Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-24 / 5. szám
Kimentem a szobából. A konyha mögött volt egy kis helyiség, óriási ablakokkal. Nagymamának itt volt a télikertje. Halála után tönkrement, mert nem akadt senki, aki gondozta volna a virágokat. Ritkán jártunk ide. A nap felfedte a sarokban uralkodó porréteget és a koszos padlót. Bizony, ideje lenne kitakarítani. De ki takarítson ki? Én ugyan nem. Csinálja Elena. Ő akart mindenáron a ház asszonya lenni, nos, akkor tessék... Kimentem a házból. A farmerom farzsebében felfedeztem egy összehajtogatott ötvenkoronást. Kimért léptekkel indultam az üzlet felé. Ránéztem az órámra. Nemsokára kezdődik a közgazdaságtan gyakorlat. Lesz egy hiányzásom. Elképzeltem Miloát. ahogy ül a helyén, egészen hátul, és nézi az én üres székemet. Tudja, hogy mindez miatta van, hihetetlenül bántja öt a dolog, s nagyon lehetetlenül érzi magát. Milosnak ugyanis borzasztóan imponált, hogy soha semmi gondom nem volt a vizsgákkal. A fösulira JELA MLCOCHOVÁ 3. menet az egész városon keresztül kellett utaznunk. Ki tudja, Milena hogy tudta ezt az utat ma egyedül megtenni. Mindig velem járt, s olyan türelmesen tudott rám várni, hogy néha az idegeimre ment. Készakarva össze-vissza járkáltam, későn keltem, a végtelenségig zuhanyoztam. Milena ezalatt teljes készenlétben álldogált az ajtóba, nézegette az óráját, és szemlátomást szenvedett. Szenvedett, mert félt, hogy elkésünk, s elnézést kell kémünk a szigorú tanársegédtől, összeszoritotta hát a fogát, és nyugtalanul toporgott. Ahogy telt az idő, egyre jobban és jobban izzadt... de el nem ment volna a világért sem. Csak arra volt képes, hogy azt mondja: «Anita, gyere már!", aztán csak álldogált tovább, nézegette az óráját, s nagy odaadással szenvedett tovább. Azok közé a lányok közé tartozott, akik még a vécére is párban járnak. Ha ezt tudom, sohasem vittem volna öt el Potocnához. De megsajnáltam, ahogy ott álldogált tanácstalanul az előcsarnokban, s a világért nem tudta, mihez kezdjen miután nem kapott a kollégiumban helyet... A tanulság: jó tett helyébe jót ne várj. Azóta a nyakamon van. Akkor is velem volt, amikor MiloSsal megismerkedtem. A diszkóban történt. A mulatság végére értünk oda. A teremben félhomály volt, szólt a zene, mindenki táncolt a tapétázott falak ölelésébe zárva. — Ne menjünk inkább el? — kérdezte Milena, amikor ezt meglátta. Aztán a rángatódzó tömegben felbukkant Milos. Csoporttársunk volt, olyan srác, akire eddig különösebben nem figyeltem fel.. Mondott egypár kedves szót, és a sarokba vezetett bennünket, ahol néhány szék állt. Nagyon kellemes társnak bizonyult. Szép este volt, ámbár Milenának más lehet a véleménye, hisz egész este a sarokban ült. Amikor Milos hazakisért, Milena jött velünk. Pontosabban mögöttünk. Körülbelül tíz méterrel lemaradva követett bennünket, mint egy hű kutya. Nekem ez nevetséges volt, de Mikiét idegesítette. Minden percben hátranézett, s fojtott hangon kérdezte: — Miért csinálja ezt? Miért nem megy villamossal, vagy miért nem jön velünk? A fenébe is, mi baja van? Nem kezdetem el neki magyarázkodni. Milena ilyen, és kész. Az útkereszteződés mögül kibukkant az üzlet. Néhány nénike álldogált előtte, kezükben akkora bevásárlótáskával, mint