Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-25 / 44. szám
TAJOLO KÖNYV Levelek Magdához Bár a XX. század magyar irodalmának egyik legvitatottabb, de egyik legmarkánsabb egyénisége már tizenhárom éve halott, az idén mégis új, eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be olvasóinak a Levelek Magdához című kötet kapcsán, amely az Új Forrás gondozásában látott napvilágot. Németh László 1956 novembere és 1971 januárja között Íródott közel 200 magánlevele került most a nyilvánosság elé. A levelek legidősebb lányához, Némethyné Németh Magdához és családjához szólnak, akik 1956 novemberében hagyták el Magyarországot, és Kanadában alapítottak új otthont. A könyv indító sorai Magda és Sajkód kapcsolatát tárják elénk. Köztudott, hogy Némethyék tulajdonát képezte az a ház és a hozzátartozó telek, amelynek Magdáék távozását követően írónk lesz gondozójává, s ez a csendes zug jelenti majd számára a legkedvesebb és legtermékenyebb otthont. Az apa a levelek keltezése idején tehát gyakran időzött Sajkódon. Mindig is vágyódott a természet után, annak csendje számára a legideálisabb munkakörülményeket jelentette. A sajkódi ház történetével párhuzamosan az író betegségének történetével is megismerkedhetünk. Ma már bizonyos, hogy a sajkódi „idill" segítette öt hozzá ahhoz, hogy elhatalmasodó hypertoniájától még éveket sikerült kicsikarnia az alkotó munka számára. Az eredendően nem közlésre szánt leveleket — amint az Magda apja levelei elé írott előszavából is kiderül —, végül is azért tették közzé, hogy az olvasó bepillantást nyerhessen az apa, Németh László életébe és gondolkodásába. A levelekből minden olvasó többek között azt is megtudhatja, hogyan kell szépen, méltóságteljesen megöregedni. Apa és leánya levélváltásából Magda 208 levelet őrzött meg, ebből 198 került ezúttal a nyilvánosság elé. Az apai szeretet, féltés és gondoskodásvágy valamennyi levélből kisugárzik, miközben szeretett lányát a tanulásra, az Írásra, a magyar kultúra ápolására és a magyar irodalom angolnyelvü tolmácsolására biztatja. 1956 utolsó napjaitól kezdve szinte hetente érkeztek a Magdának címzett levelek, hogy a hirtelen elveszített otthon fájdalmát próbálják enyhíteni. Az 1963-ban majd 1965-ben lezajló találkozások után levelezésük valamelyest ritkul, ez az író egészségi állapotának megromlásával, illetve az egyre gyakoribb találkozásaik tényével magyarázható. A magányra vágyó íróról az is kiderül, hogy mennyire terhére voltak a szinte naponta érkező látogatók, akik már puszta jelenlétükkel is feldúlták az udvarias házigazda szigorú napirendjét. Élete utolsó szakaszában már végképp nem kívánta a társaságot. „Olyan lettem, mint egy hélium atom, nem csak magányos, de nem is kívánok vegyülni" — Írja egyik levelében. A családfő megnyilatkozásain túl az irodalomtörténet is fontos életrajzi és a müvek keletkezésével összefüggő adatokhoz juthat. Mivel írónk vérbeli tanárember is volt, az írások zöme egy igazi pedagógus megnyilatkozása egyben. A könyv kapható könyvesboltjainkban. ZSEBIK ILDIKÓ TELEVÍZIÓ A zene világnapján Napjainkban egyre több zenei rendezvényt nyitnak — Bratislavai Zenei Ünnepségek —, egyre több zenei érdekességet, aktualitásokat sugároznak a rádióban, illetve közvetítenek — Budapesti Művészeti Hetek — a televízióban. A Magyar Rádió és Televízió méltón köszöntötte a muzsikát világnapján. A megszokott zenei műsorokon kívül a Bartók rádió egész napos, színes zenei tárgyú műsort állított össze az október elsejére kihirdetett Zenei világnapon. A Magyar Televízió ünnepi hangversenyt közvetített a Budapest Kongresszusi Központból. A több tévétársaság által is átvett adásban magyar zeneszerzők müvei magyar előadóművészek tolmácsolásában hangzottak el. Elsőként Liszt Les Préludes- je csendült fel a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának előadásában. Ligeti András vezényletével. A szimfonikus költemény megírására Lisztet Alphonse de Lamartine „Költői elmélkedések" című müve ihlette. „Mi más az életünk, mint az előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?" — írja a zeneszerző. Másodikként ugyancsak Liszt-mü szerepelt a Budapest Kongresszusi Központban, mégpedig a Magyar fantázia zongoraverseny. A zongoránál ülő Mocsári Károly bizonyította tehetségét a széles hallgatóság előtt. Az ismert zongoraverseny először 1853-ban hangzott el Hans von Bülow-val, Erkel vezényletével. A hangverseny a nem kevésbé ismertebb Galántai táncokkal folytatódott. A mátyusföldi táncokra és ritmusvilágra épülő zenekari müvet, Kodály egyik legigényesebb, leggyakrabban játszott darabját Ligeti András vezetésével