Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-14 / 47. szám
TÁJOLÓ KÖNYV A Tanú Nincs talányosabb alakja az irodalomnak, mint Németh László — vallotta egykor Szabó Zoltán arról a kortársáról, aki 1932-ben, miután a Nyugat ajtói is bezárultak előtte, iszonyú nagy vállalkozásba kezdett: önerőből lapot alapított. A sorsdöntő lökést terve megvalósításához barátjának. Gulyás Pálnak egy akkortájt megjelent tanulmánya adta, amelyben Némethet „a magyar ifjúság új orientációjaként" határozta meg. „Boldogság arra gondolni, hogy szabadon röpdöshetek végre, s nem a Napkelet vagy pláne a Nyugat rácsai közt" — vallotta a jövendő — mindössze harmincegy éves — lapgazda a terv megszületését követően. Az évente nyolc alkalommal megjelenő folyóirat címválasztása nem volt véletlen. A tanú görögül mártírt jelent, ami ezúttal a bekövetkezhető sikertelenségekre, illetve a magas költségekből adódható nyomorgó életmódra is utalni kívánt. Az első szám szinte minden sora apósa sátorköpusztai kertjében született, 1932 nyarán. Miután a teljes anyag összeállt, a kecskeméti nyomdából 1932. szeptember 26-án piacra került 7 800 példányban a Tanú első száma. Aki valamelyest ismeri Németh László életművét, ismeri természettudományi, filozófiai és közgazdaságtani ismereteinek mélységét is. Ezekről az ismeretekrök tanúbizonyságot tesz saját lapjában is. Ekkortájt körvonalazódott Németh „minőségi ember" -ideálja. Hite szerint: a kis nemzet a nagyok szondásában is fennmarad, ha felvállalja a minőséget. A Tanú fiatal szerzője az írást egyfajta etikai magatartásnak tartotta. Bata Imre megfogalmazásában: amíg „Németh László a feladatokat látja, a fiatal írók nagy része az irodalmi érvényesülést". Folyóirata első számában Németh filológiai tanulmányt szentelt Proustnak, figyelmét elsősorban az emlékézés struktúrája, az idővel való bánásmódja és szerkesztésének dinamikája ragadta meg. Ugyancsak külön tanulmányban szólt Arisztophanészről, akit „jövöbbszagúnak" tartott bármely más klasszikusnál. Friss olvasmányai közül Ferdinand Fried müve új gazdasági lehetőségek felvázolására ösztönözte A kapitalizmus vége című írásában. De bimbózott már a „tejtestvérség” eszméje is, románul és csehül tanult, hisz kulturális kapcsolatokat kívánt kiépíteni a szomszéd államok alkotóival. Szólt még Virginia Woolfról és Ortegáról, valamint Geothéröl, a magyar irodalomnak szentelt részben pedig néhány regény kritikája olvasható. Mindvégig ízes stílus, fogalmi pontosság, széles érdeklődési kor jellemzi már az első számot, Németh a megjelenést követően mégis elégedetlen, rettegve várja az első visszajelzéseket. A Tanú „keresztapjának" is ekinthető Gulyás Pál természetesen lelkesedik, de szép méltatást kap például Tamási Árontól is: „Sok hibája van irodalmi életünknek, de a legnagyobb az a posvány, melyet te igyekszel lecsapolni a Tanúval." Ahogyan az várható volt, a vélemények megoszlottak, a féltékenyek hallgatásba burkolóztak, az ellenségek hibákat kerestek. Egészében véve azonban elismerést aratott négy évig tartó embert próbáló vállalkozása. Több mint ötven év távlatából ezt a gigászi munkát kísérhetjük újra figyelemmel a Tanú (egyelőre) I. füzetének most megjelent reprint kiadása jóvoltából. ZSEBIK ILDIKÓ A kis postás Immár harmadszor, ötezer példányban jelent meg Ozsvald Árpád A kis postás című ifjúsági regénye a Madách Kiadó gondozásában. Ebből-2 400 példány a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó részére készült. Az eddigi három kiadás tanúsítja, hogy A kis postás jó könyv, s az ifjúság szívesen forgatja. A könyv cselekménye a második világháború idején játszódik egy Garam menti faluban, valószínűleg a költő szülőhelyén. A falusi