Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-01 / 45. szám
1 I [ I Karika Lívia nem ismeretlen azon olvasóink előtt akik időnként a szomszédos 16. oldalunkra is rápillantanak. Gyermekeknek szóló irodalmi összeállításunkat már több alkalommal is illusztrálta ennek a fiatal pályakezdőnek a munkája. Most azonban pedagógiáról, a rajz tanításáról beszélgetünk, amelyben Lívia ugyan még csak az első lépéseknél tart. Szeptember elsején a harmadik iskolai évet kezdte meg pedagógusként a somorjai (Samorin) alapiskolában. — Mi az első két év tapasztalata, nehéz tanítani? — Az első évben alsó tagozaton szlovákot tanítottam, felső tagozaton pedig rajzot. Akkor én még azt se tudtam mi fán terem egy nyolcadikos. A képesítésem alsó tagozatra szól, és ez bizonyos tekintetben úgy látszik számít. A nagyokkal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, kicsúsztak a kezemből. Nagyon tapasztalatlan voltam, amikor idekerültem. — Mit gondol, miért? Talán a főiskolán magatartasat. Egyszóval rávezetéssel pró bálkoztam. Elmondtam, hogy ez így nem mehet tovább. A gyerekek igazat adtak nekem, hogy bizony, ez így nem mehet tovább, s. öt perc múlva ugyanúgy rendetlenkedtek. A nagyokról nem is beszélve. Azok egyszerűen kinevettek, amikor a lelkűkre próbáltam beszélni. — Talán túl hosszan beszélt a lelkűkre. Nem az volt a baj ? — Arra kellett rájönnöm, hogy én nem taníthatok csupán szép szóval, ha a másik tanítónő erélyesebb módszereket is használ. De méginkább a családi hátteret hibáztattam. Azt kellett látnom ugyanis, hogy a gyerekek többsége nincs otthon fegyelemre szoktatva. Nem jó értelemben véve felszabadult a magatartásuk, kivéve néhány kévésekét, hanem szabados, sőt sokuk gátlástalan. Aztán el-elszaladt az én kezem is. — Mert nem tudott uralkodni a felindultságán? Nem csak kék az ég, és nem csak zöld a fű nem volt elég módjuk arra, hogy a gyakorló pedagódiai munkára felkészüljenek? — Sajnos nagyon keveset tanítottunk a főiskolai évek alatt. Csak a cétényi (Vefky Cetín) alapiskolába jártunk ki, ha jól emlékszem harmadiktól. De ahogy be voltunk osztva, sokszor egy hónap is eltelt, és nem jutottam hozzá, hogy tanítsak. Ha Szeberényi tanárnő jött velünk a gyakorlatra, szerencse volt. Ő ugyanis mindig nagyon aprólékosan elemezte az órát, elmondta, hogy szerinte mit kellett volna mondani, hogyan kellett volna cselekedni az adott helyzetben. Tőle sokat tanulhattunk. Sajnos, a cétényi iskolában — én legalábbis — nem találtam egyetlen pedagógust sem, akit példaképemül el tudtam volna fogadni. Akire azt mondhattam volna, hogy én is ilyen pedagógus akarok lenni, én is így akarok tanítani. Nagymagyaron (Zlaté Klasy), ahol a gyakorlóidömet töltöttem, ott már találtam ilyet, és itt Somorján is. — Milyen jellegű nehézségei voltak az első években? — Nem fogadtak szót a gyerekek. Az nem is kifejezés, hogy a nagyok szemtelenek voltak velem. Talán a legnagyob baj az volt, hogy lélekben még nem éreztem magam pedagógusnak, s a gyerek rögtön megérzi az ilyet. Az elején én is inkább diákként mentem be az órára. — Sikerült-e aztán úrrá lenni ezen a helyzeten ? — Amikor tanítani kezdtem, el se tudtam képzelni, hogy én verekedjem az órán, hogy kiabáljak. A legelején azt csináltam, hogy mindig megbeszéltük, miért nem tudom elfogadni. Miért nem tartom jónak a gyerek — Nem azért. Az elején inkább az volt a baj, hogy túl sokáig türelmes voltam, túl sokáig vártam. Most már egyre jobban tudom irányítani az osztályt, vannak már más