adta elő a zenekar. Ki ne ismerné Petrovics Emilt, a magyar kortárs zeneirodalom képviselőjét? Az ő szerzeménye, a IV. kantáta, melynek szövegét Weöres Sándortól kölcsönözte, nyitotta meg a hangverseny második félidejét. A szomorú, az elmúlást idéző „Mind elmegyünk" vers hangulatát még érzékletesebbé, még drámaibbá tette a zenei átültetés. Bartók (felvételünkön) 5 egynemükart irt 1936-ban a gyermekeknek. Az öt dalt, népdalfeldolgozást — Huszár nóta. Ne menj el, A resteknek nótája, A bolyongás, A cipósütés — a szokásostól eltérően zenekari kísérettel adta elő az MRT gyermekkórusa. Az egész estét betöltő hangverseny Kodály Kállai kettősével végződött. A cimbalmokkal megtoldott zenekar és a vegyeskarral kibővített gyermekkar kellemes záróakkordja volt a koncertnek. HAJTMAN BÉLA FI Tűz van, babám! A tisztelt olvasó bizonyára ismeri azt a kellemesen, bizsergő érzést, amely akkor fogja el a halandót, amikor egy régen áhított ajándékot tart végre a kezében. Az ember ilyenkor kéjesen forgatja, tapogatja a hőn vágyott kincset. A de facto birtokbavétel előtt még egyszer elképzeli azt a gyönyörűséget, amit az adott tárgy fog majd szerezni neki. Aztán ..., aztán kiderül, hogy mégse. _ De ne kalandozzunk el, maradjunk meg a címnél! Itt van például ez a Milos Forman film, a Tűz van, babám!. Huszonegy éve tudok róla. Erről a filmről már annyit hallottam, olvastam, hogy szinte jobban ismerem, mint a saját életrajzomat. Kívülről fújom szereposztását, tartalmát, minden apró részletét, tudok a rendező rejtett szándékairól, sőt az alkotók eszmei mondanivalója sem maradt rejtve előttem. A laikus általában egy ilyen régen várt film megtekintésének lehetőségére kezd el kéjesen borzongani. Hát persze, hiszen huszonegy év alatt annyi mindent összefecsegtek az emberek a cseh új hullám eme legfénylőbb alkotásáról, hogy például megtalálható benne minden: precíz kórkép, máig érvényes mondanivaló, aktuális társadalomrajz, tökéletes parabola. Engem persze nem lehet ilyesmivel meghatni, én „edzésben" vagyok. Én tudom, hogy egy film attól, hogy huszonegy éve készült és néhány évig nem volt látható a mozivásznon, még nem válik feltétlenül igazi műalkotássá. A filmgyártás nem bortermelés, ezt jó lenne észbevésni. Ezért kuncogtam már jó előre az említett laikus bizonyosra vehető fájdalmas kijózanodásán. Leszögezem, nincsenek előítéleteim, és ezért amint csak lehetett, én is megnéztem végre a filmet, szűk, baráti körben, egy ún. klubmoziban. Bizonyára azért vetítették itt a filmet, hogy kisebb legyen a csalódás. Bátran kijelenthetem, ezt sikerült is elérni, mert a csalódás valóban kicsi volt. Olyannyira, hogy én például nem is csalódtam. Hetvenegy percen keresztül, megállás nélkül rázkódtam a székemen, hol a sírástól, hol a röhögéstől késztetve. A „Tűz van, babám!” úgy fest, megéli, hogy megértsék igazi értékeit. Milos Forman filmje jobb volt, mint vártam. Aki nem hiszi, járjon utána. SOMOS PÉTER KIÁLLÍTÁS Simonyi Lajos akvarelljei Régi adósságát törlesztette a marcelházi (Marcelová) Kisgaléria, amikor hosszú halogatás után végre megnyitotta Simonyi Lajos képzőművész-tanár kiállítását. Régi ez az adósság, hiszen a most nyolcvannégy éves mesternek először a hetvenötödik születésnapjára terveztünk tárlatot, amely akkor betegség miatt elmaradt, a későbbiek folyamán pedig a galéria küldetése szerint inkább a fiatal, tehetségesnek induló alkotókkal foglalkoztunk. Simonyi Lajos 1904. december 19-én született az Ipolyság (Sahy) melletti Horvátiban. Esztergomban érettségizett, majd Prágában építészetet tanult. 1929-től tanított, a nyitrai (Nitra) Pedagógiai Fakultás tanáraként ment nyugdíjba 1965-ben. Párkányba (Stúrovo) költözve megalapította és a mai napig vezetője a művészeti népiskola rajzkörének. Simonyi Lajos alapvetően optimista alkat, lényéből és alkotásaiból is sugárzik a derű. Színeit mind a mai napig nem árnyékolták be a savas esők, az atomrobannások és a füstköd felhői. Simonyi a töserdei táj festője, a Garam és a Duna szerelmese. A négy évszak színei váltják egymást a képein. Néhány akvarelljét nézve, szinte túlteng a festőben a lokálpatrióta szeretet, szebbé varázsolja környezetét, mint amilyen az a valóságban, de perspektivikus látásában és mívességében szinte hiánytalan minden alkotása. A mostani tárlatra Simonyi Lajos akvarelljeiböl válogattunk, de úgy vélem, akár a következő, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából érdemes és illő lenne egy tisztességes, összegző kiállítást rendezni grafikáiból. Megérdemelné már csak azért is, mert nagyon sok rajztanárunk került ki a keze alól. SOÓKY LÁSZLÓ nő is