gyerkőcök e háborús légkörben élik hétköznapjaikat, de szorongásokkal a szívükben sem tudnak lemondani játékaikrók, apró csínytevéseikröl. A könyv főhőse Péter, a kis postás. Alkalmi munkaként, szegénységük enyhítése végett vállalta ezt a feladatot, tekintettel a háborús körülményekre. A regény cselekménye egyetlen szálon fut, s a főhős sorsának alakulásában formálódik kerek egésszé. Itt-ott talán szürkének hatna a történet, ha az író mesélő kedve, színes, eleven stílusa nem borítaná be minden sorát ragyogással. „A molnár kikönyökölt a kerek, nagy ablakon, pirospozsgás képe mosolygott. Füstmacskákat eregetett kurta szárú pipájából..Vagy ez a szép, falusi ízekkel megtűzdelt néhány mondat: „A nedves fa nehezen kapott lángra. Az anyja belekapaszkodott a tűzhely szélébe, és nagy igyekezettel fújta a pislogó lángot. A szoba megtelt füsttel. A szikár asszonyt fojtogató köhögés rázta. A petróleumlámpa az anyja árnyékát vetette a szürke falra, görnyedt háta szinte felnyúlt a füstös gerendákig. Szemét vörösre csípte a füst .. Ozsvald ezeket az ízeket szülőfalujából hozta magával, s meg is őrizte. A könyv lapjain gyakran előbukkannak az ilyen sorok, és nemcsak a gyermekeknek, hanem a könyvet átlapozó felnőtteknek is gyönyörűséget szereznek. Az író mondanivalója belső szemléletéből, az átélt és a lelkében elraktározott emlékekből fakad. Gyermekkori élményei állnak össze vonzó mesévé. A ma gyermeke bizonyára fokozott kíváncsisággal olvassa a történetet, hiszen egy régen elmerült, különös világ elevenedik meg képzeletében. Az ötven—hatvan éves olvasók pedig saját gyermekkorukra ismernek. Különösen izgalmas a könyv utolsó harmada. A magyar partizánok elfogása és kivégzése, az ágyúzások, a katonák vonulása, a felbolygatott nép menekülése a dunyhával púpozott szekereken, a felszabadító katonákkal való találkozás és barátságos beszélgetés. Végül, a hadak elvonulása után a hazatérés szívdobogtató öröme. A háborús idők leírása ellenére, a könyv nem csüggesztő és lehangoló. Érvényesül benne a régi parasztbölcsesség: A földet akkor is meg kell művelni, ha nehéz időket élünk. Mert szükség van a mindennapi kenyérre. DÉNES GYÖRGY HANGVERSENY Hajnalvárók Ami jó volt régen, az nem mindig jó most is. Bár a dolog maga semmit sem változott. Az Akácos út és a Lehet könny nélkül sírni ugyanazt mondja, mint régen, csak már másként hangzik. Mi halljuk másként. Mert elbüvöltettünk. Az utóbbi egy, másfél évtizedben módunkban állt bőven hallani való népzenét. Autentikusát, ahogy azt a szakmabeliek mondják. És ez tágabbra nyitotta fülünket, módosította befogadókészségünket. Hallásunkat. Még a szívünk verését is. Várom én is a hajnalomat, mert olyat hozhat, hogy beleremegek. Talán sokan viaskodnak — főként a középnemzedék tagjai körében —, akkor hát mi az igazi érték? Ez, vagy amaz? És feltehetően pirulnak is önmaguk előtt bizonytalankodásukért. Már aki még képes az ilyen pirulásra. És ha még képes, akkor nincs veszve semmi. Akkor, ha fölnyitja szemét, nem csak néz, lát is. Nem csak hallgat, hall is. Mert a gyönyörű külső hangoktól befolyásoltan akar nyitjára jutni a maga titkának. Múltja, jelene titkának, milyenségének. Esélyeinek. És hallgat. És örül. És sír. Ki milyen. Ül, és hallgatja az idő szólalását. A zenét. Népzenét, parasztzenét. Annak ellenére, hogy ezt a zenét városi fickók csalogatják elő hangszereikkel. Többnyire értelmiségiek, hogy eloszlassák arra vonatkozó utolsó kétségeinket, melyik is az igazi népzene. Melyik fakad tiszta forrásból. A befogadói bizonytalanság okairól, mint történelmi témáról és tanulságról e helyütt talán kölönc lenne részletesen beszélni. Annyit mégis érdemes elmondani, hogy a fentröl irányított