Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-28 / 49. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Verselemzések Nagy László, aki alig több mint öt évtizeden ót élt közöttünk, a legnagyobbak sorába tartozott költőként, emberként egyaránt. Mór életében példává és értékké magasodott. Kivételes érzékenységű volt, merész álmokkal és kemény indulatokkal. Lírája a történelemmel, a lét nagy kérdéseivel viaskodott. Öt is. ahogyan annak idején Adyt, az emberiség sorsa, az ember helyzete az embertelenségben foglalkoztatta. Illúziók nélkül tudott szembenézni élettel, halállal, miközben azt hirdette: nem szabad feladni! Küzdeni kell egy életen át az emberért, a jövőért, az értelmes életért. S még a legfeketébb színeiből is biztatás sugárzott. Erőforrása a szerelem és a család volt. Mestereit József Attilában és Bartókban látta. Életre hivó és egyúttal megtartó költészetet teremtett. A népiesség és a modernség egységet alkotott nála. Dobóné Berencsi Margit most megjelent könyve Nagy László tucatnyi versét próbálja közelebb hozni az olvasóhoz. A Tankönyvkiadónál megjelent kötele elsősorban a magyartanároknak nyújt segítséget, részletesen bemutatva Nagy László életművének tizenkét jelentős és jellemző darabját. A kötet rövid pályaképpel indul, ezt követik a verselemzések, változatos megközelítési módokkal, hol lineáris, hol strukturális, hol pedig funkcionális szempontokat követve. Dobóné mindenkori célja: kulcsot adni a költemények értékeinek és szépségeinek felfedezéséhez. A versek kiválasztásakor figyelembe vette a tantervi követelményeket, ugyanakkor egyéni ízlése is meghatározó volt. Az elemzett versek: Csodafiu-szarvas, Játék karácsonykor, Havon delelő szivárvány. Tűz, Ki viszi át a Szerelmet, Szerelem emléke. Himnusz minden időben, József Attilái, Szépaszszonyok mondókéi Gábrielre, Kereszt az első szerelemre. Versben bujdosó. Apánk a másvilágról. A szerző meggyőződése szerint Nagy László költészete a magyar irodalom egyik legfényesebb csillaga. Üzenetének, értékeinek átmentése az ifjabb nemzedékben pedagógusaink kezében van. A könyv e feladat teljesítésében kíván segíteni. 2SEBIK ILDIKÓ KÖZMŰVELŐDÉS XVIII. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok Az idei Fábry-napok résztvevői a csehszlovákiai magyar tudományos élet és kutatómunka helyzetével és gondjaival ismerkedtek meg. Bár ez. így, hogy csehszlovákiai magyar tudományos élet, sokak fülében nagyzolásnak tűnhet, és nesze semmi, fogd meg jól-kérí hangozhat. Mert tény, hogy a hivatásos igényű vizsgálódások-kutatások elenyészöek, és nincs akkora publicitásuk, hogy eredményeik közismertek lennének. A szinte teljes egészében magánszorgalomból, már-már megszállottságból végzett társadalomtudományi diszciplínákban született eredmények révén beszélhetünk csupán a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség tudományos életéről. S ezen a ponton kell megemlíteni, hogy a Csemadok védőszárnyai alatt serénykedő társadalomtudományi szakbizottságoknak, s a bennük dolgozó, zömmel amatőr kutatók munkájának is köszönhető, hogy mára nyilvánvalóvá vált: az amatőr kutatások és néhány ember áldozatokkal teli, szívós kutatómunkája nem pótolhatja a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség önájló tudományos intézetét. Az intézményrendszer tervezetét a Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Tagozatának, valamint a Madách kiadó égisze alatt dolgozó Új Mindenes Gyűjtemény Szerkesztőbizottságának dokumentuma tartalmazza, amelyet a közelmúltban felterjesztettek a kormány illetékes szervéhez, s az Irodalmi Szemle idei októberi számában olvasható. Ez a dokumentum az önálló tudományos intézet Előkészítő Bizottsága tagjainak névjegyzékét is tartalmazza, amelyben több, országhatárainkon túl is jól csengő név található. Viselőik