egy bőrönd. Ahogy közeledtem, összedugták a fejüket, és sugdolózni kezdtek. Nem zavartattam magam, elkezdtem riszálni a csípőmet. Ezt csináltam olyankor is, amikor bosszantani akartam Elenát. Most is bejött az anyókák szemmel láthatóan felháborodtak. Villámló szemmel néztek utánam, s csontos könyökükkel egymást bökd őst ék. Amikor elhaladtam mellettük, egyikük rekedt, szinte férfias hangján megszólított. — Itt van megint ? És apuka ? Ö is eljött ? Megálltam, a néni kendője aló) nézett rám savószín ü. éles szemével. — Nem, apuka nem jött el — válaszoltam. Ez szemmel láthatóan elszomorította. Hátralépett, mintha sajnálná, hogy egyáltalán szóba elegyedett velem. — És Elenka asszony? — Ő sincs itt. Egyedül jöttem. Be akartam menni az üzletbe, de csuklómra kulcsolódó hideg ujjai visszatartottak. — Elenka asszonynak virághagymákat ígértem. Rózsaszínűeket... az tetszett neki a legjobban. Tudja, mi a szép! Az biztos, mosolyogtam magamban. Ó aztán csak tudja! — Gondolta, hamár itt van, becsomagolok néhányat azokból a rózsasszínüekből, ha már annyira tetszettek neki. Muszáj egymáson segítenünk, nem igaz? — darálta megállás nélkül. — De hiszen mondom, hogy egyedül jöttem! Lélegzetet vett. — És nem vinné el neki? — Nos... igen. lehet — válaszoltam, s igyekeztem kiszabadítani a kezem. Hirtelen elengedett, s elkezdett a táskájában kotorászni. Elszömyedtem. Csak nem hordja magával azokat a hagymákat! De a hagymák helyett egy nagy kockás zsebkendőt vett elő, s hangosan belefújt. — Nagyon szívesen megörvendeztetném szavalta. — Nagyon kedves asszony. Mindig szól hozzám egy-két szót... Ha-ha! Szóval Elena itt az emberbarát szerepében tetszeleg. Szabadsága idején a kertnek és az öregasszonyoknak szenteli magát. Lehet, hogy egy szép napon nyugdíjasotthont rendez be majd a szobámban. A többi nénike kicsit távolabb állt. kíváncsian méregettek, és hattgatóztak. — Itt lakom nem messze, ahol az a piros háztető van, látja? Rábólintottam. A környék összes háztetője piros volt. Végre bemehettem az üzletbe. Megvettem a legszükségesebbeket, s a pénztárhoz léptem. Hirtelen erős köhögési roham fogott el. A jólekü. piros arcú elárusítónő a kezét tördelte. — Szent ég, hisz maga rettenetesen megfázott! Hozzám hajolt. — És orvosnál volt már. leikecském? Nem? Menjen csak el az új doktorunkhoz, meglátja, ő egykettőre meggyógyítja. — Elmegyek — ígértem meg. Az anyókák a táskáikkal időközben eltűntek. Visszaindultam. Útban hazafelé letörtem egy darab kenyeret, s úgy tömtem magamba, mint egy kis srác. Átmentem a szemben levő gyalogúba egy csomó kotkodácsoló tyúk közé, s pár méter után megláttam a házunkat. Hirtelen minden elsötétült a szemem előtt, megálltam, a kenyér kicsúszott a kezemből, és a sárba esett. A ház előtt a postásnö állt a biciklijével, nézett be az ablakon, s nyomta a csengőt. Ez csak egyet jelenthetett, egyetlenegy dolgot a világon. A helyi posta egy földszintes, téglalap alakú épületben volt elhelyezve, körülbelül kétszáz méterre a falu utolsó házától. Olyan volt. mint egy ottfelejtett nagy doboz. Földút vezetett hozzá, amely a tegnapi eső után rettentően sáros volt. Átgázoltam rajta, és beléptem az épületbe. A miniatűr helyiségben két ablak és egy telefonfülke volt. Az egyik ablak