Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-24 / 5. szám
úgy mondjam mind más kötelet húznak. Az argentin családot a leginkább talán az olaszhoz lehetne hasonlítani; egyfajta matriarchátus ez, ahol a családanyáé a döntő szó. A dél-amerikaiak többsége olasz vagy spanyol leszármazott (például az én édesapám spanyol, édesanyám pedig olasz), s ezzel nemcsak az őslakosságra gondolok, hiszen a második világháború után is óriási bevándorlási hullám érte kontinensünket. A filmkészítés nálunk Argentínában eléggé rutinszerű. Az évente elkészült filmeknek mintegy 50—60 százaléka családtémájú. Ezek a filmek elég olcsón készülnek, hiszen nincs pénzünk szuperprodukciókra. Ezen felül a filmek nagy hányada politikai témájú, bár itt bizonyos átfedés is van a katonai diktatúra „öröksége" miatt, hiszen hivatalos becslések szerint 30 ezer embert nyilvánítottak eltűntnek, máig sem tudja senki, mi lett a sorsuk. Úgyhogy ez is gyakori filmtéma. És elég sok krimi készül nálunk. Az utóbbi három évben kb. tizenöt fiatal kezdő rendező tűnt fel, akik újat, mást és természetesen jobbat szeretnének alkotni, s ennek megfelelő témákat és kifejezőeszközöket választanak. — Sokat emlegetik ma, hogy a filmművészet válságban van világszerte. Ön hogy látja ? — Azt hiszem ennek egyik fő oka, hogy napról napra kevesebb pénz jut a filmkészítésre. Argentínában ez a legfőbb ok. A másik tényező az, hogy a világ filmpiacát, tehát a miénket is elsősorban az amerikai film uralja, úgyhogy az amerikai filmgyártással kapcsolatban nem igen lehet válságról beszélni, van pénzük szuperprodukciók készítésére, a forgalmazásra, és a náluk annyira nélkülözhetetlen reklámra is, s a befektetésük általában meg is térül. Egy további közvetett ok, hogy világszerte a családokban egyre kevesebb pénz jut a kultúrára, úgyhogy kevesebben váltanak mozijegyet. A televízió is jelent bizonyos konkurenciát. Aztán például a nagyvárosokban, ahol az emberek félnek kimenni az utcára a gyakori erőszakos cselekedetek miatt, megintcsak a tv marad. Nemrégen például New York-ban jelentősen csökkent a mozik látogatottsága, mert egy erőszakhullám söpört végig a városon. — Milyen alkotói céljai vannak? — A filmföiskola legtehetségesebb diákjaival, néhány megszállottal egy nem szokványos társulást hoztunk létre. Velük szeretném folytatni a munkát. Együtt készítettük a „Mi jön ezek után?" című filmet, amelyhez állami támogatást kaptunk, s mert a filmnek már eddig is — az áprilisi bemutató óta — elég nagy sikere volt, a kölcsön felét vissza is tudtuk fizetni. A kővetkező játékfilmemhez is van már néhány ötletem. A filmet koprodukcióban szeretném forgatni, mert az ilyen együttműmödés — s ezt az argentin film eddigi gyakorlata is alátámasztja — megnyitja az utat filmjeink számára más országok filmpiacára is. Nem kizárt, hogy valamelyik szocialista országgal kerül sor a koprodukcióra. Szerintem az ilyen együttműködés alkalmával a felek a tőlük telhető legjobbat adják, úgyhogy nagyon érdekes lenne egy jó téma közös feldolgozása. FRIEDRICH MAGDA Eddig évente körülbelül 25 új film, rutinszerű filkmészítés, hagyományos témák naturalisztikus ábrázolása, ugyanakkor rengeteg feldolgozásra váró téma, fiatal filmkészítők érkezése, akiket a katonai diktatúra „hagyatéka" sem hagy közömbösen, új filmes eszközök keresése, s harc az amerikai film térhódításával — így jellemezte az elsöfilmes argentin, Buenos Aires-ben élő rendező, Gustavo Mosquera R. hazájának filmművészetét, amikor a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon rövid beszélgetésre kértem föl. Filmjének vetítése után beszélgettünk, nagyon meszsze még a fesztivál záróakkordjától, a