Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
tetszik, a teljes tudás, illetve az emberben is létező természet tökéletességre való törekvése mögött mindmáig titok feszül. Az eredetrejtély, s a vele járulékos müködésrejtély, amely több ezer éve megfejtésre vár. Szemünk előtt fölvonultathatjuk Hogya novellisztikájának vendégbölcselöit, a régi kínaiaktól Szókratészen, Voltairen, Darwinon át Camusig, akik mind-mind felismerték és kutatták azokat a metszéspontokat, amelyekben a dolgok és jelenségek keresztezik vagy fedik egymást, új értelmezési helyzetet, lehetőséget teremtve ezáltal. Miféle titokzatos erők hatására cselekszünk? — kérdezi alapállásával Hogya, s balladisztikus konfabulációi révén újabb és újabb metszéspontokat teremt. A hátha reményével. Vagyis ha arra akarnánk választ adni, milyen valóságos élménysorozatok okán mond le Hogya a nemzetiség-történeti kiindulópontok, léthelyzetek ábrázolásáról, legegyszerűbben azzal a Hérakleitosszal felelhetnénk, aki kijelentette, „bölcs dolog elismerni, hogy minden egy", s megállapítása, mint közismert: „pontos irányítás az élet célja felé". Mégha nincs is célja. S ha mégis: hát önmagában, önmaga. SZIGETI LÁSZLÓ Korszerű szendvics Juhász R. József A művészetről című versében Írja: „a festöállvány árnyékában gubbasztó / témáknál szebb a felhergelt szoba-' kutya / kimeresztett karmokkal amint a tükörszoba / kutyafalkáját marcangolja." A tükör fogalma még többször is felbukkan verseiben. A Tömbfúzió címűnek Robert Musiltól kölcsönzött mottójában például a fenti megsokszorozódott tükör-látvány „tükörcserepekké" törik szét, melyben immár sose látható egészben semmi. E két tükör-metafora között feszül Juhász R(occó) József „baROCCÓs" avantgárd költészete. Már Musil is a századelőbe vezet vissza bennünket. Juhász verseinek legtöbbje a századeleji (elsősorban dadaista, pl. Szilveszteri kánikula pánsípokkal. Naturalista rekonstrukció ócska madarakkal busszal és kenyérrel. Egy elhagyott tanya beemelése a művészetbe. Korszerű szendvics stb.j, illetve a kassáki (ennek klasszikus példája a Közép-európai idő) avantgárd hagyomány nyomdokain indul el (vissza a jelenbe), hogy egy újfajta „szenzibilitás" jegyében „összerakott kép" lehessen újra (ki is? — talán a vers, vagy a költő). Költészete tényleg barokkos, a dadaista költészetre jellemző montázsszerű szerkesztés, a tárgyi világ, fogalmi és képzettársítások csapongó egyvelege és végtelen halmozása, nem a „minden mindennel összefügg" logikája, hanem a „minden mindennel összefüggésbe hozható" jelentésformáló, jelentésalkotó, illetve mindenáron jelentést kicsikaró néha talán mesterkélt, legtöbbször mégis meglepően eredeti költői program szerint. Ugyanakkor e barokkos díszlet mögött egyben jelen van a távolodás is a századeleji avantgárdtól. Míg a dada végső állomásként értelmezte önmagát, és sose "tudta magát a költészeten kívülinek, Juhásznál e dadaista vonások, e képzettársítások költészeten túlira mutatnak, a költői nyelv ellehetetlenülését kutatják. A képi világ végletekbe hajszolása, a költői kifejezésmód határköveit keresi, mert a válasz a kérdést, hogy Meddig költészet a költészet?, illetve Mitől költészet a költészet?. Juhász itt látja megválaszolhatónak. Persze Juhász is — e keresése közben — az „optophonetikumra" lel, a határtalanságra. Nemhogy határ nincs, a költészet összefolyik, egybeolvad más művészeti agakkal (vizualitás, akusztika, mozgás), végsösoron magával az emberi cselekvéssel (akció). És nem csak egybeolvad, átfedést mutat — egyenesen feloldódik abban, és mindennek tudatosításával (önreflexió) már meg is szüntette