Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-07 / 46. szám
1 CSALÁDI KÖR — Elegem va az emancipációból! — halljuk manapság egyre többet hangoztatják a napi hajszoltságban, több műszakban agyonfáradt feleségek — és hangoztatják az egyre otthontalanabb, holtfáradt feleségük oldalán magukat magányosnak érző férjek. Természetesen minderről — a tények is beszélnek. Beszélnek egyre hangosabban és egyre követelőzőbben, s bizony nem sok jóval biztatnak. A tények azt mutatják, hogy az utóbbi évtizedekben elbizonytalanodott a családok benső élete, egyre kedvezőtlenebbül alakulnak a családok érzelmi-erkölcsi kapcsolatai. Sok a válás, sok családi kapcsolat bomlik föl, s ami a legszomorúbb, négy-öt éves házasságok. A válások hátterében nem kis részben a nők alig elviselhető terhelése, az anyagi ellehetetlenülés (Főleg az első vagy második gyermek megszületése után) stb. áll. S mint mindenütt a világon, ahol egyre kevesebb a gyerek (s népesedési mutatónk nem a legkedvezőbben alakul), nálunk nem mindegy, hogy milyen minőségű lesz az az emberanyag, amely a helyünkre lép. És sajnos, a felnövekvő generáció valóban más, mint apáink nemzedéke, bölcsődében fekszik, óvodában ébred, nehezen kezelhető, agresszív — egyre nő a fiatalkorú bűnözők, a társadalom perifériáján kallódó gyerekek száma. Olyan tények ezek tehát, melyekkel minden felelős társadalomnak határozottan szembe kell nézni. Ezért is figyelemre méltó a kormány határozata, melyben még a múlt év márciusában meghagyta a Munkaügyi és Szociális Szövetségi Minisztériumnak, hogy dolgozzon ki egy új családpolitikai koncepciót. A koncepciónak azóta már több változata is elkészült, de amiben megegyeznek — mind az elsőben, mind az utolsóban jelentős helyet foglal el az anyaság újraértékelése. A választás joga és lehetősége Azt hiszem, senki sem vonja kétségbe, hogy a családi szerepek közül a nőké változott meg a legalapvetőbben az utóbbi harminc-negyven évben. Vegyük csak az újságok hasábjain szereplő anyákat: olvashatjuk róluk, milyen lelkiismeretes munkaerők, hány társadalmi funkciót töltenek be, de hogy egy anyát megszólaltassanak csak azért, mert tisztességben, becsületben fölnevelt két gyereket, kényért adott a kezükbe, és nem engedte őket kulccsal a nyakukban az utcán tekeregni — nos, ez valahogy ez idáig nem volt érdekes. A társadalmi köztudatban a nők elsősorban mint munkaerők és munkavállalók voltak (vannak) jelen; hogy anyák és asszonyok is egyben, arról esetleg csak a nőnapi „retorikában" esett szó. Az erőltetett iparosítás tömegesen hozta létre a nagyrészt nőket foglalkoztató munkahelyeket — ma az öszszes foglalkoztatottak 49 százalékát kitevő női foglalkoztatottak aránya a világranglista élbolyába sorol bennünket. Az állam kezdetben a nők többletterheinek jelentős részét magára vállalata, azonban hamar kiderült: szolgáltatási hálózatunk fejletlen, költséges, megfizethetetlen, a bölcsődei nevelés hoszszabb távon a gyermek érzelmi fejlődésében mint közvetett negatív hatás mutatható ki. (S ez a negativ hatás napjainkban már egyre jobban kiütközik.) Egyre erősödött tehát a felismerés: a segítségnyújtás új formáira van szükség. (A jelentős számú nőt foglalkoztató nyugati országokban a szolgáltatások magas színvonala és a munkavállalás rugalmas és Újra érték az anyaság? változatos formái enyhítik a nők többletterheit.) Arra a kérdésre, hogy „egyetért-e Ön azzal, hogy a konfliktusoknak elejét vennék, ha a nők otthon maradhatnának?", a szakemberek véleménye szerint ma már a férfiak és nők