eszközeim. Például tudom, hogyan lehet gyorsan, frappánsan leszerelni a gyerek izgágaságát. Tavaly volt egy másodikos osztályom. Velük nagyon jóba voltam. Egész évben nem kellett büntetnem. Ebből is érzem, hogy egyre jobban fog ez nekem menni. Mert hát a rajz olyan tantárgy, ahol érzelmeket kell átadni, érzelmeket kell kiváltani. S annyira ellentétes ezzel, hogy nekem ehelyett mégis szigorúnak kell lennem. De tényleg én vagyok az osztályban az, aki a legkevésbé akarok büntetni. De hát csendnek kell lenni. —- Csendnek? Miért kell egy rajzórán csendnek lenni? — Nem azt mondom, hogy halásos csendnek és hogy mindig. De kell, hogy hallják, amit mondok. Mert a rajzórán is kell a pedagógusnak beszélnie. Meg aztán a feladatok különböző jellegűek, és némelyiket akkor tudja a gyerek jobban megoldani, ha csend van, és koncentrálni tud. Megfigyeltem például, a reális ábrázolásnál akkor sikerültek jól a munkák, akkor tudták az eléjük kitett tárgy méreteit, arányait jól viszszaadni a gyerekek, ha csend volt az osztályban. A szabad rajzolásnál, ahol mindenki a saját fantáziájára van utalva, ott inkább lehet beszélgetni. Persze akkor se arról, hogy tegnap milyen cipőt vettek a boltban. — Sokféle próbálkozás, kísérlet létezik manapság is a pedagógiában. Például olyan, amely a rávezetések, a közös feladatmegoldások keresése mellett igenis megengedik az egymás közti beszélgetést, sőt a járkálást, az állandó helyváltoztatást az osztályban, amelyik nem fél, attól, hogy a tanítási órán is állandó a zsibongás. — Igen, a főiskolán főleg a pszichológia tárgyán belül volt szó arról, hogy engedni kell a gyereket kibontakozni. Fölösleges és túl szigorú korlátozásokkal nem szabad elfojtani a megnyilvánulásait, mert ez szorongóvá és gátlásossá teheti. De amikor egyszerre negyven gyerekkel kell, hogy szót értsen az ember, akkor mégiscsak elengedhetetlen a csend és a fegyelem az órán. Hogy halljuk egymás szavát. Az említett szabadabb óravezetést, azt hiszem, csak kisebb létszámú csoportokkal lehet megvalósítani. — A rajzolás készségének a fejlesztése és a látás nyelvének a tanítása nem túl megbecsült tárgya a mai iskolának. Talán ez is nehezítette a munkáját? — így van. Amikor tanítani kezdtem, látnom kellett, hogy semmi tekintélye ennek a tantárgynak. Főleg a gyerekek között. Néhány kolléganőm nagyra értékeli az óra lehetőségeit, ők szorítanak nekem, hogy sikerüljön elérnem, amit kitűztem magam elé. A gyerekeket azonban alig érdekelte eddig a rajz. Ez az óra az, ahonnét leginkább el lehet kéredzkedni, ahonnét ki lehet kérni a gyere- 1 két. Például pionírgyűlésre. Egyszer, amikor megkérdeztem a nagyoktól, hogy miért éppen rajzórán akarnak elmenni, egészen természetesen válaszolták: mert a rajzórán el lehet menni. A nyolcadikosokkal én nem tudtam sokat kezdeni. Amikor idekerültem, az első nyolcadik osztályom munkáin nem láttam, hogy mit vettek át eddig. Nem tudták például fetölteni a rajzlapot, és nagyon féltek a színektől. Talán az volt a baj, hogy mindig más tanította őket, és a legtöbbször nem szakos pedagógus. Tavaly szerencsére már kicsiket is kaptam, második osztályosokat. Rajtuk már jobban le tudom majd mérni a munkám eredményét. Nekik még a rajzolás iránt is élénk az érdeklődésük. S ők még nem félnek attól, hogy a fantáziájukat szabadjára engedjék. Nem félnek a munkájuk eredményétől. Őket még nem kell külön megtanítani arra, hogy lássák, mert még látják, hogy nem csak kék az ég, és nem csak zöld a fű. I KOCSIS ARANKA I nő 17
