Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
M. néni nyolcvankét éves. Nem méricskél, nem gondolkozik azon, hogy ő mit kapott. Tudja, hogy adni öröm. B. bácsi faluról került a városba, de sose érezte ott magát igazán otthon. Rokkantnyugdíjasként vállalt apróbb ház körüli munkákat. Bizalmatlan volt és gyanakvó mindenkivel szemben. Ehhez hozzájárult az is, hogy születésétől fogva nagyott hallott, artikulálatlan beszéde nehezen volt érthető. Ahogy öregedett, egyre mogorvább, visszahúzódóbb lett. A nyugdíjasotthonban, ahová költözött, nem tudott senkivel sem összebarátkozni. Az volt az érzése, mindenki bántja öt, mániájává vált, hogy a pénzét akarják, megvádolta lakótársait, hogy meglopják. Magányosan, egyszerűen, igénytelenül élt, nem közeledett senkihez, de talán hozzá sem keresték mások az utat. Egyedül volt életében és halálában is. BERTHA ÉVA Prikler László, Nagy László és Fedor Nemec illusztrációs felvételei . B ékés, boM a$,,, umepeht/ Karácsony. A szeretet, a fenyőfa, az ajándékozás ünnepe. A megnevezés mit sem változtat a lényegen, azon, hogy kiben mit ébreszt ez az ünnep, kinek mit jelent. A külsőség, a forma, a megszokás — az, hogy elvégzőnk sok mindent, amitől úgy hisszük, széppé válik ez a néhány nap — még nem biztosíték arra, hogy ne csak ámítsuk magunkat, miközben nyűg, gond, fáradság és hajsza az egész, amihez még mosolyogni is illik. Rajtunk múlik, milyenné tesszük az ünnepet. Hogy az otthonunkkal együtt, ünneplőbe tudjuk-e öltöztetni a lelkünket is. Hogy valóban közelebb kerülünk-e egymáshoz, szülők, gyerekek, testvérek, ismerősök. S ha igen, értjük-e, érezzük-e, hogy mitől gyullad szeretet a szívünkben? Milyen jó lenne, ha nem kellene évről évre, fásult mosollyal az arcunkon belevetni magunkat a vásárlók tömegébe, térdig lejárva a lábunkat összevásárolni ezt meg azt, amivel sokszor mi sem vagyunk elégedettek, de ajándékozni illik, és illik örülni is annak, amit kapunk. Ajándékozni viszont nem kötelességből, illemből kellene, hanem szerétéiből. Maga a szeretet is lehet ajándék, csak ne felejtsük el átadni. Az ünnep jelképe a fenyő, a gyertyafény, a csillogás, a sok színes dísz. Ünnepnek éreznénk december huszonnegyedikét akkor is, ha nem roskadozna az asztal minden jótól, ha a fenyőfa alatt nem tornyosulna az ajándékok sokasága, és ha elhagynánk a kimerítő — sokszor fölösleges — nagytakarítást, üzlet járást, és a megtakarított energiát egymásra fordítanánk? Lehetne ez az idei karácsony más, mint az eddigiek. Ha nemcsak a környezetünket, hanem a szívünket is felkészítenénk az örömre, az együtt/étre. Ha jutna időnk arra is, hogy elgondolkozzunk azon, miért ünnep az ünnep, ha nemcsak üres frázis lenne a „szeretetben gazdag, békés, boldog karácsony". Mert ajándékozni bármikor lehet, nagy lakomát is csaphatunk az év bármelyik napján, és a család is összejöhet bármikor. Mi teszi hát ezt az ünnepet egyedivé, gyönyörűvé? Korántsem a feldíszített karácsonyfa. Akinek igazán ünnep ez a nap, az érti, amit szavakkal nem kell túlharsogni, nem kell bizonygatni, magyarázni. Sajnos, sokan vannak a kívülállók, akik érzések nélkül, csak értékekkel és külső, szegény, minden látványosságtól mentes, de annál gazdagabb érzésekben, szeretetben. Olyan szeretetben, ami nem követel, nem kérdezik, hanem észrevétlenül ott él a szívünkben. LANGSTEIN ERZSÉBET ^ ^ nő 31