önmagát, mint költészetet. Az új as« Juhász R József Korszerű r szendvics * a királynak, ««ntftfciflUyé«fettf . Madách a vers gondolati-szubjektív megközelítése című verse szinte mellbe vág a maga költészetfilozofikus (szándékosan nem mondok elméletit) tartalmával, egyben igazolása mindannak, amit elmondtam. Ugyanakkor azonban megkérdőjelezése is annak. Mert vajon e tükörcserepekböl álló költészet (kötet) egész képpé rakható-e össze, olyanná, melynek igényét az „új vers" megkívánja. A barokkosra jellemző kiüresedő túldimenzionáltság, melynek nyilvánvaló oka abból adódik, hogy befelé fordul, hogy képtelen az elmozdulásra, és az önmegújulásra szánt belső tartalékait is a megújulásra-képtelenség leplezése éli fel. Vajon, mi a helyzet a baROCCÓs avantgárddal? Juhásznak ezt a költészetét azért még a szavak tartják egyben (igaz, az utolsó előtti pillanat ez). Egy ilyen kötőanyagszerű fogalom (a tükör és más egyebek mellett) — a Gebulya. Kétszer is megjegyzeteli. Ezek szerint a Gebulya: sátán, ördög, Belzebub, de egy másik helyen szabadabb értelmezését is megadja : „mitikus erejű lény, aki csak akkor jelenik, hogyha minden szó elveszíti valós jelentését". A Gebulya üsse meg! Márcsak ezért a „kulcsért" is megérte megírni ezt a kötetet! Most már értem, miért: „van ennek a benzingözös sugaras kocsiútnak valami csodálatos varázsa". TÓTH KÁROLY Zátony a bárkán Keszeli Ferenc verseskötete a múlt év legvégén jelent meg, úgyhogy voltaképpen már idei eseménye irodalmunknak — esemény a szó legjobb értelmében. Aki szereti a verseket s nyelvünk szépségét és izeit, az csak örülhet ennek a könyvnek, amelyre érdemes volt másfél évtizedet várni (annyi ideje adta ki bemutatkozó gyűjteményét a költő). Van fejlődés az irodalomban, s itt nem csupán arra gondolok, mennyivel jobb ez a kötet az elődjénél (az csak a szerző fejlődését jelzi). Évek óta sejtem, hogy a szabad vers szerepe csökkenni fog, s ez a sejtés lassanként tapasztalattá válik: Keszeli és nemzedéktársai a szabad vers jegyében indultak, hogy aztán hűtlenek legyenek hozzá. Nem tudtak ellenállni a nyelv kínálta szédítő lehetőségeknek, hiszen költők — s a magyar lira a kötött vers jegyében indult az Ómagyar Mária-siralommal. A Keszelihez hasonló könnyedséggel verselő körtők hamar meg szokták kapni a virtuózkodás címkéjét, amely mögött valamiféle üres formakultusz vádja lappang többnyire. Költőnk valóban többszörösen is formateremtö: mert a legtermészetesebb módon alkot új szavakat és összetételeket, mert szófűzésében és mondatképzésében stílusalkotónak bizonyul, s mert rímelése és verselése, verssoralakitása alapján ritmusalkotónak nevezhető. (Ez a magyarázata, hogy nála még a prózavers is kötött szövegként hat — lásd a Szkukálek Lajos grafikáitól ihletett három darabot —, annyira erősen érezhető ritmusképietekhez igazodik.) A könnyedség, a formaalkotó készség azonban mindig valami másnak, többnek a szolgálatában áll, olyasvalaminek, aminek híján itt sem jöhetett volna létre eredeti költészet, és amit szemléletnek, világlátásnak, világképnek szokás nevezni. Kötete világához maga a költő ad kulcsot, amelyet eléggé feltűnő helyen, a legvégén helyezett el. így hangzik az utolsó két sor: „... és bocsásd meg, hogy így csilingelek, / e versben, hol káromkodnom kéne!" Keszeli költészetében versbe hajlik a próza és prózába néha a vers, és kötete valóban ilyennek láttatja a világot, az életet: pólusok és arrtagonizmusok között kifeszülönek. Ám a végleteket össze is köti, egymásba is játszatja az a tényező, amelynek jelenlétén vagy hiányán mindenfajta lira hitele múlik: a mindezt megélő emberi személyiség. Elmélkedhet