Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-28 / 49. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Nagyon is megértek mindent 9. Hisz mindez csak néhány napja történt, öt napja, mindössze öt napja, a múlt kedden! Ó, jaj, csak még egy kicsit, még egy csöppecskét várt volna a feleségem ... akkor... akkor eloszlattam volna a homályt! Vagy talán nem nyugodott meg? Hiszen másnap már mosolyogva hallgatta a beszédemet, pedig zavarban volt... A lényeg az, hogy mind ez idő alatt, az öt nap alatt véges-végig zavarban volt vagy szégyenkezett. És félt is, nagyon félt. Nem vitatom, és nem is tagadom bolond módjára: bizony meg volt rémülve, de hát hogy is ne félt volna? Hisz már olyan régen idegenné lettünk egymásnak, aztán egyszerre csak az a ... De én nemigen törődtem a rettegésével, egyre csak eljövendő életünk ragyogott előttem!.. . Igaz, az kétségtelenül igaz, hogy hibát követtem el. Sőt talán nem is egyet, hanem sokat. Másnap, mikor felébredtünk (szerda volt), mindjárt reggel hibát követtem el: mint legbensöbb barátommal beszéltem vele. Elhamarkodtam a dolgot, túlságosan elhamarkodtam, de hát okvetlenül gyónnom kellett, elengedhetetlenül szükséges volt a gyónás, sőt még annál is több! Még azt sem hallgattam el, amit magam előtt is egész életemben titkoltam. Nyíltan bevallottam neki: egész télen meg voltam győződve, hogy szeret. Bevallottam: az, hogy a zálogosságra adtam magam, pusztán szellemem csüggedésének akaraterőm hanyatlásának következménye, valamint az önkínzás és kérkedés egyéni módja volt. Bevallottam, hogy ott, a színházi büfében csakugyan gyáván viselkedtem, ez pedig bizonytalanságomból, jellememből, gyanakodó természetemből következett; meghökkentett a helyzet, a környezet, a büfé, megzavart a gondolat: Hátha ostobán viselkedem? Nem a párbajtól féltem, hanem attól, hogy nevetségessé válhatok ... Ezt aztán később már nem akartam beismerni, és emiatt mindenkit gyötörtem, még őt is, sőt azért vettem feleségül, hogy emiatt gyötörhessem. Ezen a reggelen általában úgy beszéltem, mintha lázam volna. Ő megfogta a kezemet, és kért, hogy hagyjam abba ezt a beszédet: „Eltúlozza a dolgot... csak kínozza magát ..." — és megint kicsordult a könnye, és kis híján megint elővette az idegroham! Egyre kért, hogy ne beszéljek erről, ne is gondoljak rá. Én azonban nem hallgattam rá, vagy csak nagyon kevéssé. Folyton ez járt az eszemben: tavasz, Boulogne! Ott fénylik a nap, ott ragyog a mi új napunk és csak erről beszéltem! Bezártam az üzletet, a zálogtárgyakat átadtam Dobronravovnak. Hirtelen felvetettem előtte azt a gondolatot, hogy minden pénzünket osszuk szét a szegények között, annak a háromezer rubelnek kivételével, amelyet keresztanyámtól örököltem; azon utazzunk Boulogne-ba, és ha visszatérünk, kezdjünk új, munkás életet. Ez ennyiben is maradt, mert ö nem felelt rá semmit... csak mosolygott. És, azt hiszem, inkább csak tapintatból mosolygott, hogy el ne kedvtelenitsen. Hisz láttam én, hogy terhére vagyok; ne gondolják, hogy olyan ostoba és önző ember vagyok, aki nem vesz észre ilyesmit. Mindent észrevettem, én, mindent, a legapróbb részleteket is, láttam és tudtam én mindezt, jobban, mint bárki, tisztában voltam helyzetem kétségbeejtő kilátástalanságával! Egyre magamról és kettőnkről beszéltem. Meg Lukerjáról. Elmondtam neki azt is, hogy sírtam ... De azért olykor másról is beszéltem de nagyon vigyáztam, hogy bizonyos dolgokat ne említsek. Ő pedig egyszer-kétszer még fel is élénkült, emlékszem rá, ó, milyen jól emlékszem! Miért mondják, hogy csak néztem, de semmit se láttam? És ha az közbe nem jön, minden jóra fordult volna! Hiszen csak három nappal azelőtt, mikor a tél folyamán olvasott könyvekről beszélt — nevetve mesélte el Gil Bias és a granadai érsek jelenetét! És milyen gyermekesen, milyen bájosan nevetett, éppen úgy, mint menyasszonykorában (de csak egy pillanatig, csak egy pillanatig!); hogy örültem én akkor! De egyébként ez a granadai érsekügy borzasztóan meghökkentett. Hiszen ezek szerint a feleségem lelkében a tél folyamán mégis volt annyi nyugalom és jókedv, hogy nevetni tudott ezen a jeleneten. Tehát már kezdett teljesen megnyugodni, már kezdte biztosan hinni, hogy én végleg Így hagyom: „Én meg azt hittem, hogy most már mindvégig Így fog hagyni!" — tört ki belőle akaratlanul azon a keddi napon! Tízéves kislányra valló gondolkodás! És hitte, komolyan hitte, hogy csakugyan így marad minden: ö a maga asztalánál, én a magaménál, és így élünk mindketten hatvan évig. S ekkor hirtelen előbukkanok én, a férj, márpedig a férjnek szerelem is kell! Ó, az én értetlenségem! Ó, az én vakságom! Az is hiba volt, hogy mindig olyan rajongó tekintettel néztem rá. Fegyelmeznem kellett volna magam, mert elragadtatásom megrémítette. De hiszen meg is tettem, uralkodtam magamon ... többé nem csókolgattam a lábát. Egyetlenegyszer sem, a legtávolabbi célzás formájában sem prónö 14
