Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-31 / 6. szám

A váróteremben egy lélek sem volt.

— A doktor úr ebédelni ment — jelentett ki a nővérke, egy ezüstös hajkoronájú hatalmas matróna. Kíváncsian végigmért.

— Maga nem tartozik hozzánk, igaz ? — kérdezte, miután sehová sem tudott besorolni.

— A szünidőmet töltöm itt.

— De hiszen még nem kezdődött el a szünidő.

4.

JELA MLCOCHOVÁ

— Nekem már igen.

Még egyszer végigmért tetőtől talpig.

— Nos, várnia kell egy kicsit.

Egyedül maradtam. Körülnéztem, aztán arra gondoltam, hogy ma már a postán is eleget vártam, ez egy napra éppen elég. Kimentem, s az udvaron beleütköztem egy magas, világoskék szemű férfiba.

— Gondoltam, hogy eljön — mondta nevetve, üdvözlés helyett. — Tegnap élég szerencsétlenül nézett ki.

Most nem a steppelt dzseki volt rajta, hanem szürke nadrág és rövid ujjú ing. Jól állt neki, fiatalabbnak s életrevalóbbnak tűnt.

— Szóval, maga az új orvos! Bevezetett.

— Már hallott rólam ?— Ezt-azt.

A nővérke egy forgatható fehér széken ' ült, és joghurtot evet. Meglepődve nézett rám, majd folytatta az evést. Az orvos megvizsgált, aztán elmosolyodott.

— Semmi komoly. Jól kiizadja magát, és minden rendben lesz.

Az ablak melletti szekrénykéből orvosságot vett elő, odaadta, majd folytatta:

— Köhögés ellen Bromhexint írok elő, a városban kell kiváltania, nálunk jelenleg nincs.

— Nem megyek a városba — mondtam kedvetlenül. — Lefekszem, és izzadni fogok.

— Helyes — egyezett bele. Rámnézett, miközben a tollával játszadozott.

— Én minden nap bemegyek a városba — jegyezte meg. — Elhozom.

— Igazán-nagyon kedves. — Egyszeriben sajnálni kezdtem, hogy nincs rajtam a szép, lehetkönnyű pulóver. Egészen másképp néznék ki benne, mint ebben a trikóban. Kimentem a rendelőből. A váróteremben időközben összegyűlt jó pár ember. Az utcán megint tűzött rám a napocska. Éreztem, ahogy szívja ki belőlem a betegséget. A mai délutánunk szabad volt. Ha nem történt volna semmi, akkor Milossal fürödni mentünk volna. A tegnapi hűvös nap után hideg lett volna a viz,' de mi akkor is belemásztunk volna. Ha együtt voltunk, nem ismertünk lehetetlent. Viszszatértem a házba, lehúztam az ágyról a pokrócot, és szétteritettem a ház mögötti füvőn. Sajnáltam, hogy nincs itt a fürdőruhám, de egy pillantás a kerítés melletti sűrű falombokra meggyőzött arról, hogy a fürdőruha teljesen felesleges. Mindent ledobáltam magamról, s elnyújtóztam. Fantasztikus volt. A nap bőröm minden centiméterét érintette, s kellemesen melegítette kihűlt testemet. A tegnapi hideg eső mintha a múlt században esett volna. Behunyt szemmel Milosra gondoltam. Egyszer megkérdeztem tőle:

— Miért is szeretsz engem tulajdonképpen?

— Azért, mert a macskák csütörtökön ünnepelnek — felelte titokzatosan.

— Mit akar ez jelenteni? — néztem rá tanácstalanul. Elnevette magát.

— A testvérem ötlete volt, hogy ha valaki valamilyen értelmetlen vagy buta kérdést tett fel, amelyre nem lehetett értelmes választ ádni, azt válaszolta, azért, mert a macskák csütörtökön ünnepelnek, és kész. Nagyon megszoktuk ezt a mondást.

— Szóval buta kérdést tettem fel?

— Inkább feleslegeset. Nem tudom rá a választ... s nem is fontos, hogy tudjam.

Félhangosan elismételtem:

— Azért, mert a macskák csütörtökön ünnepelnek.