az olvasó, hogy az életnek mennyire hű képe az effajta „dualizmus" (kétlényegüség), ám a költészet értéke nem eszerint állapítható meg: ott mindig az számit, mennyire meggyőzően, mekkora intenzitással képes közölni saját látomását és érzéseit valaki — egy ember, a vers alanya. Keszeli verseiben egyszerre van jelen élet - öröm és halártudat, kötetlen játékosság és kemény szavakba foglalt keserűség, remény és félelem, hit és kiábrándulás. Az élet ilyen, ezt tudtuk eddig is, csak nem úgy és olyan mélységig hatolva, mint ahogy a kötet legszebb versei — Falépcsö, Stáció. Plakett, Dél múltán — megsejtetik velünk. Csokonaira kell gondolnunk, amikor a mesteri könnyed - ségü sorok fájdalmát megérezzük. Keszeli ábrándokkal, vágyakkal, gyerekkor-nosztalgiákkal telitett költészete végül is a józan tisztánlátás és a felnőttség költészete: ellentéteket összevonó nyelvi és stílusremekléseí érzelmeinken át értetik meg újra, hogy életünk bárkáján kezdettől ott visszük az elmúlás zátonyát, és hogy elvágyódásaink forrása és feltétele a lekötöttségünk. BÁLLÁ KÁLMÁN Életút Mondják: ez a kor nem a költészet kora. Néhány napja beálltam a helyeslők táborába. Olvasok egy új és régi versekből válogatott kötetet. Veres Jánosét s meggyőződésemmé vált, hogy vagy a kor, vagy a versek tévedtek el. (Nem a szójáték kedvéért, de lehetséges, hogy az igazi tévelygő maga a kritikus.) Ezzel magyarázható az az elemi széthangzás, amit e kor és a magamra kényszerített verseskötet olvasása közben tapasztalok. I lém .kinos 4 Életút £ 0] .1 ItMib A legtöbb esetben mellékesnek tartott fülszöveg most is „eligazít". Elvileg ezek a versek új változatok, s az „első ciklusa új verseket tartalmaz". Lehetséges, hogy a szerkesztő is eltévedt volna ? Van ebben az első ciklusban olyan vers is, amely először 1972-ben jelent meg kötetben. Most már tudom: a legbiztosabban a szűz olvasó közlekedik a verseskötet ritkás. köttészetszéli csalitosában. Nem tévedhet el, mert először olvas verset. Persze, ő is bajban lehet, ha van füle a történelmi mindennapok zajaihoz. Az ö fülében sem csengenek egybe a kor és e versek, ám hiheti, amit a magamfajta tévelygő már sohasem: a vers abszolutizmusát. Számomra minden relativ értékké változott a lírában, kivéve a költészetet. Lírát még téma- és gondolat'mségtöl szenvedő zsurnaliszták is írnak, mert az olyan „lélekemelő" egy semmitmondó riport elején. A költészet megőrzi önmagát a rostáló Időben. Gyalogol a kritikus a „Gyalogos költők" után — jut eszembe egy vers címe kapcsán. Már az első sor is egy megismételhető kérdés: „Ólmot raktunk a hátizsákba?" Tényleg, ki kellene már pakolni! Ólmot, véleményt, tévhiteket, hamis mítoszt és testvéri jóindulattal írt kritikákat. Botladozom e verscsalitosban, s az út egyre kevésbé tetszik „pántlikának". Amott, messzebb a költészet fái látszanak, de ezekből a versbokrokból egy valamirevaló vándorbotot se vághatok. Legfeljebb füzfavesszöcskéket engedetlen kisfiúk erkölcsbéli terelgetésére. Oly korán megbékültünk egymással, mert húsz éve költészetünk is előresietett, s voltak, akik azt hitték: ez a költészet halála. Másként lett. Versek és egyes költők haltak meg, mi pedig egyre jobban óvni kezdtük egymást kritikáinktól. Most pedig kisértenek az elfelejtett árnyak: a sematizmus, az öregurasság, a népiesség, az alkalmiság, a gondolattalanság, a csodatévö falu hamis mítosza. Elbarangoltak a versek a költészet nyájától. Tehették, mert mig költészetet csak a költői gondolat teremt, addig verset a korszellem farag. Márpedig ez a kór nem a költészet kora, mert sok a vers és a verseskötet.. . DUSZA ISTVÁN nő 39