közül többen jelen voltak és felszólalták a tanácskozáson. Elsőként a bizottság elnöke. Püspöki Nagy Péter történész, aki rendkívül érzékletes előadásban vázolta föl a csehszlovákiai magyar tudományosság helyzetét, fellendülésének lehetséges útját. Hangsúlyozta, hogy egy ilyen intézménynek külön korlátozások és meghatározások nélkül szabad csak működnie, mindenfajta mellérendeltségi elv elfogadásának mellőzésével. Szerinte az ösztöndíjrendszer, amely az ilyen jellegű tudományos munka alapja, állami méretekben nem jelentene igazán nagy kiadást. Öt követően Turczel Lajos, Szabómihály Gizella és Liszka József tartott előadást a csehszlovákiai magyar irodalomtudományt, nyelvtudományt, illetve néprajztudományt érintő kérdésekről. Könyvtárnyi történelmi munka megírását előrevetítő tervvel rukkolt ki Popély Gyula történész, aki tizennégy témakörbe s megannyi alpontba sűrítette azokat a történelmi eseményeket, illetve folyamatokat, amelyek meghatározták a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség sorsát, s amelyek ismerete nélkül nem működhet zavarmentesen a csehszlovákiai magyar ember kisebbségtudata. Az intézmény, illetve intézmények megvalósulásának reális lehetőségét a kellő politikai feltételek megteremtésében látja. Hatalmas sikert és egyetértést kiváltó előadását követően kért azót Marian Gajdos, a Szlovák Tudományos Akadémia kassai (Kosice) Társadalomtudományi Intézete nemzetiségkutató részlegének vezetője, aki elismeréssel szólt az addig elhangzottakról, utalva arra, hogy már a Popély Gyula fölvázolta történelmi kutatások is hatalmas témakört sejtetnek; rengeteg kutatómunkát, s hogy a tanácskozás is igazolja a sokrétű, koordinált kutatások szükségességét és a kisebbségtudományi intézet létrehozását. Szerinte természetes, hogy az SZTA nem sajátítja ki magának a kutatások jogát: sőt, logikus, hogy az őket közvetlenül érintő és meghatározó társadalomtudományi diszciplínákban a nemzetiségiek is folytassanak kutatásokat. A tanácskozás célirányát leginkább a XVIII. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok résztvevői által egyhangúlag jóváhagyott levél foglalta össze, amelyet a Fábrynapok rendezőjének, a Csemadok Központi Bizottságának küldtek azzal a javaslattal, hogy az említett dokumentumban (lásd. az Irodalmi Szemle októberi számát) megjelölt Előkészítő Bizottsággal együttműködésben a címzett s megfelelő fórumokon kezdeményezze tudományos életünk szervezeti formáinak létrehozását. SZIGETI LÁSZLÓ Tavaszi szél vizet áraszt... Legalább kétszázan a színpadon, s kétszer annyian a nézőtéren. Felvonulnak a széksorok között, állnak a hatalmas színpadon. Énekelnek, s akik hallgatják őket egyre inkább elbizonytalanodnak. Akadnak olyanok, akik az éneklőkkel együtt énekelnek, majd mindkevesebben teszik. A hatalmas építmény hangámyi termében már csak az ő hangjuk hallik. Száz kilométereket utaztak, már eltöltöttek egy napot, míg végül énekelni kellett .. . lelkesen ... sugárzó arccal... felemelt fejjel. .. előretekintve. Nem, ez nem a népdalok éneklésének megfelelő módja. A hely nem emeli fel az éneklő ember lelkét, hanem lefojtja azt, szárnyát szegi, fényét veszi. Alakja eltörpül az épület méreteihez képest, elveszti a tájékozódási pontokat, bizonytalanul lép. Azoknak könnyebb, akik összefogozhatnak, karjukat egymásba öltve állhatnak vagy perdülhetnek. A nézőtéren ülőknek segítenek az inkább alvásra, mintsem órákig tartó üldögéiésre tervezett székek. Pedig a négyórás monstremüsort végig kell nézni, Így a legfontosabb erény: a türelem. Erre szükség is van, hiszen az eltelt idő felét azzal töltik a nézők, hogy igyekeznek emlékezetükbe vésni az éppen bekonferált müsorblokk szereplőinek lakóhelyét. Nem megy. Erre képtelen az emberi agy, különösen, ha az énekesek többsége egyegy nem létező, kigondolt