mögött ülő nő felnézett cukorkarózsaszín kötéséből. — Telefonhívást várok — mondtam. — Tizenkét órára. A nagy, poros faliórára mutatott. Fél tizenkettő múlt öt perccel. — Még van ideje — jegyezte meg. Visszatért a kötéséhez, én pedig leültem az ablak alatti kényelmetlen padra. Ideges voltam, a gyomromban furcsa remegést éreztem. Megpróbáltam Milosra gondolni. Nagyon sietett. Úgy látszik, jó taktikát választottam. Ismerem öt, tudom, hogyan lehet rá hatni. Nyílott az ajtó, egy fiatalember jött be sárga trikóban és kopott farmerben. Az ablakhoz ment, egy kis ideig félhangosan vitatkozott a rózsaszín pulóvert kötögető növel, aztán felém fordult. Zsebre dugta a kezét, és térdét kissé megroggyanja lábujjhegyről a sarkára ereszkedve hintáztatta a felsőtestét, miközben szélesen mosolygott. Világos, hogy beszédbe akar velem elegyedni. — Nos, megérkeztél a nyári rezidenciádra? — kérdezte, mintha csak tegnap váltunk volna el. Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda. Mellém ült. Az arcán legalább háromnapos borosta díszelgett. — Sokáig maradsz? — Körülbelül karácsonyig. — Komolyan? — lélegzett fel örömmel, majd hirtelen ráébredt, hogy bolondot csinálok belőle, és elpirult. — Itt maradhatnál az egész szünidő alatt. Nem messze van egy új kavicsgödör, príma vízzel, ilyen a városban nincs. Rá bólintott am. — És minden pénteken mulatság van a művelődési házban Eljöhetnél... Elég jó zenekarunk van. Kíváncsian végignézett. Az arcát nagy rozsdavörös szeplök borították. Kivágódott az ajtó, s melegítőben, sáros csizmában egy idősödő, testes nő viharzott be. Biztosan a mamája, gondoltam magamban. Harciasán közeledett felénk. — Tono! Én türelmetlenül várlak, te meg itt... Ellenségesen végigmért. Ftögtön kedvet kaptam, hogy felbosszantsam. A fiatalember hirtelen felállt, én elörehajoltam. és megragadtam a kezét — Lehet, hogy elmegyek ... — mondtam halkan. — Ha te is ott leszel.... Rámosolyogtam. Az asszony elvörösödött, s tolta maga előtt kifelé a fiát. Alighogy kiléptek, rögtön elkezdte szapulni: — Miért nem férsz a bőrödbe? És kiféle, miféle ez a lány? A fiú válaszát nem hallottam. Az ördög tudja, ki lehetett. Biztosan egyike a hódolóimnak, akik tavaly nyáron üldöztek. Fehér bikinim volt. s ez borzasztóan hatott rájuk. Összeverődtek a házunk előtt, s fütyörésztek. Elena majdnem frászt kapott. Állandóan ostromolta Dudót, csináljon már velem valamit. Jó vicc. Csak azért volt olyan mérges, mert öt figyelembe se vették. Csengett a telefon. Úgy ugrottam fel. mintha kígyó csípett volna meg. Tizenkét óra. Ahogy a fülke felé igyekeztem, éreztem magamon az ablak mögött ülő nő pillantását. Már nem kötött a pulóver a térdén hevert. Engem figyelt. Szeme és arckifejezése mélységes nemtetszést tükrözött. Beestem a fülkébe. Csak nem gondolta, hogy ki akarok kezdeni azzal a szerencsétlen szeplős alakkal? Nevetséges. Ahogy felemeltem a kagylót, a szivem hevesen kezdett verni, s a tenyerem izzadt. — Halló! Halló! — kiabált a kagylóba az ismert, mély hang. Nem Miloé hangja volt, egyáltalán nem az övé. A csalódástól majdnem sírva fakadtam. Az ördögbe is! Hogyan lehetséges ez? Dudo. — Halló, ott vagy, Anita? — ordította Dudo, hogy majd megrepedt a dobhártyám. A CSÜTCXÖÖICN ÜNNEPELNEK nő 14
