolog. Az évezredeken át hagyományozódó szemléleti struktúrát nehéz kioltani a lelkekben. Az európai, kivált a közép-európai Tárlatlátogatónak az a szent meggyőződése, hogy értelmeznie kell. Ez odáig torzulhat, hogy amikor képtelen értelmezni a festményt, semmissé nyilvánítja. Mivelhogy a kép mögött képtelen volt a képen túlit, valami allegorikusát. valami irodalmit, elmesélhetöt fölfedezni. És föl sem merül benne, egyszerűen arról van szó, a Mű nem tűri eszközzé degradálását, azt, hogy valamiféle pótlólagosságot lássanak belé, mert ő enélkül is teljes. Mindezt azért írom le, mert Érsekújvárod (Nővé Zámky), a Művészetek Galériájában január derekáig nyitva tartott tárlaton „nemértemek" egész sorát hallottam. Pedig Kiállítónk még el sem jutott abba a tartományba, amelybe érve kijelentheti: az anyag eszköze vagyok. Vagyis az értetlenkedök számára akár még érthetők is lehetnének a képei, de már nem mindegyik az. Vagyis — nem ironizálok — a legjobb úton halad. Jaspers a lét rejtjeleinek nevezte azon dolgokat, amelyek megszólítják az embert, ha úgy tetszik, eszközzé avatják, tudatalattijába lépnek. Bár elismerten létezik kollektív tudatalatti, a lét rejtjeli mindig a személyeshez szólnak. Kiállítónk festményeinek legtalálóbb meghatározója mégis a mintha, amely a két vázolt szemlélet közti tudatos lebegést sugallja. (Korunk európai művészének jellegzetes tudatállapota.) Miközben a tárgyias viszonyok elidegenedettségét sugallják szaggatott vonalai — dinamikájukat fokozza a dekoratív festőiség —, a transzcendentálisnak, a megtapasztalhatatlannak, a túlvíláginak is jelentéshordói. Annak tulajdoníthatóan válnak azzá. hogy Kiállítónk elsődlegesen jelként funkcionáló vonalai mögé a fabulázás lehetőségével kecsegtető történéseket vetít, tagadón is ragaszkodva egyfajta jel-jelentés viszonylathoz. Tagadón, mert szinte valamennyi festménye sugallja, hogy tudatosan tartózkodik a pszichologizáló történetmondástól. Mi tagadás, ez a paradoxon a hetvenes évek közepén kialakult Pattern Painting azon képviselőire emlékeztet, „akik elbeszélő elemekkel, naiv-realista mozzanatokkal keverik a dekoratív elemeket". Tény, nagy volt az örömöm, hogy a festmények zöme a létet átfogni akaró izzással és alkotói önuralommal a vizuális teljességet delejezi, rajta a heves bemutatkozni akarásról tanúskodó váltakozó évszám: 1987 vagy 1988, illetve a Kiállító személyéről szerényen hallgató, állandósult monogram: K. G. Alias: Katarina Gályová. SZIGETI LÁSZLÓ The House of Blue Light 1984-ben olyan hírek kaptak szárnyra, amilyenek azelőtt csak a rockrajongók legszebb álmaiban születtek. „Ismét együtt a legendás Deep Purple" — hirdették címoldalukon a szaklapok. Ennél nagyobb szenzációt talán csak a Beatles újraegyesítése keltett volna a 70-es években. 1984-ben az a Deep Purple támadt fel poraiból, melynek zenei stílusa iskolát teremtett, tagjait a legjobbak között jegyzik, és 1970-ben kiadott „Deep Purple in Rock" című albumukat a kemény rock lemezek etalonjának tekintik. Az együttes másodvirágzása a „Perfect Strangers" című albmummal indult. 1987-ben az együttes újabb albummal lepte meg rajongóit, mely a Supraphon kiadóvállalat jóvoltából a hazai üzletek polcain is megtalálható. A „The House of Blue Light" című album 10 dalt tartalmaz, és elég különös módon készült. A zenei alapokat az USA-ban, a hanglemez „csiszolását" pedig Európában, egészen pontosan Münchenben készítették. A XX. század gépcsodái lehetővé tették, hogy a zenekar tagjai külön-külön, egymástól teljesen függetlenül veszik fel a hanglemez zeneanyagát. A rossz nyelvek szerint igy több esélyük volt arra, hogy veszekedések nélkül ússzák meg a stúdiómunkákat, ugyanis a zenekar tagjai köztudottan és szinte már legendásan összeférhetetlenek. Mig a „Perfect Stranger" című albumuk inkáb a korai Deep Purple zenei vonalát követte, addig a „The House of Blue Light" zenéje inkább Ritchie Blackmore zenekarának, a Rainbow együttes zenéjéhez áll közelebb, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen az album zenéjét teljes egészében ő, a „Mosolynélküli" szerezte. Az igazi '87-es hangzás kialakításához talán az is hozzájárult, hogy az együttes olyan akkordokat, harmóniákat, ritmusokat használt ezen az albumon, amelyek a Deep Purple repertoárjában eddig még nem szerepeltek. A segítségül hívott kortárs technika, a gitárszintetizátorok és a dobkomputerek (amelyek, ugye, nem éppen a keményrock kellékei) sajátos hangulatot, dinamikát kölcsönöznek a daloknak. A Deep Purple a színpadon sem vesztett régi csillogásából, amiről a szerencsésebbek 1987 januárjában meggyőződhettek, ugyanis a zenekar európai turnéja bemelegítő helyszínéül Budapestet választotta ... Azok, akik eddig sem voltak a Deep Purple rajongói, azok e hanglemez meghallgatása után sem válnak azokká. A zenekar kedvelőinek pedig igazi csemege a „The House of Blue Light". ANTAL TAMAS nő 18