Milyen aranyos. Mindig is nagyon tetszett. Milos testvérének vannak jó ötletei. Hirtelen valami emlék suhant át az agyamon .. . Töprengtem, törtem a fejem. Valami kellemes emlék volt, s ehhez a helyhez kapcsolódott. Hirtelen rájöttem. Egy nagy bábu, piros orral, tépett füllel. Elnevettem magam. Amikor kaptam, gyönyörű nap volt, egyike a legszebbeknek. Dehogyis, éppen ellenkezőleg. Esett, és hideg volt. Még élt a nagymama, s elvitt a szomszéd faluba, a búcsúba, hogy felültessen a körhintára. A körhintázásban az eső miatt nem sok örömem tellett, inkább bementünk egy sátorba, ahol bábszínházát játszottak. A színpadon a bohóc birkózott a rossz és lusta herceggel... s egyszerre csak a hercegnek leszakadt a füle. Ez borzasztóan nevetséges volt számomra. Azután egy férfi lépett a színpadra, s kijelentette, hogy a tépett fülű herceg már nem léphet fel többé a bábszínházban, hanem odaajándékozzák öt a legszebb kislánynak, aki a sátorban található. Lement a nézők közé, s engem választott. Felvitt a színpadra, s kezembe nyomta a tépett herceget. Az emberek tapsoltak, s én szörnyen büszke voltam, mert ez azt jelentette, hogy szép vagyok, mindegyikük között a legszebb ... A herceg hosszú időre a legkedvesebb játékommá vált. S aztán ... Aztán itt maradt. Dicstelenül végezte a pincében, a többi limlom között. Hirtelen újból látni akartam. Elhatároztam, hogy megkeresem. Kinyitottam a szemem, és felültem. A fák között, a kert végében valami mozgást észleltem. Valaki volt ott! Megmerevedtem. Naptól káprázó szemmel lassan körülnéztem.

végül felfedeztem két görnyedt alakot a kerítés mögötti fák sűrűjében. Az én hű imádóim! A hírek itt villámsebességgel terjednek, s én még inkognitóban akartam itt tartózkodni! A szeplős a postáról nem vesztegette az idejét... lehet, hogy éppen ö volt az egyik leskelődő, mintha az ő sárga trikóját láttam volna. Gondolatban felvisitottam a nevetéstől. Szegények, csak az telik ki tőlük, hogy idegen kerítések körül ólálkodjanak... Felálltam, fogtam a pokrócot, és bementem. Kiváncsi-tekintetük a hátamat égette.

A házban kellemesen hűvös volt. Rögtön megfeledkeztem a két kinti árnyékról, bepréseltem magam a farmeromba és lementem a pincébe. Találtam egy pár bőröndöt, öreg ruhákkal, és egy zöld, festett ládát. Mindent átnéztem, de a bábu nem volt sehol. Azért találtam valamit. Egy gyűrött és poros bézs kosztümöt. Az anyámé volt. Emlékszem, mindig vasárnap vette fel, amikor fagylaltozni mentünk. Dudo gyakran mondta, hogy milyen jól áll neki. Anyu ... valahová mentünk, autóval. A hátsó ülésen ültem, s egy babával játszottam. Az ablakokon át besütött a nap, anyu énekelgetett... s egyszerre mindennek vége lett. Az autó lefordult az útról, s nekiment egy fának. A babával a kezemben lecsúsztam az ülésről. Amikor magamhoz tértem, észrevettem, hogy a baba egyik lába leszakadt. Ez sajnálattal töltött el, s megpróbáltam felállni. Akkor vettem észre, hogy anyu a kormánykeréken fekszik, mozdulatlanul. Átkúsztam hozzá, s láttam, hogy megrebben a szemhéja. Egyszer, kétszer, azután már nem. Nem tudom, hogyan kerültem ki az autóból. Azon a napon anyu eltűnt az életemből. Eltűnt ez a bézs kosztüm is, s vele együtt anyu minden ruhája. A szekrény teljesen üres maradt. Mindenki sajnált, s mindenki végtelenül kedves volt hozzám. Az iskolában is elnézőek voltak velem szemben. Egyedül éltünk Dudóval, csak fokozatosan kezdtük magunkhoz térni. Aztán valahonnan előbukkant Elena, ráragadt Dudora, s már az elején kifogásai voltak velem szemben.

— Miért hív Dudónak? — kérdezte apát. — Ez valami becenév akar lenni ? Ha már nem akarod, hogy apunak hívjon, nevezzen legalább Dusánnak!

És jöttek a hasonló megjegyzések. Mindig valami. No de én sem hagytam magam, bosszantottam, ahol csak tudtam. Csakhogy egyszer Dudo váratlanul Elena oldalára állt. Attól az időtől fogva inkább az öreg Potocná albérletében tartózkodtam. Tényleg! Kimeresztettem a szemem. Hisz Dudo említette, hogy beszélt Milenával, s ő mondta neki, hogy valószínűleg itt tartózkodom. Nos, ha ezt Milena tudja, Milosnak is tudnia kell, ez világos. Rájöttek... De akkor miért nem telefonált még Milos? Miért?

(folytatjuk)

A

CSÜTÖRTÖKÖN

ÜNNEPELNEK

NAGY ZOLTÁN RAJZA

nő 14