díjkiosztástól, úgyhogy senki sem tudhatta, hogy végül is az elsőfilmesek versenyében ö viszi el a pálmát, pontosabban a Brousil-díjat. Az argentin filmművészet évi filmtermésével nem tartozik a túlságosan terjedelmesek közé. bár már az első világháború idején forgattak filmeket Argentínában (akkoriban úgy 30—40-et évente) főként igénytelen népszórakoztatás céljából: vígjátékokat, krimiket, konstruált társadalmi drámákat. Sokáig nem voltak az országnak kimagasló filmrendezői. Főleg az idegen filmek beáramlása és az idegen filmművészetek utánzása késleltette a fejlődést. Az utóbbi években azonban az argentin film a nemzetközi filmpiacon is megtalálta a helyét. Gustavo Mosquera R. eddig főleg dokumentumfilmeket, rövidfilmeket, a televízió számára reklámfilmeket, nevelői célzatú és propagandafilmeket forgatott. Az argentin filmintézetben tanult (filmfőiskolának felel meg). Rögtön tanulmányai megkezdése után hét szűkös esztendő következett az életében, mert a katonai diktatúra éveiben meg kellett szakítania tanulmányait. Elektrotechnikát és pszichológiát is tanult mert Újat, jobbat, mást... a szülei nem nézték jó szemmel, hogy rendezői pályára készül. A filmkészítés ugyanis távolról sem jelent Argentínában biztos megélhetést. Eredeti elképzelésétől azonban nem tágított, ma pedig már tanít is a filmintézetben. — Első játékfilmje, a filmfesztiválon bemutatott, az országra nehezedő katonai diktatúra lidércnyomását idéző „Mi jön ezek után? a tudományos-fantasztikus film zsánerének elemeivel is él. Szereti a sci-fit? — Egyenesen imádom. Ha látta Tarkovszkij Stalkerét, akkor tudja, hogy a film valahol a valóság és fikció határán mozog. Úgy is mondhatnám, hogy a sci-fi bizonyos válfajáról van szó, amely rendkívül közel áll hozzám. De például a műfaj csúcsának tartom Stanley Kubrick 2001; Ürodüsszeáját, vagy az újabbak közül Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (Blade Runner). — Kiktől tanult a legtöbbet? — A hazai rendezők közül Leopoldo Torre-Nilson és Leonardo Favio rendezők voltak rám a legnagyobb hatással. Még mielőtt hivatásszerűen foglalkozni kezdtem volna a filmmel, csodáltam Eizenstein és Orson Welles müveit. Később főként Polanski, Zanussi, Tarkovszkij, Zulawski alkotásai tettek rám mély benyomást. — A filmekben manapság rengeteg az erőszak, s ez a dél-amerikai filmekre különösen érvényes. Mi a véleménye az erőszak filmes ábrázolásáról ? — Teljesen ellene vagyok, hogy a filmművészet felszínes, rendkívül könnyen emészthető, szájbarágós filmeket tálaljon. Nem jó, ha a néző passzív befogadója csak látottaknak. Ebből indulok ki az erőszak és a brutalitás filmes ábrázolásának megítélésekor is. Vagyis ott, ahol az erőszaknak bizonyos szerepe van — ez ugye, megengedhető —, ott sem lenne szabad részletekbe bocsátkozni. A jelenetsor bizonyos jelrendszer szerint is felépíthető, és sok mindent a néző fantáziájára lehet és kell is bízni. Ha lefilmezik például, hogy valakinek levágják a kezét, ez csupán egy tény mechanikus rögzítése, lefényképezése, nem művészet, s nagyon távol állnak tőle a tulajdonképpeni filmes eszközök. Szerintem a részletekbe menő erőszakos jelenetekre egyáltalán nincs szükség. Ez ellen nagyon sokat vét a televízió, a fiatalok pedig úgy nézik az erőszakot a filmen, mintha az valami normális, hétköznapi dolog lenne. Sajnos, át is viszik hétköznapjaikba, nem látnak benne semmi elvetendöt. — Milyen az argentin családmodell, és ábrázolják-e a filmekben a családot is? — Az argentin családot nagyon erős kötelékek fűzik össze, ellentétben például az amerikaival, ahol a családtagok, hogy Gustavo Mosquera R. átveszi a Brousil-díjat FOTO: F. ZAHRADNICEK nő 8