kultúra önkényesen bánt el még a nép kultúrájával is. A nép nevében, természetesen. Mert talán kellemetlen volt a számára: vagy szégyellte azt a szemérmes szókimondást, amely a népzene, de különösen a népdal sajátja. Hogy kárbaveszett-e emiatt valami, nem tudom. Nagyanyámék nemzedéke műdalt énekelt népdalként, mégsem merném állítani, hogy ne lettek volna érzékeny, szeretettel teli, rádöbbenő - sekre képes és hajlamos emberek. Bár, mi tagadás, a műviség, mint a maszkoknak kijáró állandó áldozathozatal, csontjukig hatolt. Lefojtottság, légszomj, önámitás. A hatvanas évek végén friss levegőként magába szívta a népi áramlásokat a nemzet. Hozzánk, szlovákiai magyarokhoz, mint minden és mindig, néhány évvel utóbb ért csak ide; de ideért. És mostanra már úgy van itt, mint természetes közegében. Odahaza. Vagyis idehaza. A hetvenes évek végén alakult két népzenei együttes, a nyolcvanas években pedig sorra alakultak a parasztzenekarok. Nemegy közülük távoli országokban is megfordult, nem öregbítve, hanem hírül a adva a szlovákiai magyarok létezését; a magyar parasztzene (és gondolom minden népzene) őszinteségét, tisztaságát. Egyik parasztzenekarunk, a kassai (Kosice) Csámborgó, október 21-én tartotta Hajnalvárók című bemutatóját. Zenekritikus nem lévén, szakmailag nem tudom minősíteni munkájukat. Az előadás atmoszférája viszont meggyőző volt; munkájuk önvizsgáló jellegű. Az együttélésből vizsgáztak jelesre, abból a gondolatiságból merítve hozzá erőt, tananyagot, amely azt hirdeti, több nemzet él itt, a Kárpátok völgyében. Románok, szlovákok, ukránok, magyarok stb., akiknek népdal- és népzenekincsében nagyon sok a rokon motívum sőt, a Csámborgó műsora szinte testvérmotívumokra derített fényt. Szvorák Katinak, a magyar népdaléneklés állócsillagának közreműködésével. Egy hétéves, tehát ifjú parasztzenekar életében rendkívül jelentős, ha állandó tagjának mondhat egy olyan mosolygó, örökös életkedvet árasztó tüneményt, mint amilyen ez a füleki (Filakovol-pinci (Pinciná)-gömöri'-t>udapesti teremtés. Akinek most készül a harmadik nagylemeze, akivel számos rádió és tevéfelvételt készítettek, aki eleddig közel húsz országban vendégszerepeit. Vele föllépni ma nemcsak szlovákiai magyar parasztzenekarnak, hanem a legjobb magyarországi együttesnek is fél siker. Persze, a Kováts Marcell, Kanóc Csaba, Sterbinszky László, Szabó Gábor és (leszerelése után) Agócs Gergely felállású zenekar kitartóan megdolgozott azért, hogy Szvorák Kati közéjük álljon. Fennállásuk hét éve alatt legkiválóbb táncegyütteseinket kísérték a zselizi (Zeliezovce) nagydijasok, az idén pedig, augusztus 20-án, Budapesten, a Parlament épületében átvehették a Népművészet Ifjú Mestere kitüntető címet. Ám a történet egésze mégsem csupán ennyi. Lemezt érdemelnének, önálló nagylemezt, mint velük együtt jó néhány szlovákiai magyar parasztzenekar. Addig is — meddig? —, aki csak teheti, nézze meg műsorukat, amelynek szerves közreműködője az Új Nemzedék kamaratáncegyüttese is. És győződjenek meg róla, a legfontosabb számára ma is az a titkos, belső folyamat, ami a zene és az éneklés maga, s amit nehéz megmagyarázni. Valmiféle kegyelmi állapot ez, amely azonban megköveteli a maga szigorú, következetes munkamódszerét. Amely megveti a gőgöt és a hányavetiséget; alázatot kíván. Feltehetően az anyag iránt érzett alázatnak köszönhető, hogy a fölvillanó ötlet, téma, műsorkompozició, a megjelenítés és az ábrázolás — eggyé forrott műsorukban. S hogy ez az alázat elhitette, hogy ami jó volt régen, az jó most is. Sőt, talán jobb. olyan értelemben, hogy a mulasztás miatt, zaklatóbb nyugtalanítóbb. Kérdéseket fölvető. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