jelentős százaléka igennel válaszolna; ha tudja is, hogy ezzel méginkább a hagyományos irányba tolódna a munkamegosztás. S aki ma azzal érvel, hogy kevesebb lenne a családi konfliktus, egészségesebbek lennének családjaink, ha a nők otthon maradnának, az nem feltétlenül a régi életformát kívánja vissza, hanem személyesen megélt kudarcaiból és megprólbáltatásaiból indul ki. Anyagi helyzetünk (főleg a fiatal családoké), a szolgáltatások minősége rákényszerít bennünket a szolgáltatások mellőzésére: otthon mosunk, varrunk befőzünk stb. Az iskola is egyre több feladatot hárít a szülőkre, s a pszichológusok véleménye szerint a családot csak az anya képes érzelmileg összetartani. A megszaporodott kötelességek kivétel nélkül mind a nőkre hárulnak, a nők többletterhei évről évre szaporodnak. Elvileg — és helyesen — ezek a családi feladatok egyaránt terhelik a férfit és a nőt. A férfi azonban — egyelőre — még mindig jobban el tudja adni a munkaerejét, mint a nő. (S kimutathatóan jobban meg is fizetik!) Ezért természetesen egyre több családban úgy vetődik föl a kérdés, hogy könnyebben élhetnének, a férj még többet kereshetne („fusimunka", túlórák, másodállások), ha a felesége ellátná, kiszolgálná, és otthon még annyit sem kellene segítenie, mint eddig. A szakemberek (és a nők jelentős része is) kimondja: a mai művelt, tehetséges, szakképzett, szakmai ambíciókkal fűtött asszonyok nagy hányada a „Vissza a fakanálhoz!" jelszót nem tudja elfogadni. A családpolitikai koncepció előkészítői mindenesetre mindannyian megegyeznek abban, hogy a nőnek meg kell adni a választás jogát és lehetőségét! Hogy egy anya maga döntse el, meddig marad otthon — a gyerek megszületése után az első három évben okvetlenül —, és hogy a további években a foglalkoztatást, vagy a rövidített, rugalmas munkaidőt választja-e. (A tervezet előkészítői a hároméves fizetett gyermekgondozási szabadság bevezetését és a rövidített munkaidő törvénybe iktatását szorgalmazzák.) A szociológiai fölmérések tanúsága szerint a nők egy része azt szeretné, ha a társadalom olyan körülményeket teremtene, hogy legalább nyolc-tíz évig otthon maradhatnának gyerekeikkel. (Természetesen mindehhez az kellene, hogy a „kihagyott évek" is munkaviszonynak számítsanak, és a társadalom anyagiakkal is honorálja a nőknek a családban vállalt munkáját.) A nők nem kis hányada pedig amellett van, hogy a társadalom fogadja el azt is, hogy a nőnek bizonyos életszakaszokban ereje nagyobb részét vagy egészét a családra kell fordítania, s ez olyan feladat, mely egész embert kíván — tehát az anyaságot is kereső foglalkozásként kezelje. Mindenesetre, ha jobban körülnézünk a környező országokban, a megoldás módjának, „receptjének" számos változatát kínálják. Az NDK-ban és Finnországban a többgyerekes anyák, akik rövidített munkaidőben dolgoznak, teljes bérüket kapják. A fejlett országokban a szabadságok is sokkal hoszszabbak. Kétkeresős modell f I A tervezet előkészítői természetesen tudatosítják, hogy számot kell vetni a közvélemény-kutatások eredményeivel, hiszen azok ha ellentmondásosak is, a társadalom gondolkodását tükrözik. Egyrételmüen visszautasítják az egyenjogúság mechanikus értelmezését, követelik a nők szabad választási lehetőségét, viszont azt is tudatosítják, hogy ennek az alternatívának feltételei, méghozzá igen kemény gazdasági és anyagi feltételei vannak. Családmodeilünk kétkeresős, jövedelmi viszonyaink ma még nem teszik lehetővé, hogy ne a kétkeresős család legyen a modell. Addig tehát, míg a társadalom jőve-
