Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-12-20 / 51-52. szám

<. AZ ASZTALT

nem mehetnek haza karácsonyra sem. Ilyenkor kettős feladat hárul ránk, megpróbáljuk nekik is belopni a karácsonyt a kórházi szobába. Ez nagyon megható... — mondja.

Közben a két kislány is előkereste a nagy hajas babát, a tavalyi ajándékot, és mutatják, milyen szépen tud járni.

— En emlékszem a karácsonyfára — mondja fennhangon Editke, aki az idén karácsonykor már majdnem ötéves lesz. — Telefont is kaptam. Az oviban

meg feldíszítettük színes papírokkal a karácsonyfát és műsor is volt.

— Én az idén is telefont szeretnék — kotyog közbe a kicsi.

— Én meg meséskönyvet, meg iskolatáskát, meg füzetet, és színes ceruzákat a tolltartóba! V

Csak miután a lányok elvonulnak a másik szobába, folytatjuk a beszélgetést.

— Mint gondoltok, mikor fogják megtudni a gyerekek az igazat, karácsony igazát? Sikerül majd előttük is sokáig megőrizni a titkot?

— Nem tudom ... Azt hiszem, legalábbis a Télapóval kapcsolatban a nagyobb már sejt valamit. Az óvodai karácsonyi ünnepségen ugyanis Gábor volt a Télapó. Az első évben még mondogatta a apjának: „Apuka! De kár, hogy nem jöttél el, ott volt az oviban a Télapó is!" De bizony a másik évben már rájött, hogy a Télapónak ugyanolyan keze volt, mint az apukának, meg azt is észrevette, hogy ugyanolyan piros köpenye volt, mint anyukának, csak fehérrel volt szegélyezve. Gábor az idén már nem vállalja a télapóságot, hadd maradjon meg a meglepetés a gyerekeknek!

Ekkor lépett be az ajtón a mindig feketébe öltözött, fürge dédnagymama. Egy tálcán teát és vajas kényért hozott a gyerekeknek. Öt nem kellett nógatni a beszélgetésre. Hiszen fiatal korára emlékezett!

— Mi úgy tartottuk leánykoromban a karácsonyt, hogy jártunk házról házra, ablakról ablakra, karácsonyi énekeket énekeltünk. Amikor aztán kifogytunk az énekekből és a falu végére értünk, mindenki szépen hazament. Otthon öregapám annyifelé törte az ostyát, ahányan voltunk, és minden darabra tett egy fokhagymát, mézet, és szétosztotta. Ostya után kaptunk egy pohárka pálinkát, aztán diót. A fö étel azután következett : kalács vagy bukti (mi így hívtuk), majd túrós galuska és hal.

Emlékszem még egy szép történetre: régen a szegényeknek nem volt szabad az erdőben karácsonyfát vágniuk, pénz meg nem jutott, arra, hogy vegyünk. Ezen a karácsonyon, amelyikről beszélek, elmentünk a kastélyhoz, és az ablak alatt nagy éneklésbe kezdtünk. Szitáry intéző és családja már az asztal körül ült. Kinyitották a nagy éneklésre az ablakot, és a lánya, aki apáca volt, azt mondta: „Apám, a karácsonyfát ezeknek visszük!" Azzal befogtak és a szép fát úgy, ahogy volt feldíszítve, a parádés kocsis a házunkhoz hozta. Emlékszem, alig fért be a szobába a szép magas fa.

Azt azonban meg kell mondanom, hogy karácsonykor minden cseléd kapott valamit: ki cipőt, ki szvettert. Ott, a kastélyudvarban osztották ki.

Később aztán már lehetett fát kapni: ilyenkor aranyozott dióval, színes papírral, almával, otthon készült szaloncukorral díszítettük, és gyertyát kötöztünk az ágaira. Bizony szép volt!

— Hát azt is mondja mama, mi volt a cigányokkal! — szól közbe a lánya.

— Igaz bizony! Amikor én asszony voltam, fönt laktunk az erdészházban. Egyszer csak karácsonykor nagy éneklést hallottunk. Kinéztünk, hát a cigányok jöttek kigúnyolni. Azt énekelték, hogy „Jaj-jaj-jaj, hogy is tudtad te ezt megtenni, hogy ilyen házba jöttél lakni!"

— Dehogyis mama, már nem jól tudja. A cigányok megütköztek azon, hogy ilyen szegény béres emberek kétszobás lakásba költöztek, és azt fújta az öt cigány, hogy „Ó Szent József (mert József volt az apám neve) mint gondoltál, hogy ily házat választottál” — ezt azóta is minden évben emlegetjük.

Még arra emlékszem, hogy karácsonykor a maradékot mindig el szoktuk tenni. Mama mindig összegyűjtötte a morzsákat az abroszról és aztán, ha valamelyikünk beteg volt, megfüstölte és ezt a füstöt kellett belélegeznie.

— Ha füst mérgezést nem kapott, meg is gyógyult — nevet Gábor.

— A régiek tyúkoknak szokták adni a karácsonyi asztalról a morzsákat, hogy sokat tojjanak — szól közbe Jani bácsi, a nagyapa. Mint utóbb kiderül, rengeteg népi hiedelemre emlékszik vissza, amit a család többi tagja s csak most hall először. — Karácsonyeste a megterített asztal alá szénát és piros almát szoktak tenni a gazdák. A széna arra volt jó, hogy az állatoknak egész évben legyen mit enniük, az almát másnap reggel egy vödör vízbe tették, és ezzel itatták meg az állatokat, hogy szépek, kövérek legyenek, és jól tejeljenek. Kukoricát és bort szoktak az asztal alá teni, hogy bő termés legyen.

Ádám-Évakor a kanászok, a juhászok meg a tehénpásztorok végigmentek a falun, és mindenki adott nekik valamit. Ki kalácsot, ki csak diót vagy almát. Egy fél zsákal is összeszedtek, mire a falu végére értek. Ez nem volt benne a megegyezésben, csak afféle koleda volt.

— Hát én megöregedtem, de nem tudtam ezekről a népszokásokról, a szénáról, meg az almáról — szól közbe a felesége. — Mégiscsak jó, hogy egyszer így elbeszélgettünk ezekről a régi karácsonyokról! Mert ki tudja, mi marad meg a fiatalokban. Az idén talán már Gáborék is külön mennek, csak egyedül maradunk ebben a házban. Elkészült az új házuk, ök már egy kis család. A napokban akarnak költözködni, hogy a karácsonyt már ott tölthessék.

Készen áll az új ház, berendezve várja a fiatalokat, akik éppen karácsony előtt döntötték el, hogy beköltöznek, hogy emberi meleget vigyenek a hideg falak közé ...

M. PLEVA ÉVA