álnépviseletben szerepel. Most döbbenhet rá mindenki, hogy mennyire jellegzetesen egyedi volt azokban a falvakban a viselet, amelyek később polgárosodtak. Akár már a megőrzött fökötők is elegendőek ennek a sajátosságnak az érzékeltetéséhez. Nem, nem minősít a látvány, csak kifejez egy tévhitet; mely szerint a népdalhoz feltétlenül olyan viselet kell, amely legalább utal a dolog jellegére. Olyan tévedés ez, amellyel csak egy népdalkor mert szembeszállni. Kétségbevonhatatlan lelki és erkölcsi energiák mozgatják a népdalok éneklésére vállalkozókat, akik végül magukra hagyatnak. Két évre velük szemben ismét letudnak mindent. A járási fordulóktól a kerületi döntőkig értékelték, minősítették őket. Az ötvenes évek tömegrendezvényeinek szellemét idéző gálaműsorban pedig azt hallhatja az ember, hogy egymás után énekelnek olyan népdalokat, amelyek nem illenek egy csokorba, de még a népdalkörök dalcsokrainak belső dramaturgiáját is a „szomorú — vidám — táncdallam" hármas variáció jellemzi. Szinte hallani vélem a tömegrendezvények négy évtizedes bűvöletében élők szájából: Énekelni jobban vagy még jobban mindenki tud. Kevés gonddal a napjainkban már tömegével kapható kiadványokból ki lehet választani azt a néhány népdalt, amellyel útnak indul a maroknyi csapat. Talán ha szerencséjük van ha sikerül a lelkesedni tudókon kívül énekelni is tudó tagokat meggyőzni, ha kicsit is jóindulatú a bíráló bizottság, akár a kerületi döntőig is eljuthatnak. Tisztesség illesse őket! Csakhát mit ér az „aranyminősítés", ha a gálaműsorban szereplő kétszáz ember mindegyike büszkén hivatkozhat erre? Ráadásul úgy történik minden, hogy jót, jobbat és legjobbat emeltek fel (vagy nyomtak le) az egyformaságba. Mindennek tetejében a négyórás műsorban elveszik mindaz a sajátosság, amely népdalkört, szólóénekest, citerazenekart bizonyára jellemez. Ezen a délutánon megszűnnek az arcok, az elhullatott szavak között elvesznek a falunevek, elveszik az egyén és a kisközösség sajátossága. Pedig a népdal nem arctalan, a népdal nem gyökértelen; akik énekelték vagy éneklik, mindig pontosan érezték, mikor, miért fakadnak dalra. A férfiak mást daloltak mint a nők, a lányok sem vették szájukra a legények dalait. Nem, ebben a műsorban a négy évtizede kihirdetett rendíthetlen nagy egység nevében mindenki egyformává változik. Nem is lehet másképpen, hiszen bizonyítani kell — nem tudom, miért és kiknek — a csehszlovákiai magyarok dalos szájúságát. Persze a népdal fura jószág, amelyhez egy-egy lélek is tartozik. Álljanak bár félkaréjba az asszonyok, fogóddzanak bár össze a legények, mindig megmozdul. Nem vezényszóra, nem többórás lélekölö utazás, várakozás és próbák után. Nem, így nem lehet népdalt énekelni. Van-e olyan népdal, amely nem kitörés, nem lázadás, nem befelé forduló dac, nem világot mozdító szerelem, nem vergődő lélek. nem szabadulást vágyó érzelem, nem büszkeség, és nem méltóság? Tudomásom szerint nincs. Ez a sajátosság emeli a népdalt a legmagasabbra mindazon értékek között. amelyeket a nép teremtett. Mégis lehetséges, hogy ezt a sajátosságot, ezt az egyediséget is összemaszatolják? Nem tudom, hogy a színpadra lépők hogyan élték meg a négyórás „gálaműsort". Jómagam velük, helyettük is bosszankodtam. A Csemadok tagságának végtelen a türelme, s erre sandítva hiszik egyesek, hogy saját dicsőségükre, saját érdemeik igazolására mindenkit, mindenkor fel lehet használni. Mikor tudatosítják már az effajta „mítingek" kiagyalói, hogy a népdal mindenféle helyzetben egyedi, egyszeri és megismételhetetlen? Mikor kapja vissza a tisztességét? Mikor lesz egy ilyen rendezvény a népdalért és a népdalénekesekért, s nem az amúgy is mindig csődöt mondó rendezvényért? Mikor lesz a Tavaszi szél... népdal- és népzenei verseny tiszteletadás a népdalnak? DUSZA ISTVÁN nő 18
